2012. szeptember 16., vasárnap

Csókpárbaj a S.T.É.G.-en


A S.T.É.G. 15. feladatára készült ez a kis szösszenet és sikerült megszereznem vele a "Kihívás Csillaga" címet.
Emlékeztek még a Sárkányvadászokra? Talán jel, hogy folytatom kellene a történetet? 



Csata után...
Lirna sikolyára ébredtem, a fejem kóválygott, minden tagom sajgott. A hirtelen mozdulatra a mellembe maró fájdalom döbbentett rá, hogy odakinn csata folyik.
– Kelj fel, Delpo!– biztattam magam. –  A lánynak szüksége van rád.
Ülőhelyzetbe tornáztam magam, hátamat a pince falának támasztottam, így felfelé bámulva mindent láttam. A sikoly nem nekem szólt, hanem a cimborámnak, Tyrnek, aki néhány pillanattal korábban léphetett be a helyiségbe. Kicsit támolygott, reméltem, hogy csak a fáradtságtól és nem egy súlyos sebesülés okozta vérveszteségtől. Lirna rávetette magát, kis híján a földre döntötte daliás harcostársamat, aki egy pillanatra meg is tántorodott. Futó pillantást küldött felém, talán mosolygott is afeletti örömében, hogy életben lát, ám a továbbiakban inkább a rátapadó leányzóval foglalkozott. Átölelte karcsú derekát, Lirna pedig a nyakára fonta hosszú karjait, aztán mindketten hátráltak néhány lépést, és egy végtelennek tűnő pillanatig vizsgálgatták egymást. A szemük csillogott, Lirnáé talán az örömkönnyektől, hogy Tyr túlélte az ostromot. 
A heves fogadtatás után bevallom nem erre számítottam. Lassan tudatosult bennem, ezek még magunknak sem vallották be, nemhogy egymásnak, ami számomra már elég régóta nyilvánvaló volt. A fonák helyzetnek köszönhetően az én rettenthetetlen barátom olyan félve nyúlt a kis bögyös arca felé, mintha attól félne, összetöri. Tyr keze és az arca is zöld foltos volt sárkányok vérétől, de Lirna nem vett róla tudomást. Valamiért ő is csak simogatta az imént letámadott férfit, a homlokát, az orrát, az ajkait, mintha tapintással akarná meggyőzni magát, hogy tényleg ő az, és nem a szelleme tért vissza, miközben a teste holtan fekszik valahol a várfal tövében. Tyr sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.  Esküszöm, mindketten úgy fürkészték a másikat, mint aki káprázatot lát. 
Tyr végre közelebb hajolt a lányhoz, a száját finoman a felsőajkához érintette, mintha nem is megcsókolni akarná, hanem elfújni. Lirna ajkai szétnyíltak, és egy kicsit felfelé fordította az arcát. Gondolom azért, hogy ráébressze Tyrt, egy ilyen tapasztalt harcosnak illene pontosabban célozni. Ám ő továbbra is csak körözött a cél körül, apró csókocskákkal körbe fújkálta Lirna ajkait. Valami szajhától tanulhatta, mert a látszat ellenére ügyes próbálkozás volt, a leányzó ugyanis lehunyta a szemét, és telt keble egyre gyorsabban emelkedett-süllyedt. Hosszú ujjait Tyr tarkójára csúsztatta, a haját borzolgatta, mire szerencsétlen barátom szaggatottan felsóhajtott. Mindig is tudtam, hogy Lirna nem elveszett kis nő, most be is bizonyította azzal, ahogy ajkait Tyr szájára tapasztotta. Ezzel elérte, hogy ő legyen a kapitány, átvette az irányítást, és a cimborám hagyta! Lirna a nemrég szerzett forradást simogatta Tyr arcán, kóstolgatta az ajkait, és ő megadta magát. Akkor már tudtam, a lány közénk tartozik, Tyr nem dönt többé nélküle! Óh, az istenekre! 
Tyr végre magára talált, még épp időben, hogy a becsületét megmentse. Már nem félt, hogy összetöri Lirnát. Magához ölelte, úgy csókolta, ahogy illik! Már egyikük sem tétovázott, harcoshoz méltón viselkedtek, habozás nélkül viszonozták a támadást, közben elég rendesen kapkodták a levegőt. Felváltva csaptak le egymás ajkára, tapasztaltan forgatták a nyelvüket, bátran egymásba téptek a fogaikkal. Tyr belemarkolt Lirna formás hátsójába, és magához húzta, nehogy megfutamodjon. Mivel takarásban volt, nem láthattam, hogy  a lány mit művel a kezével, de Tyr rekedt sóhajai kétséget sem hagytak afelől, csókolni pompásan tud.
Éreztem, eljött a pillanat, mikor már nem fojthatom vissza kikívánkozó köhögésem…

Kép: Dragon Age 2