Sylvia River: Reményhajsza I.

Bevallom, amikor olvasni kezdtem a Reményhajszát, kicsit furcsán éreztem magam. Miközben Guns N’ Roses és Bon Jovi számok kavarogtak a fejemben, azon gondolkodtam, helyes volt-e ilyen ikonikus neveket (Richie, Axl, John, Bryan) választani az együttes tagjainak. És ha már igen, miért maradt ki a szexis dobos Tico Torres és Slash, az örökké a szájában lógó cigivel. Szóval rám olyan mértékben hatott a feltehetően szándékos utalás – bizonyítva, hogy boldogult tini korom rocker évei nem múltak el nyomtalanul –, hogy a párhuzam el is vonta egy időre a történetről a figyelmem… Emellett hozzá kellett szoknom az aprólékos írásmódhoz is. Míg aztán a rocker-romantika átváltozott izgalmas akcióregénnyé. Na, innen már nem hiányzott Tico, de még a varázskezű gitáros Slash sem.

Kárpótoltak a belépő új szereplők és a kalandok. Izgalomban, vérben, akcióban és bajban nem volt hiány.

!Spoiler!

Nekem egy kicsit rontotta az összképet, hogy az írónő hatalmas veszélyekbe és kínokba sodorta ugyan a szereplőit, de nem merte vállalni az igazi tragédiát. Érdekes, hogy erről megint a kamaszévek jutottak eszembe a csupa vér, fegyvert csak ritkán töltő, törött térddel is kiválóan verekedő, mindent megúszó akciósztárokkal.

!Spoiler vége!

Van, amikor egy történet az újszerűsége, a különleges atmoszférája miatt bűvöl el, a Reményhajsza épp az ellenkezője miatt fogott meg. Ebben a regényben egyszerűen otthon éreztem magam. A hangulata, a felfedezett párhuzamok visszavittek az időben, egy kellemes emlékekkel teli korszakba. A szereplők beszédstílusa, a kommandósok körüli események, a minden jó fej párra talál, a filmszerű képek és a folytatásért kiáltó függővég ugyancsak azt az érzést erősítették bennem, mintha egy alámondásos videokazettán futó, régi jó kis akciófilm(sorozat) könyvváltozatát olvasnám.

Megvásárolható

Nádasi-Ozsvár Andrea: Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék félősöknek és bátraknak

Nádasi-Ozsvár Andrea Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék félősöknek és bátraknak című könyve nagyon megfogott. Anyaként és meserajongóként azt kell mondanom, ma a túltelített mesekönyv piacon egyáltalán nem egyszerű jó mesét találni, és a szakavatottak is azt vallják, nehéz jó mesét írni. Elsőre elbűvöltek a nevek és a rajzok. Jó hangulatú, beszédes nevekkel könnyű szerethetővé tenni a főhősöket a gyerekek számára. A barátságos, kedves rajzok pedig azonnal megfogják az apróságokat, ha a mese felolvasása közben megkérdezik: „Megnézhetem a képet?” A színes illusztrációk Főgel Alexandra munkáját dicsérik.

A szerző könnyedén, mesterkéltség és erőltetettség nélkül fűzi össze a fantáziavilágot, „Varázsvilágot” a hétköznapi valósággal, ahogy a gyerekek. Személyes kedvencem – mint a szegény szörnyek kedvelőjének – Zebulon, a zámpírzokni lett, de találkozhatunk még Csíkoshátú Bőröndös Sompolykával, porcicákkal, csigákkal és icipici boszorkánnyal, hogy csak néhány mesealakot említsek, és természetesen Rebivel. Rebeka egy ízig-vérig mai kisiskolás. A főszereplőválasztást rendkívül jó ötletnek tartom. Hiszen így a mesekönyvet sokkal könnyebb odaadni egy olvasást gyakorló elsősnek, másodikosnak mintha a főhős ovis lenne. Ugyanakkor bármelyik történet – hossza és jól érthetősége miatt – az olvasni még nem tudó kicsiknek is jó esti mese lehet. Egyetlen gond merülhet fel, hogy a gyerkőcök nem alszanak el egy-egy mese végére, hanem feszülten figyelnek, és még egyet követelnek…

Megvásárolható

Henglár Gertrúd: Az út körbeér – Novellák, életképek

Az írói csoportok, mint minden hely, ahol több ember jön össze, akár virtuálisan is, mindig érdekes terepet jelentenek lélektani és szociológiai szempontból egyaránt, szóval a szerzőtársak néha nagyon meglepnek. Ez történt nemrégiben is, mikor letöltöttem Henglár Gertrúd bárki számára elérhető írásait a Henglár Gertrúd írásai  című blogról: .
A történet érdekessége még, hogy ő ott él, ahová én édesapám családjához „hazajárok.” Gyermekkoromban heteket töltöttem ott, mostanában sajnos már csak napokat egy-egy évben, de szoros lelki kötelék fűz a rokonaimhoz. Ezt a közösségérzést találtam meg Gertrúd novelláit olvasva is. A titok a sorok között húzódik, nem egyértelműen a leírt szavakban, hanem abban, amit olvasás közben éreztem, és a hangulatban, ami átjárt közben. Épp az, ami akkor jelenik meg bennem-körülöttem, amikor otthonról hazafelé tartok a vonaton, vagy amikor hosszú szünet után. az ismerős állomás peronjára lépek.
Hétköznapi novellák gyűjteménye ez a könyv, hétköznapi emberekről, hétköznapi helyzetekről, olyanokról, amiket szeretnénk elfelejteni, mert fájdalmat okoznak, és arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk a valósággal. 
Én meséket és fantasyt írok leginkább, mert ez szakít el a mindennapoktól, ez ad megnyugvást. Más írók számára, ahogy Gertrúdnak is, a szembenézés jelenti a megoldást. A valós, vagy ahhoz hasonló történések szavakba öntése, transzformációja. Van azonban egy hasonlóság is kettőnk írásai között, ő is szereti az ütős, meglepő, tragédiában hajló befejezéseket.
Jó volt olvasni minden történetet, nem elemzem egyenként egyiket sem, bár szerettem az irodalomórákat, de a műelemzéstől sokszor a hideg futkosott a hátamon. Inkább kiemelek néhányat azok közül, melyek így vagy úgy eltértek a többitől számomra. A gyártósoron novella egy kicsit hosszúnak tűnt, „sok volt”, de a vége ennek is ütött. Az út körbeér elgondolkodtatott, és nagyon tetszett a hozzá kapcsolódó, a Húsz év múlva. Az Útiköltség-et bevezető versrészlet meglepett, és a történet végkifejletét tekintve, utólag határozottan ironikus hatást keltett. Az Életképek novellaciklus fogott meg leginkább, különösen Az utolsó nyugdíj. Szép volt, könnyes…
A ciklus tömör, szikár írásaiban töményen, erősen átjönnek az érzelmek. 
Zárásként, kedvcsinálóként álljon itt egy idézet a Boldogság-ból:
„Ha hallanátok Bozó Icát nevetni… na akkor tudnátok csak igazán, milyen az, amikor gyöngyök gurulnak szét az éjszakában..."

Letölthető

Kocsis Nagy Noémi: Fenevadak Erdélyben

A Fenevadak Erdélyben a második könyv, amit Kocsis Nagy Noémitől olvastam. Az írónőt személyesen ismerem, így nem lepett meg, hogy a klasszikus krimitörténetben képszerű művészettörténeti leírásokkal és ínycsiklandozó ételek bemutatásával is találkoztam, amelyek a legjobb helyeken, a legjobb pillanatokban jelentek meg, hogy fokozzák a feszültséget, lassítsák a bűntett kibogozásának folyamatát. 

A történet szálai Budapest, az erdélyi Szováta és Kolozsvár városában tekeregnek. Szepesi Herold és Báthory Olga, a Fény és förtelem című könyv visszatérő főhősei, ezúttal egy különös asszony körül bonyolódó események tevékeny részeseivé válnak. Egy krimi ajánlásánál mindig vigyázni kell, nehogy sokat eláruljunk a történetről és a szereplőkről, hiszen a tettes kilétének találgatása, a különböző karaketerek gyanúsítgatása tipikus krimiolvasói vonás. A jó krimi elő is hozza ezt a késztetést az olvasóból. A Fenevadak Erdélyben részletezesen kidolgozott főszereplő és mellékszereplő gárdát vonultat fel, akik az érzékletesen bemutatott helyszíneken, kalandos, sőt hátborzongató események részesei lesznek. A bűnügyi történetet erotika, kultúra, és ahogy fent írtam kis gasztronómia is fűszerezi.

A könyv megvásárolható

Öt éves a blog!

Köszönöm Mindenkinek, aki olvasott, hozzászólt, tetszikelt, vagyis bármilyen formában velem volt ezen az úton.

Az öt év alatt a blog sokszor és sokféle átalakuláson ment át, ezt a Blogtörténet című bejegyzésben osztottam meg.

A mai egy ünnepi poszt, az elmúlt időszak örömeinek és a közeljövő terveinek felsorolásával, mint ragyogó gyertyákkal egy tortán.

Megjelent az Őrző újra korrektúrázott, nyomtatásban is javított második kiadása, és elkészült róla az első videoajánló, Nádasi Krisztől:

 

 

Zajlik az élet a könyv Moly-os oldalán:

 Nagy megtiszteltetés és csodálatos véletlen, hogy épp ebben a születésnapi bejegyzésben oszthatom meg ezt a hírt: a Győri Antológia Közösség tagjaként meghívtak a IV. Füredi Kis Könyvfesztiválra. 

Folyamatban van egy novellás kötet kiadása, Végtelen Mezők Vándora címmel, melynek borítóját Ámonné Tóth Éva vegyes technikával készült képe díszíti majd.

Kék álom

Terveim szerint az elkövetkező időben megosztok néhány részletet a blogon valaha megjelent regényekből, és hamarosan teljesítem Nádasi Krisz kérését is az ötös számhoz kapcsolódó novellával kapcsolatban.  Már készülnek a jegyzetek, csak kevés az időm, egy komolyabb írás összehozásához...
Köszönöm az eddigi érdeklődést és remélem, ezentúl is tudok olvasásra érdemes dolgokkal szolgálni!

Blogtörténet

A holnapi ötödik blog-szülinapra tekintettel egy kis összefoglaló a blogon megjelent regényekről.  
2010-ben magánkiadásban kis példányszámban kiadtam Naptánc című regényem. Hogy abban az állapotában mennyire volt kiadásra alkalmas ez a regény, az nem sokat számít már, de rengeteg tapasztalatra és új ismerősre, sőt barátra találtam általa. Abban az időben kezdtem aktívan internetezni, ugyanis akkor szereztünk be egy routert, ami lehetővé tette, hogy az én szobámból is elérhető legyen a világháló. Hihetetlen, milyen rohamos a technikai fejlődés, hiszen mindez alig több mint öt éve történt.

Addig csak írásra használt notebookomon kinyílt a világ. Netes irodalmi csoportok tagja lettem, következett a hupont.hu oldal, IWIW-, majd Facebook profil és a Blogger.

 
A hupont.hu-os oldalon kezdtem el megosztani a Fények tánca című regényt, mely a Tullia meséi sorozat része.  Ezen a platformon nagyon nehéz volt kezelni a folytatásos történetet, ezért hoztam létre a blogot.

Új csoportokba léptem be, új írós barátságokra tettem szert. Sok máig is aktív, és a virtuális világból kiléptünk a személyes találkozások mezejére. Nem is egy ismerősről derült ki, hogy egy városban élünk.

A Fények tánca fantasy után a Csillagjáró romantikus kalandregény közzététele következett, mely a Naptánc folytatása, és teljes terjedelmében csak itt a blogon jelent meg.

A közeljövőben átdolgozás és újra szerkesztés után Szellemsegítők  főcímmel tervezem a kétkötetes regény kiadását.

A romantikus kalandregény után ismét fantasyt kezdtem írni. Az Álomőrzők-ben a mi világunk mellé egy leginkább a lovagkorra hasonlító párhuzamos világot igyekeztem felépíteni.

A Nem ember a az Álomőrzők alig elkezdett folytatása

Idővel mindhárom regény saját, szépen megtervezett, külsejében a témával harmonizáló blogot kapott. 

Az Őrző ezalatt ott lapult a fiókban. 

Ekkortájt kezdtem komolyabban foglalkozni a kiadási tervekkel, illetve írástechnikával. Rájöttem, hogy a folyamatos, határidős blogolás nem az én világom. Nem tudtam a saját elvárásaimnak megfelelően kidolgozni a folytatásos történeteket, úgy éreztem, hiányosan, összecsapottan kerülnek nyilvánosságra.    

Ezért töröltem vagy elzártam a blogokat a nyilvánosság elől. A Végtelen Mezők Vándorát pedig átalakítottam egy írós-olvasós bloggá. 

Megérkeztünk a jelenbe...

T. C. Lang: Tippek (nem csak) íróknak az írás során felmerülő akadályok leküzdésére

Egy újabb keresztblogolás eredménye ez az írástechnikai cikk. Szerzőjéről, T. C. Langről többet is megtudhattok a blogjáról. 

 
Függetlenül attól, hogy valaki kezdő vagy éppenséggel gyakorlott író, szinte biztos, hogy előbb-utóbb megtapasztalja, milyen az, amikor nem úgy megy az írás, ahogy szeretné. Bizony, még a legnagyobbakkal is előfordul, hogy képtelenek akárcsak egy mondatot is papírra vetni! Lássuk, miből fakadhat ez, és mit tehetünk ellene!

1. Nem jön az ihlet
   Hajt a határidő, vagy szimplán csak jó lenne írni, de nem tudod, miről. A kiszakadás a hétköznapokból, egy utazás, a történelmi helyek bejárása, kiállítások, múzeumok látogatása remek alkalom az ihlet- és adatgyűjtésre, azonban ezt – ki ilyen, ki olyan okból kifolyólag – nem mindenki engedheti meg magának. Semmi vész, vannak a tarsolyomban pénztárcabarát praktikák is! Ebben az esetben segíthet rajtad az intenzív testmozgás, egy kellemes séta a természetben, a zenehallgatás, egy jó könyv olvasása vagy egy izgalmas film megnézése is. Mindezek közben boldogsághormonok szabadulnak fel szervezetedben, amelyek nem csupán közérzetedre, hanem kreativitásodra is pozitív hatással lesznek.
   
2. Rettegés a fehér papírtól
   Ismeritek azt az érzést, amikor majd’ szétvet az alkothatnék, tele van a fejed ezernyi ötlettel, mégsem tudod, hogyan fogj hozzá az íráshoz? Magam is megtapasztaltam ezt a jelenséget, és nem csupán kezdő íróknak van „szerencséje” hozzá. A jó hír, hogy egyszerűen leküzdhető! Agyad leblokkol az üres (elektronikus) papír látványától, ám könnyedén kicselezheted, ha bemásolsz néhány idézetet, vagy értelmetlen krikszkrakszokkal töltöd meg a lap tetejét, melyeket a későbbiekben kitörölsz. Ekkor elméd megnyugszik, hogy valami már van a papíron, megszűnik a kellemetlen nyomás, és felszabadultan vetheted bele magadat az írásba.
   
3. Megakadás menet közben
   Alakul a történet, ám egyszer csak nem tudod, hogyan sződd tovább a szálakat. Ez annak a jele, hogy túlságosan rágörcsöltél az írásra, és sokszor csupán arra van szükség, hogy kicsit mással foglalkozz. Ha az első pontban felsorolt tippek nem válnak be, akkor folytasd máshonnan a sztorit, vagy haladj visszafelé! Nem kell ragaszkodni ahhoz, hogy az egymást követő fejezetek sorrendben szülessenek meg! Persze az is megeshet, hogy pusztán egy kiadós alvást igényel a szervezeted. Dőlj le! Egyébként nekem a kulcsjeleneteim, legváratlanabb fordulataim rendszerint az alvás előtti alfa állapotban pattannak ki a fejemből/álmomból… Az is sokat segít, ha van egy szertartás, amivel ráhangolódsz az alkotófolyamatra. Nálam ez úgy működött, hogy ebéd után lefektettem a fiamat, egy csészével a kezemben visszaolvastam az utolsó pár bekezdést, és mire elfogyott a kávé, már lelkileg is felkészültem arra, hogy papírra vessem a gondolataimat.

A fentiek mellett még számos dolog gördíthet akadályt az utadba, legyen szó egy borongós napról, amikor a múzsák is inkább elbújnak, vagy egy rosszindulatú megjegyzésről, amitől teljesen elmegy a kedved a betűvetéstől. Ha nincs okod sietni, ne erőltesd az írást, mert az rányomja a bélyegét művedre! Inkább hagyj magadnak egy kis időt, így később újult erővel vetheted bele magadat az írásba.

Az én személyes, legnagyobb, olykor szinte leküzdhetetlennek tűnő nehézségem az időhiány, amelyre még nem sikerült megoldást találnom, de szívesen fogadom az orvosló javaslatokat! Míg megérkeznek, kölcsönveszem Hermione Granger időnyerő nyakláncát! ;)

Kálmán Eszter: Telihold

Ezúttal egy fantasy novellát osztok meg egy szerzőtárs tollából. Kálmán Eszter író, asztrológus, Adastra könyvtára címmel ír blogot. 

Szeretek éjjel sétálni. A sötétlő mezőkön át. A fehér hold fényében...

Mostanában hosszú sétákat teszek éjjelente. Inkább, mint az álmok. Azok a rémisztő mégis csodás álmok. Sötétről, száguldásról, vérről szólók. És a végén: érzem, tudom, valami borzalmas dolog történik. És az iszonyatban az a legborzasztóbb, hogy élvezem! Akkor már inkább a hold fehérezüst fénye, mely vezet, sőt csalogat a sötét mezőkön át.

Mert nem lehetnek igazak a családi legendák! Azok az elsuttogott félmondatok, imádságok. A falusiak félrenézései. Akkor sem, ha nagybátyám volt a családom egyetlen életben maradt tagja. Szüleim rejtélyes balesetben haltak meg még kiskoromban. Nekem nem mondott senki semmit - hiába kérdezősködtem felnövekedvén. Abban a távoli városban, ahova sietve költöztettek el, és ahonnan most hazatértem. Akkor sem, ha nagybátyám a halálos ágyán ezt suttogta fülembe:

“Óvakodj az álmoktól! Mert eljőnek majd az Álmok. Soha ne engedj nekik!”

Talán ezért is sétálok ma kint a sötét, meleg, virágillattal terhes mezőkön, ahelyett, hogy álmodnék. Vérről, száguldásról, karmokról. Nem! Itt a csendesen csobogó patak partján a kerekedő hold alatt biztonságban vagyok tőlük. Én nem hiszek az álmokban - egy józan, racionalista század racionalista fia vagyok. Az álmok csak a tudatalatti termékei, nos, néha kellemetlenek, de nem árthatnak fizikai valójukban. És ezt el is hiszem itt a fűben, a meleg puha éjszakában, mely ezernyi érintéssel csiklandozza érzékeimet. A fűszálak érintése a bőrömön, az apró éjjeli állatok neszezése az aljnövényzetben, valahol távol a falusi kutyák ugatása és a hold, a kerek, ezüstös hold fodrosan tükröződő képe a vízfelszínen.

Előrehajolok, számba lágyan áramlik a patak hűs vize. Nem is értem azokat az embereket, akik elzárják magukat a természet gyöngéd ölelésétől, rebbenő csodáitól. Az ostobák! elzárják magukat falak mögé, el az ezer hanggal lélegző, lüktető természettől. Itt kint az álmok sem riasztóak - azok csak a falak mögül tűnnek oly’ áthatóan rettenetesnek. Itt kint szabad vagyok. Legszívesebben megölelném azt a kerek, fényes teliholdat, amely ma kicsalogatott ide a patak partjára. Felegyenesedek, kezeimet a hold felé tárom, mintha énekelni szeretnék neki, mert megajándékozott az ezüstös éjszaka szépségeivel.

De torkomból nyüszítés tör csak elő. Morgással vegyes nyüszítés. Egy pillanatra riadalom cikázik át rajtam - továbberőltetem hangszálaimat.

Aztán kicsap torkomból a diadalmas üvöltés, és mielőtt megérteném, mi történik - felszegett fejjel vonítok a holdra. Távoli kutyakórus felel rá. Az emberi lét a ruháimmal együtt foszlik le rólam. A szőr puhán borítja testem. Látok és hallok mindent az éjszakában. Azok a csodás álmok!

Ma éjjel vadászni fogok!

Tullia meséi - Fények tánca (részlet)

A Fények tánca az első befejezett regényem, szerepel benne egy csodakard: Triar kardja. Az Őrző története akkor született, amikor úgy éreztem, be kell mutatnom Triart, a kard első gazdáját.

 Ven három napja megfeszített tempót diktálta katonáinak, éjszakánként csak annyit pihentek amennyire az állatoknak feltétlen szükségük volt, még szinte fel sem kelt a nap, és ők már újra nyeregben voltak.
Egy hosszú erdősávon haladták át, melynek egy része, kelet felé meredek hegyoldalon folytatódott. Ven kapitányával és néhány tiszttel azon vitatkozott, érdemes-e a marlákkal nekivágni a hegynek.
– A barlangokban könnyen elrejtőzhetnek – vélte egy fiatal tiszt.
– Ez azért már túlzás lenne! – a testőrkapitány szinte felháborodva ellenkezett.
A következő pillanatban iszonyatos erejű nyílzápor zúdult rájuk a fák közül.
– Le a nyeregből! – ordította Ven, ő maga is a földre ugrott, fél térdre ereszkedett marlája mellett. – Elő az íjakat! – parancsára a tegezekből előkerültek a felhúrozott íjak, a harcosok tizedenként egy-egy őrrel hátrahagyták marláikat, és megpróbáltak vonalat tartva elhelyezkedni a fák között.
– Mit akarsz tenni, uram?  – kérdezte a testőrkapitány a király mellé kúszva.
– Felgyújtjuk az erdőt – mondta Ven pillanatnyi töprengés után.
– Mi is itt veszünk, uram! – tiltakozott a férfi elsápadva.
– Tüzes nyilakat lövünk ki az út keleti oldalán álló fákra, a szél délnyugatról fúj, vissza, dél felé a mezőre ki tudunk menekülni.
– Ez őrültség, uram! – vetett ellen egy másik tiszt is.
– Nem mindegy, hogy halunk meg? – kérdezte a király dühösen. – Ha itt maradunk, a marlákat szép lassan leszedik körülöttünk, aztán minket is, ha továbbmegyünk, ugyanez a sors vár ránk. A tizedesek közöljék döntésem az embereivel, aki el akar menni, akármikor indulhat. Az itt maradók közül válasszátok ki a legjobb íjászokat.
Nemsokára marlák mögé húzódva tíz íjász sorakozott fel az úton, a király parancsára egyszerre lőtték ki nyilaikat a száraz avarba, korhadó, öreg fákra.
Ven vakmerő terve elképesztően rövid idő alatt meghozta pokoli gyümölcsét. Hamarosan egymás mellett menekült holdfény páncélos olf és feketevértes tulliai. Néhány marlát nem sikerült elég messzire vinni, azok megrémültek a füsttől, és fejvesztve menekültek, eltapostak mindenkit, aki az útjukba került. Az egyik marla felbukott, megakasztva társai menekülését. A legtapasztaltabb harcosokat is elborzasztotta az egymás testén áttörni igyekvő, pánikba esett állatok látványa, és iszonyatos sikolyszerű nyerítésük.
Azok a harcosok, akik beszorultak a haldokló marlák mögé nem menekültek tovább, mintha érezték volna nincs kiút, de sem az olfok, sem a tulliaiak nem tudták egyszerűen csak bevárni a lángokat, elkeseredett küzdelem kezdődött. Az íjakat már nem lehetett használni, tőrrel, foggal, körömmel harcoltak.  Ven, aki ekkor már kifelé tartott az ösvényen dél felé, katonái szorult helyzetét látva visszafordult, íjával jó pár olfot leszedett. A következő pillanatban marlája egy ellenséges nyílvesszőtől találva összerogyott, a király lába beszorult az állat teste alá. Ahogy megpróbált kimászni, egy nyíl súrolta a homlokát. Közben néhány tulliai harcos átverekedte magát a halott marlákon és emberi tetemeken, és Ven segítségére sietett.
A mezőre kijutva a király meghallotta saját nevét, a hang irányába fordult.
Egy húsz év körüli, megnyerő külsejű, sötétszőke hajú fiatalember kivont karddal rohant felé. Belizár volt, a király felismerte a nyakában függő fejedelmi aranykeresztről.
Ven saját, menekülés közben elhagyott fegyvere helyett egy halott olf teteme mellől felkapott kardot emelt védekezésre.
Az első összecsapás mindkettőjüket megdöbbentette, Ven könnyedén hárította a vágást, Belizárt pedig elképesztette a tulliai király hatalmas ereje. Csapás csapást követett, az ifjú olf minden vágást, szúrást halálosnak szánt, dühe egyre inkább elvakította. Fogait összeszorította, mozdulatai görcsössé, kapkodóvá váltak.
Ven letörölte arcáról a homlokán lévő sebből lefolyt vért, és az eddigi védekező harcmodorból támadásba csapott át. Látta a hátrálni kezdő fiatalember szemében fellobbanó rémületet, egyetlen csapással akarta lezárni a küzdelmet. Belizár azonban keresztül zuhant egy fa gyökerén, Ven kardja a feje helyett az arcát érte, és csúnyán végigvágta. A következő pillanatban egy tulliai harcos ugrott rá a királyra, és magával rántotta.
Amikor mindketten felnéztek, az olf íjászt, akitől katonája az utolsó pillanatban megmentette Vent, a tulliaiak már a földre teperték. A tizedes a király felé nyújtotta a kezét.
– Be kell kötözni a sebed, uram – mondta aggódva.
A király zavart tekintettel nézett rá.
– Gyere velem, uram, kérlek! – kérte a harcos újra, és átölelte a király derekát.
Ven hagyta, hogy katonája biztonságos helyre kísérje.

10000 - azaz Tízezer oldalmegjelenítés

Kedves Olvasóim!

2016. március 17-én rákattintottam a blogra és a számláló 10000-t mutatott!

Mivel is lehetne megköszönni egy írói blogon az érdeklődést?

Talán egy könyv vagy készülő regény részletével...

Nemrégiben jelent meg a Tullia meséi - Őrző újrakorrektúrázott második kiadása, és nagy örömömre rengeteg visszajelzést kapok, melyben a folytatás után érdeklődnek.

Köszönetem jeléül következzen a Tullia meséi sorozat második részének A Tűz Őrzőjének nyers, szerkesztő által még nem javított, bevezető részlete (az első részre vonatkozóan erősen spoileres!):

Előhang

– Állj!
A négy testőr a női hangra a kőre eresztette a hordágyat, Dar a fáklyával a szentély sötét mélye felé indult, ahol az érkezőt sejtette. A fényben lassan kibontakozott a királyné törékeny alakja. Nem gyászruhát viselt, barna felsőingét hímzett fehér virágok és indák díszítették. A harcosok önkéntelenül hátráltak, míg ő határozott léptekkel a férjéhez sietett. A kőre ereszkedett, néhány pillanatig mozdulatlanul térdelt, a halott arcát nézte. Dar ugrásra készen, aggódva figyelte. 

Nindra felemelte a kezét, gyengéden, becézőn végigsimított Triar homlokán. Megérintette a szemöldökét, az orrát, mutatóujjával átrajzolta arcán a forradást, szakálla vonalánál megállt, ujjai hegyét a szájára tette, mintha azt kérné, ne szóljon. Előre hajolt, megcsókolta a férfi lezárt szemeit.
– Pihenj – mondta halkan. – Majd én keresem, te csak pihenj!
A testőrök dermedten nézték.
– Minden rendben lesz. Nála van a gyűrűd, a csontlira, megvédelmezik a Rossztól, míg rátalálok és hazahozom.
– Úrnőm – Dar az asszonyhoz lépett, megfogta a vállát.
Nindra felnézett, a férfira mosolygott.
– Ne aggódj, Dar, nem ment el az eszem. A legnehezebb időkben voltál Triar mellett, bízott benned, jól ismered őt. Tudod, hogy nem hagy engem kétségek között, segíteni fog.  Érzem, hogy Narvo él… – visszafordult a férje felé. – Ha tévedek, Triar, üzenj nekem. Adj jelet, ha veled van.
– Úrnőm, hát itt vagy! – Lork, a testőrkapitány fáklyával a kezében megkönnyebült kiáltással szaladt feléjük a szentély hátsóajtaja irányából, ahonnan korábban a királyné is érkezett. A mellvértet viselő sebhelyes nyakú férfi nyomában lépkedett Lakor. Nindra csak egy pillanatra fordult feléjük.
– Búcsúzni jöttem. – Már ismét Triarhoz beszélt, nyugodt kissé fátyolos hangon. – Elmegyek egy időre, Lakorral, Mia Könnyeihez.
A királyné háta mögött Dar kérdőn a táltosra pillantott. A vékony arcú, szürkülő hajú férfi bólintott, és a szentély mélye felé indult, a testőr követte.
– Mégis ideengedted? – kérdezte Dar súgva. – Megnyugodott. Úgy viselkedik mintha, a király csak aludna.
Lakor sóhajtott.
– Az ostrom, a király és Fentor harca, aztán Raila és a gyermek halálhíre túl sok volt neki. Attól féltem, ha így látja Triart, végleg összeroppan, de ideszökött és mellette lecsillapodott. Valahol tudja, hogy meghalt, de még nem akar szembenézni ezzel. Már látta egyszer felébredni a halálból, talán sosem fogja fel, hogy ezúttal végleges…  –  Lakor hangja megtört, elfordult. Dar nem zavarta meg, nem szólt, nem mozdult. Most döbbent rá, miközben a táltos mindannyiukat támogatta, neki magának is meg kellett küzdenie egy barát elvesztésének fájdalmával, és Nindra után talán épp az ő vesztesége volt a legnagyobb. Lakor nem sokkal később újra a testőr felé fordult:    
– Aggaszt, hogy Nindra most hirtelen keresni akarja Narvót, sosem tud így megnyugodni. Triar ébredését és a fia hazatérését várja mindörökké…
– És ha igaza van, Lakor? A táborban semmi nyomát sem találtuk a gyermeknek, ahogy másoknak sem, bárki magával vihette. Lehet, hogy nem is ott ütöttek rajtuk, talán már menekültek, a holttestek nem éghettek el mind egy szálig. Nerdo bármiáron megvédte volna a király fiát.
Lakor kimérten bólintott.
– Igen, Dar, bármiáron. Meghalt érte. Ha nem ölték meg a fiút, elvitték. Ki tudja, milyen szörnyű sorsot szánva neki. Egyáltalán nem biztos, hogy rájöttek, a király fia van a kezükben. Eladják valahol rabszolgának, vagy meghal út közben…
– Ha így van, mindannyiunknak keresni kell. Most már ő a király, az én uram – jelentette ki Dar határozottan, öklét a szívére szorítva.
–  A te urad ott fekszik – intett Lakor komor arccal a halott felé. – És nem tudom, mi vár nélküleTulliára…   
 

I. fejezet

Szép arcú, hosszú karú, hosszú lábú kamasz lépett a terembe.
– Ki ez a fiú, Kasor? – kérdezte Bredo.
Kasor intésére a fiú fejet hajtott.
– A nevem Narvo, uram.
Bredo döbbenten nézett vendéglátójára.
– Hogyan?
– Fentor egy sebesült harcosa hozta ide. Nem tudja, kik a szülei – Kasor jelentőségteljes pillantást vetett Bredora – saját fiamként neveltem fel.
Kasor újabb intésére a fiú távozott. Bredo a fejét ingatta.
– Ő a trónörökös, Tullia igazi uralkodója.
– Ha eljön az ideje, megtesszük a szükséges lépéseket.
– Értesíteni kell Nindrát – erősködött Bredo. –Triar fiának az anyja mellett a helye!
– Még csak az kellene! – Kasor a fejét ingatta.
Bredo az arcát fürkészte.
– A saját céljaidra akarod felhasználni a fiút…
– Még szép! Amióta száműztek ide, Fentor földjére, és kizártak a Szövetségből csak a saját céljaim járnak a fejemben. A feleségem visszatért az apja birtokára, a fiam meghalt egy vadászaton. Mint egy nyomorult, falkától elüldözött terra élek egy lepusztult várban. Fentor parasztjai nem akarnak adózni, itt maradt katonái nem akarnak harcolni. Ha szükségem van valamire, karddal szerzem meg, ha másnak van szüksége valamire, az is fegyvert ragad. Narvo is e szerint él, kemény harcossá válik majd, akár az apja, de én fogom neki megmondani, ki ellen küzdjön.
– És mit akarsz tőlem?
– Bizonyára szívesesen lennél az ifjú király bizalmas jó barátja. Trasnak idővel mennie kell, Darvo öreg, Hutar messze van, szükség lesz tanácsadókra támogatókra, akik szolgálataikért megkapják majd jutalmukat, birtokok és kincsek formájában.
Bredo nem szólt, jó ideig kifejezéstelen arccal nézte Kasort, mielőtt megszólalt:
– Nem elég kijelentened, hogy ez a fiú Triar fia, be is kell bizonyítanod. Úgy tudom, Triart a gyűrűje nélkül temették el, talán a gyermeknél lehetett.
– Hogyan?
– Szükséged lesz Nindrára vagy a táltosra, hogy bebizonyítsd az igazat.
– A gyereknél semmi sem volt…
– Talán téged is becsaptak!
– De hát láttad…
– Kit láttam? Egy jó kiállású, magas termetű kölyköt! Rengeteg ilyen van…

Tras király érdeklődve figyelte táltosa arcát. Kelmar régi jó embere volt, az apja az ő apját, Zibar törzsfőt támogatta - nem egyszer szellemektől kapott - tanácsaival. A középkorú, magas férfi rengeteg apró fonatban viselte hosszú, barna haját. Ruházata azonban eltért a táltosok egyszerű köpenyétől. Lábszár középig érő, egyenes szabású, lágy esésű köntöst viselt, melyet gazdag hímzés díszített. Arca, tekintete elhivatottságról, szinte már megszállottságról tanúskodott.  Erőteljes, határozott hangon szónokolt:  
– Évek óta itt élsz, uram, a várat már a magadénak tekintetheted, de a szentély! – Segélykérő pillantást vetett a királyi palota tróntermének mennyezetére, mintha egyenesen az égbe láthatna a gerendákon keresztül. – Amíg hagyod, hogy a városiak továbbra is Triar emlékének tisztelegjenek ott, ahol Miának kellene áldozniuk, sosem lesz tiéd a város. Most béke van, ideje, hogy a katonák helyett istenfélő, tapasztalt emberek vegyék át az irányítást, akik nem a fegyverekben, hanem Miában hisznek.
– Kikre gondolsz? – kérdezte Tras a táltos szemébe nézve, kicsit előre hajolva a trónszéken.
– Néhány elkötelezett paptársammal…
– Pap? – a király felvonta a szemöldökét.
– A magányos táltosok ideje lejárt, fenség – Kelmar eltúlzott tisztelettel hajtott fejet, majd rendületlenül folytatta. – Össze kell fognunk és megmutatni a hatalmunkat. Paptársaimmal kidolgoztunk egy törvényjavaslatot. Az új törvények világossá tennék az országban élő tudatlan népek számára, hogyan teljesítsék Mia parancsait. A magányos táltosok sokszor össze-visszabeszélnek, azt tanítják, ami útjuk során itt-ott rájuk ragadt, amit az öregek tanítottak nekik, de ki tudhatja a teljes igazságot. A paptársaimmal leírjuk majd ezt is, ahogy a törvényeket. A  törvényekkel megteremtjük a rendet és a békét. A törvényszegőket szigorú bűntetéssel sújtjuk – jelentette ki Kelmar határozottan.
– Új törvények, büntetések?
– Triar sosem fukarkodott a büntetéssel, mégis vakon követték a katonái. Kiköttette, bezáratta, megkorbácsoltatta, vagy elzavarta azt, aki megszegte a parancsát.
– Sosem hallottam erről!
– Mert a parancsait a katonák szállásán hajtották végre. Úgy gondolta, ez a harcosok dolga, kivülállóknak nincs köze hozzá. A Mia törvényei ellen vétőknek azonban nyilvános büntetés jár a városok főterén, hogy a többiek tudják, rájuk ugyanez a sors vár, ha engedetlenek.
Tras töprengve bámult maga elé. Kelmar egyre elszántabban folytatta:
– Miára, fenség! Látnák milyen keménykezű, erős uralkodó vagy. Megértenék, nemcsak kegyetlen harcosból válhat jó király, hanem istenfélő, becsületes emberből is.
Tras bólintott.
– Hagyj magamra! Holnap délelőtt, ha a családom tagjai visszavonultak, gyere vissza a törvényjavaslataiddal.
Tras a terem sarkában megbújó lépcsőn át a bástyára ballagott, gondterhelt arccal nézett le az alkonyi fényben fürdő városra.
Évek teltek el, mióta a Szövetség döntésének engedve átvette Tullia trónját. Imádott kislánya, Tirla már itt született Tull várában. Igazi kicsi hercegnő!
A király szakállás arcán röpke mosoly futott át, ahogy a gyermekére gondolt. Kelmar tanácsolta, hogy ezzel a címmel mutassák be az újszülöttet a város népének. Ugyanakkor Tras elsőszülöttje, Vorn is megkapta a hercegi rangot. A fényes ünnepség hatása egy rövid ideig valóban érezhető maradt a városban, de ahogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba, Tras király újra idegennek érezte magát saját székhelyén.  
A főváros még mindig Triarhoz tartozott. Nem egy házban látta, hogy a bejárattal szemben polcra, pohárszékre apró faragott szobrocskát helyeztek el az emberek, abban bízva, majd megvédi őket a démonoktól. A legkülönfélébb faragványok voltak, de egyik arcáról sem hiányozhatott a forradásra emlékeztető bemetszés, és mindegyik kezébe kardot formázott a készítője.
– Meghaltál, Triar, meghaltál! – kiáltotta a király a feltámadó szélnek. – Csak egy szellem vagy, egy kísértetet, tűnj el végre Tulliából! – ököllel a kövekre sújtott.
Bíznia kell Kelmarban. A szigorú törvényekkel hatalma végre megszilárdul, a múló idő pedig elhomályosíthatja az emberekben a Triar királyról őrzött képet.

– Apám!
– Igen, Kiro? – Hutar a fia felé fordult, de gondolatban máshol járt.
– Segíthetek? – kérdezte a magas karcsú ifjú. Bőrnadrágot és gyolcs inget viselt, hullámos, hosszú, haja szabadon omlott a vállára.
A törzsfő a fejét rázta.
– Tras király futárja rossz híreket hozott?
– A király megint átadott egy birtokrészt egy elöljárónak, erről tájékoztatott. Tulajdonképpen semmi közöm hozzá – Hutar vállat vont.
– Tras nem jó király, apám?
A fiatalember kérdése meglepte a férfit, mélyet sóhajtott.
– Fiam, a jó király… – zavartan elhallgatott.
Kiro egy ideig némán, megértő tekintettel figyelte apját. Amikor megszólalt, szavai válaszul szolgáltak az idősebb férfiban rekedt gondolatokra:
 – Nagy ajándék az olyan barátság, mint a tiéd és Triaré…
Hutar nagyot nyelt. Tíz hosszú éve, hogy a király meghalt a karjában.  Azóta is képtelen volt kimondani vagy meghallanni a nevét, anélkül hogy ne szúrjon fájdalom a szívébe. Ő maga mondta egyszer, hogy Triarnak nincsenek könnyei. Az elmúlt tíz év történesei, megtanítatták vele, bárkit érhet akkora fájdalom, hogy a szívébe kövülnek a könnyek.
– Trasnak is barátokra lenne szüksége. Elosztogatta földjeit az elöljárók támogatásáért cserébe. Az őrzőket, ahelyett, hogy a szolgálatában tartotta volna, zsold nélkül visszaűzte az erdőkbe. Fél tőlük, így képtelen parancsolni nekik… A nemrégiben kihirdett új törvények szerint csak az állandó szolgálatba szegődött harcosoknak van joguk kard viselésére. A fegyverest, aki nem tudja felmutatni gazdája pecsétes menlevelét, bármelyik menlevéllel rendelkező vitéz letartóztathatja, és az ítélőszék elé kísérheti útonállásért. Abban az esetben, ha a törvénysértő ellenáll, a harcosnak jogában áll a saját védelmében fegyvert használni – Hutar a fejét ingatta. – Ide az én váramba is belállíthat bárki, egy kötélen rángatott őrzővel! Érted, Kiro? Tras elvárja, hogy ítélkezzem Triar egykori harcosai a felett.
Kiro értetlen arccal nézett az apjára, aki cinikus mosollyal válaszolt.
– Tras nem akar fizetni az őrzőknek, ám ha szétszélednek, senki nem lesz képes féken tartani őket. Ránk, törzsfőkre és az elöljárókra hárítja a felelősséget.
– Triar, hogy tartotta féken őket?
– Közéjük tartozott, fiam, ők tanították. Ismerte és tisztelte őket, engedte, hogy tegyék, amihez értenek, harcoljanak, vadásszanak. Meghaltak volna érte, de egyik sem győzhette le – büszkén elmosolyodott.
– Halványan emlékszem rá, iszonyú magas volt – mondta Kiro, aztán elgondolkozva hozzátette –, de talán csak azért gondolom, mert még olyan kicsike voltam…
Hutar szomorúan nevetett.
– Nem, valóban hatalmas termetű volt, de a bátorsága és a becsülete is mások fölé emelte.
Kiro egy pillanatig apja szomorú mosolyát figyelte, aztán kinézett az ablakon.

A tízegynéhány éves, kopaszra borotvált fejű kölyök fűszálat rágcsálva üldögélt a ház előtt, azonnal felpattant, amint meglátta a bicegő marlát vezető harcost. A férfi befordult az udvarra az útról, a gyerek tisztelettel meghajolva kérdezte:
– Segíthetek, uram?
– Leesett az egyik patkója és attól félek a körme sincs rendben.
– Azonnal szólok apámnak, uram. Addig a kút vize…
Artikulátlan üvöltés szakította félbe a szavait, rémült arccal a hátsó udvarba rohant.
A kovács mellén és vállán lángolt a ruha, szinte tébolyultan csapkodott és üvöltött. A fiú gondolkodás nélkül lekapott egy takarót a ház tornácán száradó ruhák közül és azzal együtt a lángoló férfira vetette magát. Mindketten a földre zuhantak.
– Forogj, apám! – ordította a fiú túlharsogva a sebesült fájdalomkiláltásait.
A harcos néhány pillanattal később követte a fiút, és egy másik takaróval segített eloltani a lángokat az apa testén. A kiabálásra kiszaladt a házból a kovács felesége is, karcsú, szőkehajú hellér asszony.
A gyerek az apja mellé térdelt, a sérüléseit vizsálgatta, csak most kezdett el szipogni, a kézhátával törölgette az arcát. Még azelőtt el akarta tüntetni a könnyeit, mielőtt bárki észrevehette volna. A szomszédok egymás után jelentek meg a kovács udvarán. A harcos a gyerek vállára tette a kezét.
– Állj fel, fiam! Felnőtt módjára viselkedtél, de már megjött a segítség.
A férfiak felemelték a reszkető, fogait csikorgató sebesültet, a feleségét követve bevitték a házba, és a takarókra fektették az alvópadkára. Egy asszony olajat hozott, egy másik tojást. A kovács feleségétől kapott fémüstben keverték a borogatásnak valót.
– Hiador! – nyögte a kovács, miközben a fogai összekoccantak, minden izében remegett az égés utóhatásaként. – Hol a fiam?
A gyerek a szülei fekvőhelyéhez lépett, az apja megragadta a kezét, nem szólt, csak hatalmas tenyerébe szorította a hosszú ujjakat.  A csupaizom ember a fájdalom könnyein át nézte a fiát, hála és büszkeség keveredett a tekintetében.
– Menj, fiam, nézz utána a szerszámoknak! – nyögte végül a fogát csikorgatva.
Hiador szó nélkül bólintott. Az udvarra sietett eloltani a tüzet a kemencében, helyükre tenni a szerszámokat. Néhány férfi álldogált a balesete helyszíne körül. A műhely két vályogfalból álló, nádtetővel fedett sarok volt, közepén kőből rakott tűzhellyel, az egyik falnál vastag lapú asztallal a kész munkadarabok számára.
– Magára hagytad apádat? – kérdezte meglepetten egy zömök, szélesvállú alak.
– A műhellyel kell törődnöm – válaszolt a gyerek.
– Ha az apád úgy gondolja, befejezem a félbehagyott munkáit, míg lábra áll.
Hiador állát kicsit megemelve, kihívó tekintetettel válaszolt.
– Csak nem hiszed, kölyök, hogy helyettesítheted az apád? – a férfi a fejét ingatta.
A fiú szó nélkül lehajolt egy fogóért, a földről felemelve a falba vert szögre akasztotta, így tett a tűzhely köré tett összes szerszámmal.

Hutar megállt kovács szekere mellett, míg lánya a kelméket nézegette.
A hellér asszonyra pillantott. Csak ez a szőke nő állt a szekér mellett, egy nyurga kiskamasz társaságában. A fiú szokatlanul magasra nőtt Hutar népének fiaihoz képest. Bizonyára hellér őseitől örökölte a termetét. A törzsfő alaposan szemügyre vette, miközben a kardokat nézegette.  Bőrmellényéből kivillanó mellkasa, hosszú karjai fiúsan izmosak voltak. Simára borotvált feje mutatta, hogy már kiveszi részét a tűz körüli munkából. Hutar földjén a kovácsmesterek ősidők óta borotválták a fejüket, legtöbbjük teljesen kopaszra, mások egy hosszú fonatot meghagytak a fejük tetején, melyet munkaközben feltekertek.
A törzsfő szakértő szemmel vizsgálgatta a kardokat, tőröket. 
– A te munkáid, fiú? – kérdezte hitetlenkedve.
– Az apámé és az enyém, uram – a kamasz büszkén kihúzta magát, mikor rádöbbent, hogy kivel beszél, tisztelettudóan fejet hajtott.
– Hol az apád? – faggatta tovább a törzsfő.
– Megsérült, uram – szólalt meg az asszony a fia mellé lépve. – Hiadornak kellett átvennie a helyét.
– Nem túl fiatal ehhez? – Hutar tovább méregette a fiút, szokatlan magassága ellenére is legfeljebb tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Nagy, sötét szemét hosszú pillák árnyékolták, orra egyenes, szépen ívelt szája vastag volt, keskeny, csontos arca szabályos vonalú.
– Ügyes gyerek, uram.
– Milyen súlyos a férjed sérülése? – kérdezte Hutar, még mindig a fiú csupasz karját méregetve.
– A felcsapó láng megégette a mellkasát és a karjait.
– Ha apád felgyógyult és újra dolgozni tud, jelentkezz a testőrkapitányomnál, Hiador – Hutar a fiúra mosolygott, aki felragyogó arccal meghajolt, észre sem véve a rémületet anyja arcán.

Rodar a műhely ajtajában állva nézett a fia után. Dina képtelen volt leplezni dühét férje elégedett arca láttán.
– Tisztában vagy vele, hova indul? – kérdezte az asszony.
– Egy szép jövő felé – vont vállat a férfi.
– Ha Hutar testőre lesz, bármikor megölhetik.
– Ha megállja a helyét, sokkal többre viheti, mint amiről leendő kovácsmesterként valaha is álmodhatott – Rodar befordult a műhelybe.
Dina kilépett a kapun, kiállt az útra, így még láthatta távolodó fiát.

A fiú a jeleket figyelte a szentély kapuja felett, lépteket hallva hátrafordult. Kirot, a törzsfő fiát felismerve tisztelettudóan fejet hajtott.
– Mit vizsgáltál olyan elmélyülten? – kérdezte Kiro mosolyogva.
– Ez a díszítés az, aminek jelentése van – felelt Hiador bizonytalanul.
– Írás, minden jel egy hangot jelöl – magyarázta Kiro, a fiú érdeklődő, sötét szemébe nézve. – Hogy hívnak?
– Hiador, uram.
Kiro bólintott, előhúzta a tőrét és hat jelet rajzolt a hegyével a fal mellé a porba.
– Ez a te neved, fiú.
Hiador az iszákjába nyúlt, egy fafaragványt majd egy tőrt húzott elő.
Kiro érdeklődve nézte, ahogy a fal mellé térdelve rávési a jeleket a kicsiny terra oldalára.
– A terra a totemed? – kérdezte a törzsfő fia.
Hiador vállat vont.
– Apám szerint épp olyan erős vagyok. Anyám szerint pedig olyan magányos, akár egy falkától elszakadt terra.
Kiro nevetésére válaszul a fiú elmosolyodott.
– Imádkozni jöttél a szentélybe? – faggatózott tovább Kiro.
Hiador bólintott.
– Az édesapád vár engem…
– És te előtte Mia támogatásád kéred?
...
– Uram!
Kiro csodálkozva fordult meg. Első pillanatban nem tudta, honnan ismeri a fiút, aki a bőrsüvegét a kezében tartva zavartan nézte őt.
– Hiador? – kérdezte, mikor végre eszébe jutott a neve.
– Igen,uram! – a fiú tisztelettel fejet hajtott – Uram…
– Mondd csak, fiú! Segíthetek?
– Uram, tudsz valakit, aki megtaníthatná nekem azokat jeleket?
Kiro elképedt arccal nézte egy pillanatig.
– Írni szeretnél?
– Igen, uram.
– Majd én megtanítalak – a fiatalember biccentésére Hiador halvánnyal mosollyal válaszolt...

Novellás kötet megjelenése várható...

Végtelen Mezők Vándora címmel hamarosan válogatás jelenik meg a novelláimból e-könyvben és nyomtatott formában is. A Győri Antológia Alkotóközösség tagjainak jóvoltából ez a gyönyörű kép lesz a borítón. Ámonné Tóth Éva munkáját Molnár György fotózta le.

Ámonné Tóth Éva: Kék álom (vegyes technika papír)

A novellák egy része olvasható már valamelyik Győri Antológia kötetben, de van két KIMTE által díjazott írás, melyek eddig csak e-könyvben jelentek meg, A hiúz és Magányba varrva címmel.

A könyvhöz Benkő László író írt fülszöveget - ez egyelőre maradjon meglepetés. A benne szereplő írásokat azonban itt sorolom: Magdaléna, Csak a fák..., Akinél a hatalom, Tündérszárnyak, Vendég a faluban, Végtelen mezők vándora  és persze a fenti két KIMTE-s novella.

A köteten jelenleg Fekete Annamária végzi az utolsó korrektori simításokat. 

A kiadással kapcsolatos rövid hírekről  a Bogár Erika - Facebook oldalamon írok majd.

Fókuszban a szerzőtárs - Publio szerzők körkérdései

A Publio szerzők Facebook csoportban született egy kezdeményezés, mely alapján a csoport szerzői kérdezik egymást. A hozzám intézett kérdések és a rájuk adott válaszaim következnek.

Kocsis Nagy Noémi kérdései:
- mondj magadról pár szót,
- beszélj a (leendő) könyveidről,
- ossz meg a többiekkel pontosan egy marketinggel, könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!
Az írás tizenkét éves korom óta része az életemnek, mindig segített rendbe tenni a gondolataim. Tizenhat éves korom óta pályázom, húsz éves korom óta jelennek meg írásaim antológiákban. Első regényem 2010-ben jelent meg magánkiadásban, Naptánc címmel. Átdolgozott újrakiadását tervezem a Publionál. Az Őrzővel együtt öt befejezett regényem van. Egy novellás kötetem jelenleg korrektornál van, tavaszra tervezem a kiadását.
A könyvírással kapcsolatban: Nem is olyan régen rengeteget bújtam az írástechnikai oldalakat, tagja voltam különböző csoportoknak. Megpróbáltam elfogadni azokat az írástechnikai szabályokat, amiket az egyes kiadók követelményei miatt trendinek tartottak, ez teljesen összezavart, görcsössé váltam és végül már nem tudtam írni. Visszatértem az ösztönös íráshoz, és a kész írásokat véleményeztetem és korrektúráztatom inkább.

Judit Pados: Erika, emlékszel az első könyv első sorára? És hogy honnan jött az ihlet a műfajhoz, a történethez?
Egyetlen könyvem, novellám első sorára sem emlékszem, ugyanis nem az elején kezdem el őket. Általában egy jelenet ugrik be, ami lehet, hogy épp a történet vége. Ezek után úgy építem fel az írásaimat, ahogy az ember egy apró emlékfoszlányból visszaemlékszik élete legkülönösebb nyarára. Bolondulok a mesékért, mítoszokért, mondákért, a természeti népek kultúrájáért. Néha rádöbbenek, hogy az élet kegyetlen, és elegem lesz a tündérmesékből. Az igazán jó fantasy-t felnőttmesének tartom, belekerülhet az, amit a gyermekmesékből a kicsik lelkének védelmében kihagyunk, viszont épp ez a plusz az elixír, ami segíthet a felnőttnek elszakadni a hétköznapoktól.

Brátán Erzsébet: Hogy találtál rá a kiadóra, mennyire volt nehéz az út a könyvírástól a kiadásig? Tervezel még folytatást?
A könyvet részlet alapján bekérte egy nagyobb kiadó, és egy kis kiadó is kiadta volna, önerő megfizetésével, de „ilyen-olyan” okokból mindkettő meghiúsult. Végül egy nagyon kedves barátom szólt a Publio ingyenes kiadási akciójáról. A könyv kiadásával  kapcsolatos viszonylagos jó előzmények és az olvasói vélemények alapján bíztam benne, hogy a regény megállja a helyét, ezért mertem belevágni.
Az út nehézségéről: A könyvírás kalandregény, a könyvkiadás disztópia - dark fantasy környezetben.
A Tullia meséi-ből az Őrző-n kívül még egy rész teljesen készen van. Fent leírt módszeremnek köszönhetően előbb elkészült, mint az Őrző, de időrendben jóval Triar kora után játszódik. Most dolgozom a közvetlen folytatáson.
Mikor kezdtél el írni?
Harmadik vagy negyedik osztályban, a napköziben.

Enikő Czene: Naponta mennyi időt töltesz írással?
Az élethelyzetem miatt nem tudok mindennap írni, de mindennap olvasok, és bárhol és bármikor jegyzetelek, ha eszembe jut valami. Ha éppen novellán vagy regényen dolgozom, akkor a napi olvasás a már elkészült írás átnézését, javítását jelenti. Ha nincs legalább egy órám írni, le sem ülök, amúgy négy-öt órát szeretek egy huzamban írással tölteni.

Éva Ekker: Miért éppen az ősmagyar mondák világa fogott meg?
Diákszínpados koromban, még az általános iskolában, voltam egy honfoglaláskori táborban. Csodálatos rendezőnk és dramaturgunk volt, amit tőlük kaptam akkor - és az egész diákszínpados lét során - függővé tett.

Éva Horváth: A könyv fülszövege alapján ítélve a kitalált történet a XII-XIII. századot juttatja az eszembe. Miért éppen ennek a kornak a szelleme fogott meg? Érdeklenek a sámánok, táltosok történetei, gyógyítóképességei? Kedveled a történelmet?
Ahogy fent írtam a diákszínpad indított el, aztán egyre jobban érdekelni kezdett a történelem, a régészet (László Gyula), majd a néprajz és a vallástörténet. Tisztelem a természeti népek kultúráját, nagy szükség lenne arra, hogy megőrizzük és alkalmazzuk a természetről összegyűjtött tudásukat.

Zoltán Körmendi: Hogyan foglalnád össze az első megjelenésed óta eltelt egy évet egy mondatban a család, és egy mondatban saját nézőpontodból?
Egyetlen mondatban lehet a kettőt: a pozitív energiák, amiket a megjelenés szabadított fel bennem, erőt adtak, és segítenek újjáépíteni az életünket.

Tóth Bettina: Honnan jött a könyv cselekménye? Mi szolgál inspirációul, amikor megalkotod a természetfeletti lényeid? Hogyan/honnan jönnek a neveik? Meddig tartott megírni a történetet?
A kamaszkori első regényemből indul a történet, melyben szerepel egy kard, Triar kardja. Közel húsz év után elhatároztam, hogy megírom Triar történetét. Azokból a történelmi és hétköznapi személyekből gyúrtam össze, akik az évek során hatással voltak rám. Az állatok és lények ihletői a Közép-Európában élő vagy korábban itt élt állatok, a számomra fontos tulajdonságaikat és ismertetőjegyeiket felnagyítottam. A nevek nagy része saját ötlet, láttam magam előtt egy embert, lényt, és megkerestem, összeraktam a nevét. Akad néhány ismert fantasy név is, ezek filmekből, könyvekből vannak, amik hatottak rám. Öt évig írtam a könyvet, közben többször félretettem, nagyon kötődtem hozzá, és csak egy bizonyos lelkiállapotban írtam. Viszonylag sok kutatómunka van mögötte, ez sem segítette elő a gyors munkát. Elsősorban régészeti, történelmi, hadtörténeti vonalon, de olvastam népi gyógymódokról, sőt Triar sérülései miatt anatómia és sebészeti könyveket is. Ráadásul közben dolgoztam a Naptánc-on is...

Enikő Balogh: Kedves Erika! Ha olyat olvasol, hogy szívesen olvasnának még több részletet, cselekményt, stb. a történeted szereplőitől/-ről, akkor elgondolkozol azon, hogy valami előzmény vagy kiegészítő történetet írj? Vagy szimplán csak befejezted azt a könyvet/történetet és inkább újat írsz?
A Tullia meséit sorozatnak szánom. Ahogy fent írtam az Őrző-n kívül egy regény már készen van, és jelenleg írom a közvetlen folytatást. Van néhány szereplő, akikről már tervbe van véve legalább egy novella vagy kisregény, aztán majd kialakul, lehet, hogy több lesz belőle. Sok olvasó hiányolta a romantikát, ezért gondolkodom egy az Őrző történetével részben párhuzamos „fehér könyvön” Nindráról, a női főszereplőről, de nem tudom, hogy képes leszek-e megírni. Nem kifejezetten az én műfajom. Általában nehezen engedem el a szereplőimet, ezért ha életben hagytam őket, mindig van esély arra, hogy - magamtól, vagy mert  a visszajelzésekből úgy érzem -, írok róluk.

Lang Tünde villámkérdései:
Honnan jött az indíttatás az írásra? Milyen életesemények sodortak az írás felé?
Egész kis korom óta találok ki történeteket, mert féltem/félek a sötétben, egyedül, buszon, vonaton.
Mikor és mennyi idő alatt készült el az első műved?
A legelső egy vers volt a napköziben, ahogy fent írtam, gyorsan, kötelező feladat volt. A novelláimat általában egy nap alatt írtam, úgy húsz éves koromig. Azóta tudatoson írok, ez más munkamódszert jelent, hosszabb érlelés, többszöri javítás.
Miből merítesz ihletet az íráshoz?
Az életből.
Vannak tesztolvasóid, tanácsadóid?
Vannak.
Hogy néz ki nálad az alkotás folyamata? Minden egyes nap leülsz és írsz, vagy hullámokban tör rád?

Hullámokban.
Megszerkeszted, vagy hagyod szárnyalni a fantáziádat?
Hagyom szárnyalni a fantáziám, majd szerkesztem.
Szembesülsz nehézségekkel írás során? Ha igen, milyenekkel?
Az időhiány a legrosszabb, a magánélet néha átírja a terveim, és van időszak, amikor egyszerűen nem tudok írni.
A veled történtek, főbb életeseményeid visszaköszönnek az írásaidban?
Rejtetten.
A borítóidat te tervezed, vagy szakemberekre bízod?
Szakemberek.
Mi a véleményed a könyvkiadás jelenlegi helyzetéről?
Inkább nem minősíteném…
Miért döntöttél úgy, hogy magánkiadásban jelenteted meg a könyvedet?
A magyar könyv kiadás helyzete miatt.
Mit gondolsz arról, hogy sokan úgy vélik, magánkiadásban csak azok a könyvek jelennek meg, amelyeket a nagy kiadók nem találtak kiadásra méltóknak?
A nagy kiadók által kiadott könyvek egy része olvasásra nem méltó.
E-könyv vagy nyomtatott könyv párti vagy?
Nyomtatott, de a pénz nagyúr…
Van főfoglalkozásod? Mit szabad tudni róla, van köze az íráshoz?
Könyvtáros vagyok.
Minek tartod magad: művészléleknek vagy gyakorlatiasnak?
Művészléleknek, akit a gyakorlat néha nem hagy szárnyalni.
Más művészeti ágban is tevékenykedtél/tevékenykedsz?
Korábban rajzoltam, de nem tudtam azt lerajzolni, amit elképzeltem, csak leírni.
Te magad mennyire szeretsz olvasni? Van műfajod/íród/könyved?
Úgy kell a könyv, mint egy falat kenyér. Murakami Haruki, Leon Uris, Nicholas Evans, Henryk Sienkiewicz, Walter Scott, William Shakespeare.
Mely művek voltak rád hatással?
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Sienkiewicz: Tűzzel-vassal, Leon Uris: Szentháromság, Nicholas Evans: A füstlovag, Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském, még volt pár, de ezek jutottak elsőre eszembe.
Hogy viszonyul a családod az íráshoz?
Felemásan, ki így, ki úgy.
Melyik a kedvenc saját műved?
Most az Őrző.
Milyen visszajelzéseket kapsz?
Általában pozitívakat, de az érkező negatív kritikák is segítő szándékúak és legtöbbször jogosak.
Mennyire veszed a javaslatokat, kritikákat figyelembe egy következő mű írásakor?
Megfontolom őket.
Mit tanácsolsz kezdő íróknak?
Olvassanak sokat és írjanak sokat. Ebben a sorrendben.

Köszönöm a rengeteg kérdést! Megtisztelő az érdeklődésetek.

Szeretettel: Bogár Erika