2012. január 28., szombat

Részlet a Menekülésből

Sandra felült az ágyban, a szíve dübörgése az agyában visszhangzott, a szája kiszáradt, a vastag, flanell hálóing ellenére megborzongott a hajnali hidegben, ahogy a derekára csúszott a takaró. Vártak rá. Egyszer régen már rátört ez az érzés. A határozott sürgető hívás. Kidugta meztelen lábát, hogy lelépjen a szőnyegre, miközben a takarót még mindig magához szorította. A halhatatlan hang hívta, a félelem megbénította. Azt hitte, már megtanult bánni vele, de most ismét fölébe kerekedett. Nehéz sóhaj szakadt ki a melléből, és végre felállt, a takaró félig lecsúszott az ágyról, ahogy kifelé indult. Nem kereste meg a papucsát, a hideg kövön lépkedett a folyosón, a nappalinak használt középső szoba felé. Tília néni szobájának résnyire nyitott ajtajára nézett. Kihallatszott a néni torokhangú horkolása.
Belökte a társalgó ajtaját...

Ahogy összerendeződnek bennem a dolgok kezdem:

http://ricawhimsymenekules.blogspot.com/2012/01/kedvcsinalo.html


2012. január 27., péntek

Szubjektív morgolódás az íróságról

Ez egy tele a hócipőm bejegyzés, ne törődjetek a helyesírási hibákkal és a szóismétlésekkel mert totál bekattantam. Mostanában sajnos túl sok helyen felmerült a kérdés, hogy ki nevezheti magát írónak, és egész komoly vitákat is olvastam ez ügyben...

Rögtön az elején tisztázzuk, fogalmam sincs, van-e jogom írónak nevezni magam, nem is szoktam.
A Győri Antológia Kör, melynek tagja vagyok szervezett már nekem író-olvasó találkozót, a régióban szólítottak már írónőnek. Viszont valaki (nem tudta, kiféle-miféle vagyok) egy beszélgetés során megkérdezte: "Hogy? Győrben írók? Hahaha! Győrben nincsenek írók!"
Régen voltak biztos, csakhogy egyet említsek Galgóczy Erzsébet Kossuth-díjat kapott...

Számomra az az író, akinek nem kell fizetnie azért, hogy egy-egy kötetben megjelenhessen. Ennyi!
Ha van kiadó vagy magánszemély, aki úgy gondolja, hogy egy alkotó írásai érettek arra, hogy könyvbe kerüljenek, és ennek megvalósítására ő munkát és pénzt fordít, akkor az  illetőt valaki már írónak tartja, és a nevét adja, hogy ezt a tollforgató szűk körben, vagy ország-világ előtt bizonyíthassa. 
Hogy kiderül-e, milyen kaliberű író, és a neve meddig marad fenn, az már a közönség dolga.

Ami engem illet. Én ösztönből vetem papírra, amit írok. Nem tudom betartani a szabályokat. Erre ismételten kénytelen voltam rájönni, amikor zsűrizni kezdtem Haidey pályázatán
Valami kis zűr lehet az agyamban. Ugyanis, amit elméletben tudok: narráció, párbeszéd, karakterek, képtelen vagyok a kész művekre ráhúzni.
A saját írásaimnál ezt már régóta tapasztalom, ezért is kerülöm a kötött pályázatokat, és a netes közösségeket, a Pallérozó kivétel. (Imádlak benneteket!) 

Sajnálatos módon észrevettem, hogy képtelen vagyok ún. "szakvéleményt" írni a munkákról, ugyanis csak érzem, mi a bibi, de nem tudom kifejteni, mint a többiek. Illetve lenne javaslatom a javításra...
Hogy skizofrénnek tűnő állapotomat megvilágítsam, leírom nektek a munkamódszerem.

Vegyük az Álomőrzőket, három hónap alatt elkészült blogregényemet. 
Adva van egy Eliza nevű doktornő, akit megcsal a vőlegénye, Eliza ellát egy sebesült rendőrt. Marknak emlékezet kiesése van. Én úgy építettem fel a történetet, ahogy Mark egy szer segítségével visszaemlékezett az életére.  Egyetlen vázlat, vagy bármilyen más előzetes terv nélkül. Ahogy a fickó fejében összeállt a kép, úgy állt össze az enyémben. Egyedül azt tudtam, mi lesz a történet vége, és mentem a fény felé, egy sötét, lassan kivilágosodó alagútban.
Írás közben nem jutott eszembe, hogy ide ilyen párbeszéd kell, ide kell egy leírás, ez lesz a kezdő mondat, semmi. Mark, Eliza és a többiek élték az életüket a fejemben, én meg leírtam. 
Egyébként a saját írásaimból képtelen vagyok idézni, és ha komolyabban beszélgetünk valakivel róluk, elő kell szednem őket, mert visszaemlékezni sem egyszerű rájuk.

Ha regényen dolgozom általában nem álmodom, viszont, ha este elakadok a történetben, és az utolsó jelenet képeivel fekszem le, másnap nem győzöm leírni, ami ébredéskor eszembe jut.

Most elnézést kérek mindenkitől, akivel az írással kapcsolatban már vitába keveredtem és bocsásson meg mindenki előre is, akivel még fogok... 

Vállalom, hogy e téren az irányítás nem nálam van, ez a fajta tollforgatási mánia velem született rendellenesség,  egyszerűen hajlamos vagyok a devianciára ("útról való letérés").

Végtelen Mezők Vándora


2012. január 11., szerda

Ma van édesapám születésnapja...







Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik a csend,
A kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzábújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel, 
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk  a Gonosz Törpe tükrében, 
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.


Apám

Megyek az úton 
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,
mellettem lépkedsz ma is.

2012. január 1., vasárnap

Hódémon

Pennát a kézbe! - Keretbe zárva gyakorlati feladat
 
De ekkor már nemcsak a saját lélegzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Erik! – zokogott fel bennem a néma fájdalom. Megálltam, a faragott ládikát, amit eddig magamhoz szorítottam, a hóra ejtettem, és kinyitottam. Lebénultam a rémülettől, sem megmozdulni, sem levegőt venni nem bírtam. A ládikó kék selyem belseje üresen ásítozott, Silma varázstőre eltűnt!
– Erik! – már hangosan sikoltottam kínomat a világba. Erik áldozata hiábavaló volt! 
...Az udvarról tértem vissza, a karomban tartott tüzifa hangos puffanással esett a fapadlóra, megláttam az acsarkodó Hódémonná vált Jarfét a kicsiny hálószoba ajtajában.
Erik közénk vetette magát, a kezembe nyomta a ládikát.
– Fogd! Feltartóztatom, rejtőzz el az erdőben, ha lesből támadsz rá, megsebesítheted! – visszafordult a démon felé. Olyan gyorsan hátrált, hogy kituszkolt a kunyhóból. Futnom kellett… 
Most azonban feladtam. A Hódémon megállt felettem. Felnéztem. Vér csorgott a szájából, vörösre festette fehér bundáját. Rám szegezte a tekintetét. A szeme nem sárgán izzott, hanem kéken, és nagyon szomorúan… Megbabonázva álltam. Belezuhant a karomba, de én nem tarthattam meg ezt a hatalmas, szőrös, fehér testet. Maga alá temetett…
– Itt vagyok, Kendra, vége van!
A hang a fejemben zúgó tompa morajon át jutott el hozzám. Két kéz ragadott meg és kihúzott Jarfe alól. Saját vérem ízleltem a számban. Valami lágyan megsimította az arcom, talán Erik keze vagy előre omló haja. A szempillám még túl nehéz volt, hogy felemeljem, de az ő ismerős illata, erős testének melege vette körül.
– Én vettem el a tőrt! Nem engedhettem, hogy megtetted, Kendra! Sikerült megsebesítenem, de még haldokolva is a nyomodba eredt… Akármivé vált is, a bátyád volt, és szeretett! 
Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a fölém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot. Eleredt a hó.