2020. december 24., csütörtök

2020 - A Végtelen-be-zárva önmagamba(n)

StockSnap képe a Pixabay -en.
 

  A Végtelen bezárva önmagamba vagy a Végtelenbe zárva önmagamban... 

 
Bármelyik szófordulat igaz lehet erre a évre az én szemszögemből nézve. 
A tavaszt bezárva töltöttük, és alighogy kiszabadultunk a karanténból, július közepén bokatörés miatt ismét bezárva találtam magam. A bezártság engem soha nem rettent el, mivel írok, imádok olvasni és zenét hallgatni, ezért - eltekintve a bizonytalanságtól és az idős szeretteim, barátaim miatti aggódástól-  nem éreztem rosszul magam, sőt ajándékként fogtam fel a gyerekeimmel töltött hónapokat. Hiszen kamaszok, és ahogy telnek a napok egyre önállóbbak, én pedig engedem őket, menjenek ahova lehetőségük nyílik, próbálgassák a szárnyaikat, mint a sasok.

Ez az év nagyrészt az írásról és az olvasásról szólt. Az utóbbi miatt készül december 24-én az évzáró blogbejegyzés, ugyanis ma 10 éve, hogy regisztráltam a moly.hu könyves közösségi oldalra.
Viszont olvasás szempontjából mégsem ez a legjobb évem, mert még csak beállítani sem sikerült a tavalyi olvasási rekordokat. Ennek pedig az írás az oka. 
Itt a molyos statisztikámon látszik, hogy 2017-ben és 2020-ban is kevesebbet olvastam, mint 2018-ban és 2019-ben. Mindkét év egy új regény körül forgott első sorban. 2017-ben írtam, 2020-ban pedig nagyon komoly javításon esett át Josh története.  
 
 
Idén sok könyvet olvastam kihívásra jelentkezve, az oldalsávban láthatók az aktuális olvasmányaim. 
Amikor a bejegyzést írom, épp Brian McClellan új sorozata tart bűvkörében. A Lőpormágus trilógia után A vér és lőpor isteneinek második kötetét olvasom. 
Az ötven könyves kitüntetést idén is sikerült megcsípni, így a heti legalább egy könyv ebben az  évben is meglesz. Nagyon örültem a "Csak a magyar!" kihívásnak, melyben különböző szempontok alapján magyar szerzőktől olvastam.
Jelenleg négy kihívásban veszek részt. Háromnál 2021-es a határidő, a legösszetettebbnél a Dalriada (igen, a magyar folk metal zenekarról van szó ;) ) kihívásnál 2024-ig van időm. A zenekar lemezei és dalai alapján összeállított szempontok szerint olvasunk.

Ha már Dalriada és tél...

Dalriada: Téli ének

 
Régóta nem írtam és publikáltam annyit, mint az idén.
Meséim olvashatók az új Győri Antológiában, mely idén a Hajnali kiáltók címet kapta. A Kandalló és fahéj karácsonyi novellapályázat  gyűjteményes kötetébe került Első lépés című írásom.
A Győri Antológia húsz éve című tanulmánykötetben pedig G. Komoróczy Emőke méltatta A hiúz című novellám, mely A szerelem misztériuma című kötetben jelent meg először 2013-ban: "Bogár Erika a maga kedves, nőies, az árnyalatokra is figyelő modorában, kitűnő pszichológiai elemzőkészséggel egy véletlenszerű találkozásból kibomló elementáris fellángolást tár elénk, amely fokozatosan egymást elfogadó-támogató szoros élet-szövetséggé alakul/hatna/, ha egy véletlen baleset nem jönne közbe. A szerző jó érzékkel nyitva hagyja és az olvasóra bízza a megoldást – ez a zárlat emeli igazán magasba a kitűnően szerkesztett, szépen megformált elbeszélést (A hiúz)"
Több éves közös munka utána megjelent a Szeretlek, Anya című kötet, melynél közreműködtem. Ez Nagy Edina és autizmus spektrum zavarral élő fia, Olivér története.  
A Győri Szalonban, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér online kulturális magazinjában decemberben több cikkem is megtalálható, tegnap óta főszereplője miatt, az egyik legkedvesebb, a Van Gogh-ról szóló.
 
Novellák, mesék, közreműködés
 
Átdolgoztam a 2017-ben a Twister Kiadó Bekezdés pályázatán Shortlistre került regényemet (erről esett szó fent az olvasás kapcsán), melyet elküldtem lektorálásra Nádasi Krisznek. A tanácsai alapján javítottam a kéziratot, aztán tovább küldtem néhány kedves barátnak, akik bétázták, előolvasták. Az év utolsó napjaiban az ő javaslataikat is figyelembe véve az utolsó simítások következnek, hogy jövőre végre J.V.B. és zenészbarátai is az olvasók elé léphessenek, ahogy néhány évvel ezelőtt Triar és harcosai. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra következik majd be, hiszen az elkészült kéziratot tovább kell küldenem szerkesztésre, korrektúrázásra. A lapokat szépen fel kell öltöztetni, azaz borítót is kell terveztetni, de igyekszem, hogy egy év múlva ilyenkor egy hasonló bejegyzésben már ezekről a munkafolyamatokról mesélhessek. 
 
Nincs írás zene nélkül! A Spotify összegyűjtötte, és már meg is mutatta az évi zenehallgatásom történetét, legalábbis azt a részét, amit az ő rendszerükben töltöttem. E szerint: 


A Five Finger Death Punch dal nem véletlenül vezeti a listát,  hiszen még a lezárások előtt sikerült eljutni a budapesti koncertjükre, és velük együtt a színpadon láthattam, hallhattam Dave Mustaine-t, a Megadeth-szel és a Bad Wolvest is.
Jót nevettem, mikor megjelent a kedvencekről szóló kérdés a telefon képernyőjén, én sem tippeltem volna másra... (Kép és felirat - két dal ;) )
 
 
 
 A véleményem az idei évről?
 
  Lapot húztunk 19-re...     
 
Alexas_Fotos képe a Pixabay -en.
 
...de jövőre meglesz a 21!
 
"Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak..."

 (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája (1990.) A prédikátor könyve / 3. fejezet)

 

Áldott, békés karácsonyt és ölelésekben, kézfogásokban gazdag boldog új esztendőt kívánok minden kedves Olvasómnak!


2020. december 21., hétfő

Triar hosszú éjszakája

 


A királyné gazdagon hímzett vörös kaftánban és nadrágban a kemence előtt állt, a lelkesen magyarázó konyhafelügyelőt figyelte. Rolo fehér kabátján nem éktelenkedtek ételfoltok, ahogy a konyhája, ő maga is mindig tiszta és rendezett volt. Nindra tisztelte a hozzáértéséért és szerette az általa készített ételeket. Most a sülő tészták fűszeres illata lengedezett körülöttük, és a kemence melege tette még hívogatóbbá a helyiséget, miközben kívül az ablakpárkányon megült az elmúlt napokban leesett hó.
– Lakortól is kaptam növényeket, melyeket belesütöttem a lepényekbe. Azt mondta, ezek az ízek illenek az ünnephez. A királynak erdaraguval töltöttem meg egyet. Többféle zöldséggel főztem össze a húst, mielőtt a tésztába tettem.
– Hálás lesz neked, Rolo – bólintott Nindra. – Ínycsiklandozóak az illatok.
– Vadászat után mindig nagyon éhes, és mostanában a vacsorát sem hagyja a tányérján, hogy helyette a napi gondokba vesse magát. Egyre gyakrabban hallom nevetni is, jó hatással vagy rá, úrnőm.
–  A téli csendben nem háborgatják a törzsfők, és panaszosok sem érkeznek naponta, ezért nyugodtabb  –  hárított Nindra elpirulva.
Rolo elmosolyodott, megérintette az asszony karját, közben folytatta az ünnepi vacsora terveinek ismertetését:
– Ma este felszolgálom az égővízbe áztatott gyümölcsöket. A király kérte, hogy süssünk kalácsokat, és osztogassuk azokat a máglyák körül.
– Lenyűgöző a lelkesedésed, Rolo. Segítek a kalácsosztásnál, de most magadra hagylak. Ellenőriznem kell a máglyák előkészítését, és beszélek a krímadarak idomáraival is. Lork már felállíttatta az íjászverseny céltábláit. Triar, gondolom, részt akar venni a versenyben. Mire megérkezik, előkészítenéd neki a lepényt, hogy ne kelljen éhesen kiállnia, és várni a vacsoráig?
A konyhafelügyelő bólintott.
– Köszönöm – mosolygott rá a királyné, mielőtt az udvarra lépett volna.
Odakinn a vidámságát aggodalom váltott fel, amikor egy az aranymarlát kantárszáron vezető testőrt látott belépni a kapun. A harcos hajnalban a királlyal ment vadászni.
– Egyedül jöttél vissza? Hol van a király? – kérdezte a kimerülten lihegő, vastag bundát viselő férfitól.
– A marlákat terrák támadták meg, Szabad Szél megérezte a szagukat, és mivel a király sosem köti ki, elmenekült, de a másik két hátas elpusztult, és Dar, a társam megsérült, amikor védeni próbálta az állatokat.
– A király jól van? – kérdezte Nindra, leplezte aggodalmát, de reszkető keze elárulta. Rolo lépett mellé, aki a konyha ablakából mindent látott.
– Jól van, úrnőm. Semmi baja, és a lelkemre kötötte, hogy nyugtassalak meg. Arra kért, hogy köszöntsd a nevében az egybegyűlteket az ünnepen, lobbanjanak fel a tüzek, és repüljenek a krík az ég felé. Tull várában méltó módon köszöntsék a Megszülető Fényt.
Nindra szemét elfutotta a könny.
– Hogy képzelte, hogy tudok nélküle ünnepelni?!
– Az aranymarla engedte, hogy a hátára ülj? – kérdezte a konyhafelügyelő hitetlenkedve.
– A király beszélt hozzá, míg nyeregbe szálltam, azt mondta neki – a harcos a királynéra nézett –, „Menj a Királynőmhöz!”
Nindra átölelte a csillogó szőrű kétszarvú hátas nyakát, és szeretettel simogatta, aztán megfogta a kantárt és az istállóban indult vele.

Lakor a kamrájában főzeteket és orvosságokat készített. Az ősszel szedett friss növényekből kevert kenőcsök fogytán voltak, így kénytelen volt a tartaléknak megszárított leveleket, szárakat áztatni, forrázni. Épp ráöntötte a növénykeverékre a forró vizet, mikor egy szolgáló bukkant fel az ajtóban.
– A testőrkapitány küldött érted uram, a király nem jött haza a vadászatról.
A táltos a hozzáillő fedővel gyorsan lezárta az agyagedényt, és a szolgáló nyomában az udvarra indult.
–  Lork, mi történt?  – kérdezte a palotába vezető lépcső alján álldogáló testőrkapitányt, aki Rolóval beszélgetett.
– Dar megsérült, a király vele maradt – felelte Lork töprengve.
– Télvíz idején vadászgatni két testőrrel?! Már amikor elindult, mondtam neki, hogy nem lesz jó vége. Szerencse, hogy nem egyedül ment, most miatta aggódhatnánk.
– Most is érte aggódsz – vetette közbe Rolo.  – És Darvo úr, szeretett királynénk édesapja, azt kérdezné: miért nem a testőr maradt ott a fagyos kunyhóban, hogy őrizze a társát?
– Dar megmentette az életét, Triar sosem hagyná magára – szólalt meg mögöttük Nindra. – És attól tartok, a király beteg lába sem bírta volna a hóban gyaloglást. Helyes döntést hoztak, hiszen a testőr elmondta, nem tudott végig marlaháton jönni, gyalogolnia is kellett jó darabon. Szabad Szél az istállóban biztonságban van, a testőrt pihenni küldtem. Most pedig megyek öltözni.  
– Hova készülsz, úrnőm? – kérdezte a testőrkapitány, elkerekedett szemmel.
– Megyünk a királyért. Kérlek, Lork, készülj te is, néhány testőrrel. Fogassatok be két szánba. Rolo, csomagolj mindenből, ami már elkészült a lakomára. Ha estig nem térnénk vissza, rád bízom, hogy a szokásoknak megfelelően ünnepeljétek a Fény Születését. Lakor kérlek, gyere velünk te is. Félek, Darnak szüksége lesz a tudásodra. – Nindra hangja a határozott mondatok ellenére is remegett.
– Jobb lenne, ha maradnál, úrnőm – ajánlotta Lakor, a királyné szemébe nézve.
– Triarral akarok lenni!
– Nem szeretném, ha meghűlnél, úrnőm. Most, a te állapotodban… – A táltos Nindra dacos szemöldök ráncolására elhallgatott.

A terrák a fák között gyülekezve körülvették a tisztást. Triar ledobta az elejtett lira tetemét, leeresztette válláról az íjat, és kivett egy nyílvesszőt a tegezből. Nindrára gondolt. Hamarosan leszáll a sötétség, meggyújtják a vár mellett felállított máglyákat. A felesége a tűz ragyogó fényében lépdel, ügyel mindenre helyette is. A zenészek játszanak, a vár lakói táncolnak, Rolo a szolgákkal kiosztja a kalácsokat. Valaki Nindrát is táncra kéri, ő a kezét nyújtja neki… A keserű tehetetlenség az apját juttatta eszébe, Alder hangját hallotta a múltból, amikor még kisfiú volt. A Hosszú Éjszaka és a Fény Születésének hagyományairól mesélt neki, a tisztelet és az alázat fontosságát szerette volna megértetni vele, aztán feladta, és dühösen kitört:
– Anyád Hiadornak akart nevezni, örülök, hogy hallgattam a vénasszonyra, aki világra segített. Te nem a Nap fia vagy, inkább a Sötétség vitéze leszel, ha így folytatod. – A meggyújtásra váró máglya szétdöntött romjait nézte, amire a fia megpróbált felmászni, Triar pedig letörölte homlokáról a friss vágásból csordogáló vért.
A következő árny a gondolataiban Dar volt, a testőre, akit egyedül hagyott az aprócska kunyhóban, a kis tűzhely mellett.
 – Ha ismét havazni kezd, napokra itt ragadhatunk, elmegyek húsért – mondta neki indulás előtt.
– Uram, a terrák! – tiltakozott a testőr erőtlen hangon, résnyire nyitott szemmel. Jobb vállát vastag kötés fedte, melyen helyenként átütött a vér.
 – Ha beszorulunk ide élelem nélkül, nem bírod ki, Dar.
Cserben hagyta, pedig neki köszönhette az életét. Nem maradhat adós. Darnak ételre van szüksége, és amint a testőrök megérkeznek a szánnal, haza kell vinni a várba.
A lira tetemére pillantott a lába előtt a hóban. Ha itt hagyja, és bemenekül a fák közé, a terrákat leköti egy időre a friss hús élvezete, viszont Dar étel nélkül nem vészeli át a sebesülést.
A terrák lassan elindultak felé, egyre többen lépdeltek elő a fák közül. Tudta, hogy a legnagyobb, a fekete bundájú vezérhím indítja meg a támadást. Még egyszer körülnézett, aztán a vezér tekintetét kereste.
Volt idő, amikor nem riasztotta a halál gondolata, de mióta Tras földjén a felesége szerelme térdre kényszerítette, minden megváltozott. A Királynőjével akarta tölteni az ünnepet. Számára Nindra jelentette a Fényt, neki köszönhetően ért véget Hosszú Éjszakája.
Már nem volt ideje előhúzni a tőrt. Balkarjával védte a nyakát, hogy a ráugró terra azt kapja el, így jobbjával talán még kiveheti a tőrt a tokból. A hatalmas állat, fogait a több réteg ruhába mélyesztve hanyatt lökte a hóban. A király érezte az erős állkapcsok szorítását, de alkarját szerencsére csak a fogak hegye érte el. Egy különös érzéstől vezérelve nem kereste tovább a tőrét, pusztakézzel kapta el a terra nyakát. Ujjait belemélyesztette a gyönyörű, puha bundába, és megszorította az állat torkát. A vezérhím sípoló nyüszítése megtorpanásra késztette lassan feléjük kúszó társait.
A király a falkavezér szemébe nézett, eltolta magától. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a férfi és a terra is. A falka tagjai várakoztak. Triar nem értette, mi történik. Talán a benne lakózó démon rettentette el a terrát, de mást súgott a szíve, és másról tanúskodott a vezérhím szeme. Nem félelmet látott benne, hanem felismerést, mintha az állat tudta volna, kicsoda. Triar engedett a szorításon, a terra nem kapott felé, helyette kihúzta nyakát a markából, és lehátrált róla.
A férfi néhány pillanatig még úgy maradt félig fekve, felemelt fejjel. A terra szemébe nézett. Csak akkor ült fel, amikor az állat megfordult, és a fák közé indult. A falka tagjai követték. Triar dobogó szívvel, megbűvölve nézte őket.
Amikor az utolsó ragadozó is elhagyta a tisztást, nehézkesen, a jobb karjára támaszkodva felállt. A közeli útról kiáltozás hallatszott.
– Terrák a fák között!
– A király!
A szánok előtt haladó testőrök, amint a terrákat megpillantották, leugráltak a marlák nyergéből, és néhányan íjaikat előkészítve, máris a fák közé futottak.
– Ne bántsátok őket! – parancsolt rájuk a király.
– Triar! – sikoltotta Nindra, férje hangját felismerve.
Olyan gyorsan szállt le a szánról és rohant a testőrök után, hogy a mellette ülő Lakornak ideje sem volt megállítani, csak rémülten figyelmeztette:
– Úrnőm! A testőrök terrákat láttak a fák között!
– Nindra! – kiáltotta a király, és a szán felé sietett. A mély hóban, az ő sánta lábával ez nem volt könnyű. A királyné azonban már odaért hozzá. Triar karjában zárta a feleségét.
Nindra remegő kézzel simított végig a férfi jobb arcán. Az arccsontjától az álláig húzódó, szabálytalan rajzolatú, mély forradás már nem borzasztotta el, a férjéhez tartozott, ahogy sánta, rossz lába, határozott, parancsoláshoz szokott hangja, hosszú, sötét haja, a szakálla, és a forradás miatt féloldalas mosolya, amely most végre megjelent az arcán.
– Jól vagy? – kérdezte a fiatal nő reménykedő hangon. Ismerte a férjét, tudta, hogy önszántából soha nem kérne segítséget.
– Úgysem hagynál békén – Triar megemelte bal karját, az asszony háta mögött.
Nindra megnézte a terra fogak által megtépázott zeke alatt a férfi karját, melyen a vastag bélésnek és a több réteg ruhának köszönhetően szerencsére csak felületi sérülések látszottak, a fogak nem tudtak mélyre hatolni.
– Látod, jól vagyok, ellenben neked semmi keresni valód nincs itt.
– Hiányoztál! Hoztunk krímadarakat, szkút és égővizet, sülteket.
– Nindra! – ingatta fejét a férfi, és magához húzta.
– Nem lett volna ugyanaz az ünnep nélküled – felesége átölelte a nyakát.  

Lakor óvatosan átvágta a kötést Dar vállán, Triar a harcos másik oldalán üldögélt egy farönkön, rossz lábát kinyújtotta. A kunyhóba behallatszott a testőrök beszélgetése, nevetése, a máglyaépítéshez használt szálfák és rönkök csapódása.
– Jól vagy? – kérdezte a táltos dühösen a királytól. Olyan hangon folytatta, hogy az előtte fekvő testőr elkerekedett szemmel nézett rá, aztán a királyra pillantott, aki legnagyobb ámulatára nem szólt, helyette a térdét bámulta. – Jó lenne, ha megjönne végre az eszed! A feleséged aggódik érted, a nyomodban jár, a sebeidet kötözi. Törékeny, mint egy kismadár és ő segít felállni neked, aki két harcossal felérsz! Itt az ideje, hogy végre magára vigyázzon és a benne növekvő kis életre… – Triar válaszát várta. Néhány pillanat eltelt, míg a férfi megemésztette a szavakat. Amikor felnézett, a szeme ragyogott. Nem szólt, csak bólintott Lakor felé, a táltos megenyhült arccal biccentett vissza. Dar pedig fektében a kezét nyújtotta, hogy gratuláljon.
– Maradj nyugton! – mordult rá a táltos, és megemelte a tőrt. – A legjobbkor kerültél az utamba. A legtöbbször te vagy mellette, inkább tartsd a helyes úton, minthogy követed az őrült terveit! Most szerencsésen megúsztad, de tudd, ha azt tetted volna, ami a dolgod, a várban maradsz vele.
– Dar végrehajtja a parancsaimat, nincs más dolga. Túl messzire mész, Lakor – intette Triar a táltost ijesztően halk, színtelen hangon. Megérintette a testőr vállát, nehézkesen felállt, felvette vastag zekéjét maga mellől a földről, és elhagyta a kunyhót.
– Nem haragszik igazán, uram – szólt halkan a testőr.
Lakor egy üvegcséért nyúlt a kikészített orvosságok és kötszerek között.
– De igen, most nagyon dühös, Dar. Ilyenkor nem jó a közelében lenni. De nem rám haragszik, magára. Gondolkodni fog, és minden rendben lesz – mosolygott a táltos.

A tisztás közepén hatalmas tűz lobogott, Triar a fák közül bukkant elő. Nindra hozzászaladt.
– Hova tűntél? Lork azt mondta, ellenőrzöd, minden rendben van-e. Ekkora hóban egyedül, a te lábaddal? Már mindenki vacsorázott. Rolo külön neked készített és csomagolt valamit.
– Köszönöm, de nem voltam éhes, kedves.
– Hogy van a lábad? – Nindra kétkedve simogatta a férfi szakállas arcát, a tekintetét kereste. Triar rámosolygott, lehajolt hozzá, megcsókolta az ajkát.
– Hálás vagyok Miának, hogy elvezetett hozzám.
– Én pedig megfogadtam neki, hogy ma éjjel végre elmondok valamit. Reménykedem egy ideje, és már Lakor is egyetért velem.
Triar gyengéd mosollyal, fátyolos tekintettel mérte végig az asszonyt, bár a vastag szőrmebunda elrejtette az alakját.
– Tudod! Lakor? – kérdezte Nindra csalódottan.
– Bocsáss meg neki, annyira aggódott érted, hogy elmondta, míg Dart kötözte. Azt mondta, nekem kell vigyáznom magamra, nem neked.
– Mi vigyázunk rád, te vigyázz Tulliára!
 Triar magához szorította a feleségét.
– Királynőm – suttogta a hajába.
Lork lassan lépkedett feléjük, hogy ne zavarja meg őket, de Triar intett neki.
– Gyertek a tűzhöz, ünnepeljetek velünk! – hívta a testőrkapitány a királyi párt. – Hamarosan, itt az idő, hogy felrepüljenek a krík!

A máglya mellett a testőrök körtáncot jártak és énekeltek, egyikük egy kidőlt fán ülve a kobzát pengette. Lork a karját nyújtotta a királynénak. Nindra beleegyezést kérőn nézett a férjére. Ha szomorúnak vagy csalódottnak látja, nem fogadta volna el Lork felkérését, de Triar biztatóan mosolygott, sőt intett is neki, hogy menjen csak.
Nindra a vastag bundában, prémes csizmában, a széttaposott hó tetején, a csillagok alatt táncolt, melyhez harcban edzett férfiak hangja szolgáltatta a zenét. Boldog volt. Itt az erdőben különös szépséget kapott az ünnep, és olyan erővel tört rá az áhítat és a várakozás érzése, amilyennel Darvo várának udvarán sosem találkozott. Többször is Triar felé nézett, biztos akart lenni benne, hogy ő is jól van. Mikor az egyik harcos a tűzhöz támogatta Dart, látta a férje örömteli mosolyát, melyet a testőre állapotának javulása varázsolt az arcára. Dar mondott valamit, a király nevetve nyújtotta felé a kezét. Nindra a férjén felejtette a tekintetét, boldogsága és nyugalma láttán megtorpant tánc közben, megakadályozva ezzel, hogy Lork elforduljon vele.
– Visszakísérlek hozzá, úrnőm – mondta Lork, árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában.  
Triar a kezét nyújtotta Nindrának, hogy felülhessen a magas, állatbőrökkel vastagon leterített, kidőlt fatörzsre. Az apró termetű fiatal nőnek le sem ért a lába. Az eddig táncoló testőrök is köréjük gyűltek. A kobzos, jól meghúzta a felé nyújtott égővizes butykost, és egy balladába kezdett. Nindra meglepetten nézett oldalra, Triar dúdolt mellette. Halk, mélyen zengő hangja a lelke mélyéig megborzongatta. A férfi rámosolygott, átölelte a vállát.
A dalnak hirtelen szakadt vége, a kobzos leeresztette a hangszert. Körülöttük az erdő fái között fáklyák tűntek fel, hangok hallatszottak, és Rolo vezetésével Tull várának népe özönlötte el a tisztást.
Nindra leugrott a hóba, a kezét nyújtott a férjének. Lakor mosolyogva ingatta a fejét. Az idomárok a tűzhöz siettek, a királyt figyelték. A kis tisztás megtelt emberekkel, és fák között lobogó fáklyák többek jelenlétéről tanúskodtak. Amikor a király felemelte a karját, a harcosok levették a madarak fejéről a szemüket is takaró kis sapkákat.
Az égen ragyogó csillagok, a fehér hó, a lobogó tűz, mind a Születő Fényt köszöntötte, és Tull várának népe áhítattal nézte a levegőben úszó kiterjesztett szárnyú madarakat, melyek mítoszbéli testvérét a testőrök mellvértjükön viselték. 

2020. június 7., vasárnap

...ezt nem szúrtam el, bár pánikoltam!

Karanténmérleg: Túléltük, együtt voltunk, jól vagyunk!
Személyes bejegyzés 

Természetesen  a kijárási korlátozás elején az én fejemben is megfordult, hogy "íráskényszeresként" karanténnaplót írok, de végül elmaradt. Vlog vagy videónapló azonban eszembe sem jutott, mivel feltételezhetően introvertált személy vagyok - bizonyos jelek ezt mutatják. Vannak pillanatok, amikor meg éppen az ellenkezőjének a szimptómáit látom magamon,  szóval nem tudom. Az biztos, arra nem mertem vállalkozni, mint sok tisztelt és  nagyon kedves szerzőtársam, hogy felvételt készítsek, amint épp az írásaimból olvasok fel.
Hamarosan visszatérek a home office-ból a könyvtári munkához. Az így lezáruló karanténidőszak pedig életem egyik legszebb időszaka marad, tele különös és tanulságos emlékekkel. Hetekig együtt voltam a kamasz fiaimmal - akik a körülöttem lévő családokat nézve -, hamarosan már nem igénylik majd ilyen mértékben az anyukájukat. Sütöttem, főztem nekik, rengeteget beszélgettünk, a kapcsolatunkra egyedül a digitális oktatás vetett árnyékot. (Az egyik kölyök túl laza, az anyja meg még mindig maximalista - "Mea maxima culpa!")
Na, innentől nagyon személyes...
Legyünk túl a legrosszabbon: a pánikbetegség, ha nem is súlyos, de van...
Az első komoly jelek néhány kamaszkori apróságon kívül a kisebbik fiam születése után jelentkeztek, illetve, amikor kétéves lett és egyszerre a két gyerekkel kellett foglalkoznom. A nagy fiam sínylette meg, hogy szerintem a teljesítménykényszerem (háztartásban, GYES alatt is működött) miatt, nem tudtam nyugodt maradni, de megoldottuk, kis pszichológusi segítséggel. A pánik látszólag eltűnt, a válásig. Egyedül maradtam a két fiúval, minden teher a nyakamba szakadt.
Míg az új életünket felépítettük és együtt kilábaltunk a nehézségekből, borzalmas első két évünk volt a fiúkkal. A részletekről a gyerekek miatt nem írok, és nem is vagyok elég nyílt hozzá, lásd fent.  A lényeg, hogy - bennem rengeteg félelemmel, sokszor bénító pánikkal -, de nagyon sok jó ember segítségével - anyukám, barátok, tanárok, kollégák - túljutottunk rajta.
A házasságom idején, nem firtatom már, miért, teljesen magamra maradtam. Fokozatosan elveszítettem a barátaimat, lemondtam a színházról, a zenéről, az írásról, az olvasásról. Mostanra visszatértek a régi barátok, sőt rengeteg új ismerőssel gazdagodott az életem, akik közül néhányat már új barátnak érzek. Van színház, írás, olvasás és zene, zene, zene!
Rengeteg zene! Akik személyesen ismernek, vagy követnek a Facebookon, tudják, hogy mit jelent nekem. Valójában még annál is többet, a zene segített kilábalni! Van ordítós, sírós és "ugrálós jókedvem van" zeném. A történetek mellett (akár saját magam által kitalált, akár más által írt) a zene tart egyben, ha jön a pánik. A fülhallgatóval burkot von körém és nem kell tudomást venni a külvilágról. 
Ja, amúgy metál koncerten nem félek!

Pedig kicsit nagyobb a tömeg, mint a buszon... Na mindegy, én nem értem...
A karanténhelyzet legnehezebb része volt számomra, hogy ki kellett menni a lakásból! Hetente egyszer munkahelyre, egyszer bevásárolni. Ne fogj meg semmit, vagy fertőtleníteni kell, magad is meg mindent, amihez hozzáérsz! Hoppá, fülhallgató kilőve! Jézusom, zene nélkül meghalok! Ásványkarkötők! Azokat nem kenem össze fertőtlenítővel...  Akkor karkötő sincs! Anyuhoz is megyek, nem viszek vírust! 
A tetkó! Van kabalakör, gyöngy, zene! Túlélem!

Nem sokkal azután, hogy elkészült :)
Ennek ellenére minden tervezett kivonulás előtt este lámpaláz, gyomorgörcs, hányinger, remegés. Reggel ugyanez. Buszon, boltban ügyetlenkedés, zavarodottság, persze, hogy leesik, ottmarad vagy elfelejtődik valami. És a sofőr, meg az az utas és a pénztáros, tuti, hogy most kiröhög, hülyének néz. Közben lever a víz. Megfulladok a maszk alatt! Kapar a torkom! Be kell vennem egy cukrot, vagy végem! Viszket az orrom!  Zenét akarok!
Végre bent a lakásban! Egy hétig nyugalom. Béke. Nem kell félni, nincs remegés, rosszullét.
Szerettem a home office feladatot, minden nap főztem. Kiflit sütöttem, amerikai palacsintát, muffint. Írtam négy novellát.  Ha írok, általában nem, vagy kevesebbet olvasok, de azért pár könyvet is befejeztem. Rengeteg zenét hallgattam, táncoltam, halkan énekeltem a gyerekek érdekében... A dalolás tényleg nem megy nekem, sajnos még a hörgés sem, azt meghagyom Johan Heggnek és a többieknek.
Karanténmérleg: leadtam a rockersúlyomból 3 kg-t, azért a 66.6 kg-ot sajnálom, de így könnyebben lemegy majd a még tervezett három. Köszönhetően a napi edzésnek.

Esküszöm, nem pakoltam lisztet a zsebembe, hogy ennyi legyen, 60 kg-ra hajtok :)
Rájöttem, hogy szeretek főzni, és ha nem írok közben novellát, tudok sütni is, így kevesebb eséllyel égetem oda. Visszatértem a cél nélküli, örömmel íráshoz. Még mindig novellát szeretek írni a legjobban, és az talán megy is...
Nekem ezt hozta a karantén, megmutatott engem magamnak.... és minden nehézség és a sok "nincs" (ha tudnátok, milyen hosszú listát írhatnék arról - ahogy bárki -, hogy mit szeretnék) ellenére ráébredtem, hogy jól érzem magam a bőrömben, ha nem adom fel és nem hagyom el magam! 
Köszönöm, hogy elolvastad!

Ui: Bocs, az aktuális zenéket nem bírom kihagyni.
Az ordítós:
Amon Amarth - Guardians of Asgaard
Az "ugrálós jó  kedvem van" vagy éppen "nem hepiendeset" írok (igen, jól látod, a kettő nem zárja ki egymást...) zene:
Orden Ogan - Gunman

2020. április 24., péntek

Nem veszhet el...

amit már megéltél, láttál, meghallgattál, a szívedben őrzöl, sőt talán már le is írtál... Megmarad emlékként, képeken, füzetekben, digitális adathordozókon. Legyen szó baráti találkozásokról, beszélgetésekről, most "tiltott" kézfogásokról, ölelésekről...
Az irodalom és a zene kapcsán nem arról szeretnék írni, mit jelent a koncert nélküliség a zenészek életében, és mit jelent a könyves rendezvények hiánya a kiadók és az írók életében, hiszen a jelenlegi helyzet gazdasági szempontból nemcsak őket sújtja, hanem a társadalom más csoportjait. Nekünk embereknek szükségünk van a szépre, még a létfenntartás eszközeit, az edényeket, sőt a fegyvereket is ősidők óta díszítik. A zene, az éneklés, az elmesélt vagy leírt történetek a szépre-, jóra való igényt elégítik ki, nagyon-nagyon régtől fogva, táplálva és megtisztítva, megerősítve az emberek lelkét. A testi egészség megóvása érdekében időnként háttérbe kell szorítani a lelki egészséget, nélkülözni kell, de a  hiányérzet egy idő után itt is jelentkezik, elbizonytalanít, elgyengít, ahogy társas kapcsolatok hiánya is.
 
Amióta az eszemet tudom, nekem is szükségem van a zenére. Kell ahhoz, hogy kiléphessek a hétköznapi problémák vonzásából, hogy teljesen kizárjam a külvilágot és feltöltődjek mentálisan. Amióta írok, azért szól a témának megfelelő zene, hogy belehelyezkedjek a történetbe. Talán már függőség, mert hiányzik, ha hazatérve vagy főzés közben nem indítom el valamelyik lejátszási listámat. Csak olvasás közben nem hallgatok zenét, mert  egy jó történet elvarázsol, beszippant, más tájakra repít. Az agyam ilyenkor ugyanazt teszi,  mint amikor sír egy gitár vagy dübörög a metál, lazít, pihen, hagyja magát sodortatni a képek által, nem erőlködik.

 ...mert decemberben még nem gondoltuk volna, és akkor volt utoljára bejegyzés...

Bár valamilyen szinten az olvasás és a zenehallgatás is magányos tevékenység, számomra mégis nagy veszteség mindkét területen a személyes találkozások eltűnése. Február 20-án, mondhatjuk úgy, hogy a koncertezés huszonharmadik órájában még sikerült eljutnom a Five Finger Death Punch Megadethszel és Bad Wolfvesszal közös koncertjére. A Könyvfesztivál miatt azonban fáj a szívem, hiszen most lett volna a hétvégén. Ez a rendezvény számomra nemcsak egyszerűen a könyvekről szólt volna, hanem barátokról, írótársakról, ismerősökről, akikkel az elmúlt években itt találkozhattam először személyesen, az  online ismeretség után. Most újra online maradtunk, csak gondolatban ölelkezünk és sírunk egymás virtuális vállán.
S miközben aggódunk a családunkért, barátainkért, a saját jövőnkért, ugyancsak az internetnek köszönhetően érkeznek a hírek a világból a járvánnyal kapcsolatban: melyik híresség lett pozitív, egy író meghalt, egy énekes kórházba került, egy dobos tizenkét nap után felébredt a mesterséges kómából... Gary Holt, gitáros bejelenti, hogy az ő tesztje is pozitív... Régen nem vagyok már tini, de az ilyen hírektől a szívem összeszorul. Ők csak az ismert arcok, de az egyre növekvő számok mögött is emberek vannak. Így egyre inkább megértem, miért kell, hogy továbbra is álom maradjon néhány koncert, és jobb, ha az íróbarátokkal most csak az "Arckönyvet" olvasgatjuk közösen.

A kijárási korlátozás miatt lényegesen kevesebb külső inger ér, ennek köszönhetően az Áthúrozott hajnal befejezett kézirata után dolgozom a második részen. Az előolvasóknak karácsonyi ajándékként írt novella mellé elkészült egy második novella, mely napjainkban játszódik: a járvánnyal kapcsolatos hírek hatására állt össze.
Ha a munkám miatt ki kell mennem az utcára, nem olvasok a buszra várva és nem veszem elő a telefonom sem a fülhallgatóval. A saját biztonságérzetem és a családom védelme érdekében a koncertek után jobbnak láttam lemondani a szabadtéri zenehallgatás másik formájáról is. Lehet, hogy paranoia, de inkább nem használom az utcán a fülest, minthogy kényszeresen tisztogassam, mikor hazaérek... Hiányzik, borzasztóan hiányzik, viszont utazás közben az agyam így a készülő történet körül forog, amit otthon lejegyzetelek.
Itthon stream koncerteket nézek vagy hallgatok, és meditálok... Talán meglepő, hogy egy Lamb of God vagy Corey Taylor koncertet is lehet csukott szemmel, az ágyon fekve  hallgatni... Persze közben nem  zöld réten sétálgatok (félreértés ne essék, meditáltam már igazi meditációs zenére is) hanem ugrálok a tömegben. A gitárt, ha éppen nem akarom nézni a zenész kezét a hangszeren, egyébként is szeretem elmélázva hallgatni. Dave Mustaine-t az Arénában is csukott szemmel hallgattam...

Nem szeretem a tömeget. A buszon, a piacokon szorongás tör rám, és légszomjam lesz, ha túl közel állnak hozzám, emiatt kell a füles is... Magam sem értem, miért nincs semmi gondom egy metál koncerten a tömegben, kivéve, amikor cigarettáznak mellettem, attól még ott is légszomjam lesz... Szerencsére ez már egyre kevésbé jellemző... Vagy talán sokáig nem is lesz lehetséges, hiszen a koncerteken a közönség vállvetve hallgatja a zenét, vagy összekapaszkodva tombol és énekel, elszabadulva egymásnak rohan, kiabál, nevet, néha sír... És ez most mind veszélyes egy bizonyos távolságon belül. Aki átélte már, érezte ezt a közösséget, csak az tudja mit jelent, hogy nem lehetnek koncertek. Amikor a zene lüktet az ember lábában, a szívében, amikor élőben látja és hallja a szóló közben a gitárost. Számomra egy koncert ugyanazt a feltöltődést adja, mint egy hosszú hegyi túra, talán ambivalensnek és paradoxonnak tűnik a megállapítás, ahogy a metál koncert meditatív jellege is, de nálam működik. Nagyon bízom benne, hogy mindez nem veszik el...

Fizikai igénybevétel a tánc és az ugrálás, illetve a gyaloglás, s míg az egyik oldalról a csend teremt harmóniát, amely képes kikapcsolni a tudatot és felébreszteni az érzékeket, addig a másik oldalról ezt adja nekem a zene. A  lényeg, hogy kiüresednek a gondolatok, lazítani vagyok képes. Egyszer a csend, másszor a dallam visz el olyan helyre, ahova a lábam nem tud, és ahonnan felfrissülve, kikapcsolva, új erővel térhet vissza a lelkem, ugyanúgy mint amikor magába szippant egy könyvbe foglalt gyönyörű történet...

Saját fotó