2012. május 29., kedd

Tullia eredetmondája


Krón a szerelmével üldözte Miát. Nem sokkal azután, hogy Mia gyermeke megfogant, erőszakot vett rajta – így mesélik a táltosok ősidők óta. Amint a gyermek világrajöttéről tudomást szerzett, Krón mindenütt őt kereste, hiszen azt hitte, az övé.
Mia először lirává változtatta Tullt. Kicsiny fehér bébijét egy suta nevelte, az erdő zsenge füvét ette, patakok tiszta vizét itta. Menekült a lirahímek elől, mint minden testvére.
Amikor Krón rátalált, édesanyja egy varianőstényre bízta. A kölyök elsajátította mellette a csendes vadászat művészetét, a lopakodást, a vad becserkészését. Ám innen is menekülnie kellett.
A terrák megismertették vele a falkatörvényt, megtanulta lesütni a szemét a vezér láttán. Megízlelte a közös vadászatok és az önfeledt játék ízét.
A félelmetes állkapcsú és hatalmas mancsú torkal bőrében megtapasztalta az ellenfél nélküliség magányosságát.  Króntól azonban még az erdő leghatalmasabb vadjának alakjában sem volt biztonságban, így krímadár képében tört az ég felé.
Láthatta a Végtelen Mezőket, az összes állatot, akinek a külsejét eddig magára öltötte. Repült a szél hátán, élvezettel csapott le a zsákmányra és megérezte a fiókák nevelésének felelősségét.

Vesztére Krón itt is megtalálta, épp akkor, mikor édesanyja krímadárból marlává változtatta volna. A folyamat megszakadt abban a pillanatban, amikor a krí teste marlatestté alakult, a fej már nem nyert új formát és a szárnyak sem tűntek el.
Mia soha többé nem adhatta vissza fiának szépséges emberalakját. Egyetlen egyet tehetett, beküldte a Suttogó Fák erdejébe, ahol Krónnak nem volt hatalma.
Azon a helyen, ahol a végzetes átváltozás történt, egy meleg vizű forrás fakadt és azóta is folyamatosan patakzik Mia Istennő forró könnye.

A borító Könyvíró Flóra ajándéka,  és a A Tullia meséi saját oldala

Részlet Őrző című regényemből, mely jelenleg egy kiadónál vár a sorára... Túl hosszú ideje, konkrét válasz nélkül... Talán táltos segítségre lenne szükség a döntéshez.
Tullia az én mesebeli világom, amit kislányként varázsoltam magamnak menedéknek. Kezdetleges kis rajzokat is készítettem állatokról, harcosokról, no meg térképeket.
Két teljes kézirat van ebből a világból, az Őrző és a Fények tánca, jelenleg  a harmadik köteten is dolgozom, néhány novellapályázat és az új Győri Antológiába szánt munkáim mellett. 
A fenti dolgok miatt van most ilyen nagy csend a blogomon...  
Köszönöm, azoknak, akik ennek ellenére még vissza-visszatérnek olvasgatni.

2012. május 7., hétfő

Egy pillangó könnyei (átdolgozott változat)


Ferghal újra elbukott egy tornán: ellenfele kiverte kezéből a kardot.  Az ifjú királyfi segélykérő pillantást vetett apjára, de Muinremur, a dicső harcos, a tündérkirály szánakozva elfordította róla a tekintetét. Ferghalnak a vereség nem fájt annyira, mint a tudat, hogy édesapja ismét csalódott benne.
Lehajtott fejjel hagyta el a küzdőteret, vigyázva, ne rohanjon. Így egy keveset megőrizhetett a méltóságából. A királyi fegyvernökök már legidősebb bátyjának segédkeztek, aki lovas bajvívásra készült, a szerencsétlen Ferghalra csak lekicsinylő pillantásokat vetettek. Vizet talál magának a sátorban, ha szomjas, a mellvértet meg akkor is ráérnek lesegíteni róla, ha a bátyja már kész a küzdelemre.
Art, az egyik királyi lovag együgyű fia a sátrak körül lézengett. A szőkehajú fiatalember lelke mindörökre gyermeki maradt, pedig hatalmas termetével nagy harcos lehetett volna. Vidám, játékos mosollyal ugrott a törékeny alkatú Ferghal elé, lelkesedésében majdnem feldöntötte.
A fiú az első pillanatban megrémült tőle, aztán megkérte, segítse le róla a feleslegessé vált páncélt. Art tapsikolt örömében. Rendkívüli büszkeség töltötte le, hogy segíthetett, és minden áron követni akarta kis gazdáját.
A királyfi nem szerette volna megbántani, hagyta, hogy a nyomában szegődjön. Art úgy szökdécselt mellette, mint egy óriási medvebocs, kacarászott, mesélt. A gondjaiba feledkezett Ferghal ritkán szólt hozzá, így amikor észrevette a sárga jelzőzászlót marcangoló, farkát csóváló kutyát, a szőke óriásfiúcska új kaland reményében inkább odaszaladt.
Ferghal egyedül lépett be az erdő fái közé. Elmerült az önsajnálatban, és az ismert sétaútról egy általa még felderítetlen, sűrű bokrok közt húzódó, keskeny ösvényre tévedt. Ahelyett, hogy visszafordult volna megkeresni a hazavezető utat, folytatta bolyongását. Hogy a homály vonzotta-e, vagy a tüskés bokrok szúrásai által akart vezekelni a kardpárbajban elszenvedett csúfos vereségért, maga sem tudta.
A baljóslatú ösvény keserű kedélyállapotában hívogatónak tűnt számára. A ruhájába akadó indák, levelek nem zavarták, hiszen a növények nem okoztak sebeket, szinte simogatták. A sötét utacska végül egy kicsi, elhagyatott tisztásba torkolt. Szemben egy templom romjai magasodtak, kapujától néhány lépésnyire omladozó kőfal állt. Egykor emléktáblát illeszthettek a fal közepére, mára csak a nyomai maradtak.
Ferghal kíváncsian körülnézett, de a táblát sehol nem látta. Helyette valami igazán szörnyűségeset pillantott meg… Mintha hideg ujjak simították volna végig csupasz karjait. Egész testében összerázkódott. A falmaradvány körül emberi koponyák hevertek.
Ki tudja, meddig maradt volna szinte kővé dermedve, ha nem libben be egy gyönyörű pillangó a tisztásra. Látványa, könnyed szárnyalása megbabonázta a tündérkirályfit, aki észre sem vette, hogy letelepedett a koponyák közé, úgy csodálta a pillangót körülölelő fényt és hallgatta az énekét. Az aprócska, fekete-fehér mintás lény ugyanis tiszta, emberi hangon, szívet fájdítóan, könnyfakasztóan dalolt.
Amikor a dal véget ért, a lepke leereszkedett Ferghal felemelt ujjára, és apró, csápos fejecskéjét megbillentve bemutatkozott:
– Aife vagyok, egy emberkirály lánya.
– A nevem Ferghal –  a tündérkirályfi könnyedén fejet hajtott. – Pillangóvá változtál? Azt hittem, az emberek nem alakváltók…
– Hosszú és szomorú történet az enyém – sóhajtott Aife.
– Szomorú vagyok, és hosszú ideig nem szeretnék hazamenni – válaszolt Ferghal, hasonlóan mély sóhaj után.
A pillangó, mintha csak a ruháját igazította volna el, könnyedén megbillentette a szárnyait, és mesélni kezdett:
– Apám megállapodott a szomszéd királlyal, hogy szövetséget kötnek, melyet gyermekeik házasságával pecsételnek meg. Nem akartam kényszerből hozzámenni senkihez, fellázadtam. Apám könyörgött, hogy legalább ismerjem meg a választottját, de én nem voltam hajlandó semmi engedményre – mesélt a pillangó, s ezalatt apró gyöngyök hullottak a földre.
Ferghal úgy vélte, könnyek.
– Elrejtőztem. Sértett voltam, a dühöm elvakított – sóhajtott Aife –, és én, balga szerződést kötöttem az erdő láthatatlan szellemével, hogyha a herceg, aki feleségül akar venni, utánam jön, a szellem elpusztítja őt. Cserébe néhány meghatározott napon énekelnem kellett az erdő kijelölt pontján. Egy hajnalon, mikor épp énekeltem, néhány vándorló, álarcos lovag tévedt arra. Elbűvölte őket dal, engem pedig egyikük tiszta, mélytüzű, fekete szeme…
Hazatértem, és borzalmas hír fogadott, a vőlegényem eltűnt apja várából. Az ismeretlen lovag iránti szerelmem ráébresztett, irtózatos dolgot követtem el, mikor halálát kívántam valakinek, aki sosem ártott nekem. Ismét felkerestem a szellemet, könyörögtem, hogy bontsuk fel a megállapodást, ám ő hajthatatlan maradt. Mennydörgő hangján megfenyegetett, menekülnöm kellett, recsegtek, ropogtak körülöttem a faágak, ahogy a láthatatlan szellem lehelete szélviharként cibálta őket.
Amikor szerelmem visszatért a vándorútjáról a társaival, elmeséltem nekik szörnyű balsorsom, megesküdtek, hogy elűzik a gonosz szellemet.
A királyok ezalatt tovább keresték az eltűnt herceget. Megállapodtak, hogy minden erdei imahelynél egy falat emeltetnek egy táblával, melyre ráíratják az eltűnt herceg, Carnedyr nevét. A nép és a királyok hűbéresei pedig egyre szépítgették ezeket az emlékhelyeket. Szobrokat helyeztek el, virágokat és más áldozati tárgyakat vittek.
Amikor a kedvesem harcosaival felsorakozott a tisztáson, már itt állt ez a fal, rajta a tábla. Az addig láthatatlan szellem megtestesült, és egy csapat katonává változott. Úgy tűnt, a védelmezőim erőfölényben vannak. Ám abban a pillanatban, hogy elhullott a gonosz egyik harcosa, vele együtt összeesett az őt ledöfő lovag is. A kedvesem és ellenfele tartottak ki a legtovább.
„A síron túl is őrizlek, szerelmem!” kiáltotta kétségbeesetten. Tudta, ha kioltja az egyetlen megmaradt harcos életét, ő maga is vele hal. Mielőtt összerogyott volna, utolsó sóhajával elrebegte nekem a nevét: „Carnedyr!” Apám által kijelölt vőlegényem! Én magam öltem meg a szerelmem és szabadítóm!
Mélyen a szívembe zártam borzalmas titkom, és legszívesebben követtem volna Carnedyrt a halálba. A gonosz szellem elenyészett, megállapodásunk értelmét vesztette, ezért nem tértem vissza az erdőbe, amikor énekelnem kellett volna.
Hiába pusztult el a szellem, az átka elkísért, azon a hajnalon medveként ébredtem az ágyamban. Kiszöktem a várból, és elrejtőztem, máskülönben apám vadászai megöltek volna.
Ide menekültem. Kedves halottam és a társai azóta is temetetlenül feküdtek, senki nem adta meg nekik a végtisztességet. 
 A következő hajnalon, ismét emberként ébredtem. Továbbra sem vágytam már énekelni, de rendszeresen állattá változtam a szellem által kijelölt napokon. A végzetem folyton visszaűzött ide, őzként, nyúlként, kismadárként.
Mikor nyúlként menekültem, két orvvadász megtámadott, de az aranybetűs kőfal láttán inkább sorsomra hagytak, és lefeszítették a táblát. Az aranykincs többet ért nekik, mint egy soványka kis nyúl. Tehetetlenül néztem a borzalmas pusztítást, ahogy meggyalázták Carnedyr végső nyughelyét. Úgy érzem, a pillangó lesz az utolsó alakom. Ha nem tudok rávenni valakit, hogy eltemesse a halottakat, úgy indulok el a Túlvilágra, hogy Carnedyr lelke tovább bolyong a két világ között. Amíg ő nem talál békét, én sem nyerhetek nyugodalmat.
– Carnedyr egy ezek közül? – kérdezte a Ferghal összeszoruló torokkal, a koponyákra mutatva. Most látta csak, hogy a csontokon kívül fegyverek is hevernek körülöttük.
A pillangó jó ideig csak a szárnyait billegette, aztán alig hallhatóan, mintha csak a szél sóhaja lett volna így szólt:
– Az emlékműnek támasztott kard a hercegé… Mennem kell, Ferghal. El kell rejtőznöm, mielőtt eltűnik az utolsó napsugár, mert ha megérint, magába szív, és elveszik az esély, hogy holnap újra próbálkozzam. – Ismét apró gyöngyök hullottak a pillangó szeméből.
– Majd én segítek neked! – Ferghal elszántan felugrott.
– Te egyedül kicsinyke és gyenge vagy, hogy eltemesd a harcosokat. Elárultam Carnedyr szerelmét. Nem is reménykedem már, hogyha végre találkozunk, megbocsát, de mégis harcolok érte. A lelkifurdalásnál nincs borzalmasabb büntetés. Ha elfutunk a hibáink, a gyengeségeink elől, sosem lesz alkalmunk jóvátenni, amit elrontottunk.
Ferghal szánakozva nézett az ellibbenő pillangó után.
– Várj, Aife! Várj! Visszajövök a bátyáimmal, megmutatom nekik ezt a helyet, eltemetjük a herceged és a harcosait. Ne sírj, Aife! Ne sírj többé!
A tündérkirályfi összeszedegette az apró gyöngyöket, majd az erszényébe rejtette őket.

Ferghal megállt a friss hantok mellett, hálásan végignézett hat daliás bátyján. Elővette az erszényt, a tenyerébe szórta és megszámolta a gyöngyöket, hogy tudja, hogyan ossza szét őket. Éppen huszonegy fehér gömböcske csillogott a kezében, visszatükrözve a lenyugvó Nap vöröses fényét.
– Köszönöm, testvéreim, hogy egyetlen szavamra eljöttetek és segítettek – mondta az ifjú tündér komoly arccal. Nagy és erős bátyjai csak mosolyogtak.
– A  barátom, aki megkért, hogy temessük el kedves halottait, szeretné megköszönni, amit érte tettetek – Ferghal minden testvérének három gyöngyöt adott, közben komolysága eltűnt, elfogódottan mosolygott.
– Ezek egy pillangó könnyei, nem tudom, mire valók, de egyszer talán hasznukat látjátok majd.
Amikor legfiatalabb bátyja elé ért, és átadta neki is a járandóságát, ő ezt mondta:
– Egy pillangó szárnya képes vihart kavarni, a könnyei talán csillapítják azt.
Ferghal bólintott, nagyon nyelt, mielőtt újra megszólalt:
– Hazátlan emberek nyugszanak a földünkben. Kiváló kardforgatók voltak, mégis az otthonuktól távol, boldogtalanul haltak meg. Én folyton csak ügyetlenkedem, sikertelen vagyok a tornákon, de ma talán segítettem néhány harcosnak, hogy megpihenjenek a Béke Földjén. Testvéreim, nem elég ez?
– Mit szeretnél, Ferghal? – kérdezte legidősebb bátyja megsimogatva a fejét.
– Szeretnék útra kelni, megismerni a világot, távoli földek népeit. Mesélni nekik rólatok, aztán visszatérni és mesélni az ittenieknek róluk… – Ferghal észre sem vette, mikor bátyjai szinte egyszerre helyeslően bólintottak. 
A tündérkirályfi figyelmét egy ellibbenő pillangó vonta magára. A szél lágyan csengő dallamot repített felé, ami a füléhez érve így hangzott: „Köszönöm!”
A fénylő szárnyú, törékeny lepke egyenesen a lenyugvó Nap felé repült, és amikor az utolsó sugárka lebukott a hegyek mögé, a pillangó elenyészett a kihunyó fénnyel…

(A történetet a kép alapján, Bells Képekbe zárva pályázatára írtam még a télen, most egy kicsit átdolgoztam.)