2011. szeptember 28., szerda

Kisalföldi énekek II. (4.)

Értünk sírnak

Láttad már a rózsák könnyeit?
Apró gyöngyöket vérvörös szirmukon,
Csillámló kristálygömböket sárga húsukon,
Fehér szűz ruhájuk piciny díszeit?
... Mert akkor már Te is tudod,
Hogy sírnak a rózsák 
Minden hajnalon az ember bűnein.
S eső után könnyeik csillognak,
Hisz'  előre félnek fájdalmától a jövőnek.
S hallottad őket akkor sikoltani,
Mikor hideg fém zöld combjukba hatol?
Ó, dehogy!
Már védekezésük felébreszti haragod,
Szidod őket, nem hallod sikolyuk,
Saját szisszenésed nyomja el fájdalmuk hangjait,
Ujjadból kicseppenő vér mossa el hulló könnyeik.

Mert az hiszi az ember övé a Föld...

Ó, dehogy!
Te vagy a földé, ember!
Testeddel neveled a rózsákat,
Kiömlő véred alkotja éltető nedveik,
Soha meg nem gyónt vétkeidből 
Fakadnak gyöngyként csillanó könnyeik.


Ősz

A csend körbezár, merengek szótlanul,
Mint az utolsó levél a fán,
S míg számára emlék az aranyló nyár,
Mely rég elsuhant a szél hátán,
Bennem a tűz őserővel lángol még.
Ám kívül az ősz már Valóság,
És csillogó fehér fátyolként
Szétterült a tájon a hajnali dér,
A fák lágy meleg zöldjét, mint a kiömlő vér,
Vörösre festette a metsző szél,
Csak lenne ősz mégis örökké!
Bár éveimben még enyém a nyár,
Lelkemben már ott lobog száz harcos napsugár,
S ezernyi vad színnel, szüreti dallal, illattal,
Megfeszített erejével tombol a végzet.
Mert szívembe égett, mikor egy kedves elment,
Ragyogni kell, hisz' egy napon egyikünk sem lesz más,
Mint az utolsó őszi napfénnyel 

2011. szeptember 23., péntek

Első E-könyvem!


Márton Stefi szenvedélyesen rajong az indián kultúráért. Kalandos körülmények között megismerkedik Burttel, a félvér katonatiszttel, aki szinte teljesen elszakadt indián gyökereitől. Amikor kapcsolatuk tragikus hirtelenséggel véget ér, Stefi egy kisvárosba, rokonai elhagyott házába költözik. Miközben visszatérő álmaiban rendszeresen egy indián faluban találja magát, tudomására jut, hogy a ház egykori tulajdonosa, Stevie Morgan évekig élt az indiánok között...



Megvásárolható az Adamo Books oldalán!



2011. szeptember 20., kedd

Kisalföldi énekek II. (3.)

Az Útitárs

Az Útitárs
A Hűséges
A Félelem
Bennem van,
Birtokba vesz, terjeszkedik.
Megmagyarázhatatlan, de
Egyértelmű,
Elrejtőzik
S új erővel
Tör elő
Feltartóztathatatlanul,
Egyeduralma bénít,
Vigyorrá torzítja a mosolyt,
Lázzá a lángolást,
Elnyomja, megöli
A Vágyat a Reményt.


Jóslat (?)

Valami ősi átok
Valahol mélyen
Mint sötét titok
Rejtőzve bennem él.
Egy napon talán,
Mint őrület
Felszínre tör 
Sötét talány
S mint oly' sok művészt
– Ha az vagyok netán –
A téboly magába ránt
És lobogó lelkem
Emésztő vad lánggal

2011. szeptember 13., kedd

Kisalföldi énekek II. (2.)

Megtérés

Folyó vagyok
Te a tenger
a deltánál 
hol lelkünk 
összeér
csak ott
csak ott
tudom meg
hogy az 
erőművek
tévutak
a sok belém
ömlő szennypatak
a sár a könny és a vér
mily aprócska ár a tengerért.


Te és a Tenger

A homokban fekszem
Rád gondolok
Utazgatok ide-oda...
Ki tudja, hol vagyok
Két tudati-lét között
Néha látlak
Néha érezlek
S míg kezed testemre álmodom
Szavaid visszhangzanak bennem
Meghalnak
Újjászületnek
Mások lesznek
Tovább élnek,
Ahogy te bennem
Összefonódsz félelmeimmel
Ahogy a  homok a Tengerrel...
Ahogy a szél a Tengerrel...


A Magányon túl

Veled együtt tűnt el Hitem
És már nem tudom azt sem
Szeretlek-e,
De Tiszta Magányom helyett,
Aki velem volt, mielőtt
Megláttalak,
Mára nem maradt semmi sem,
Csak a tudat, hogy Nincsen
És Hiányzik...
Te vagy Más, én már nem tudom,
De Hiányzik, és fáj, hogy 

2011. szeptember 4., vasárnap

Kisalföldi énekek II. (1.)

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik  a csend,
A  kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzá bújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel,
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk a Gonosz Törpe tükrében,
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.


Apám

Megyek az úton
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,