2020. június 7., vasárnap

...ezt nem szúrtam el, bár pánikoltam!

Karanténmérleg: Túléltük, együtt voltunk, jól vagyunk!
Személyes bejegyzés 

Természetesen  a kijárási korlátozás elején az én fejemben is megfordult, hogy "íráskényszeresként" karanténnaplót írok, de végül elmaradt. Vlog vagy videónapló azonban eszembe sem jutott, mivel feltételezhetően introvertált személy vagyok - bizonyos jelek ezt mutatják. Vannak pillanatok, amikor meg éppen az ellenkezőjének a szimptómáit látom magamon,  szóval nem tudom. Az biztos, arra nem mertem vállalkozni, mint sok tisztelt és  nagyon kedves szerzőtársam, hogy felvételt készítsek, amint épp az írásaimból olvasok fel.
Hamarosan visszatérek a home office-ból a könyvtári munkához. Az így lezáruló karanténidőszak pedig életem egyik legszebb időszaka marad, tele különös és tanulságos emlékekkel. Hetekig együtt voltam a kamasz fiaimmal - akik a körülöttem lévő családokat nézve -, hamarosan már nem igénylik majd ilyen mértékben az anyukájukat. Sütöttem, főztem nekik, rengeteget beszélgettünk, a kapcsolatunkra egyedül a digitális oktatás vetett árnyékot. (Az egyik kölyök túl laza, az anyja meg még mindig maximalista - "Mea maxima culpa!")
Na, innentől nagyon személyes...
Legyünk túl a legrosszabbon: a pánikbetegség, ha nem is súlyos, de van...
Az első komoly jelek néhány kamaszkori apróságon kívül a kisebbik fiam születése után jelentkeztek, illetve, amikor kétéves lett és egyszerre a két gyerekkel kellett foglalkoznom. A nagy fiam sínylette meg, hogy szerintem a teljesítménykényszerem (háztartásban, GYES alatt is működött) miatt, nem tudtam nyugodt maradni, de megoldottuk, kis pszichológusi segítséggel. A pánik látszólag eltűnt, a válásig. Egyedül maradtam a két fiúval, minden teher a nyakamba szakadt.
Míg az új életünket felépítettük és együtt kilábaltunk a nehézségekből, borzalmas első két évünk volt a fiúkkal. A részletekről a gyerekek miatt nem írok, és nem is vagyok elég nyílt hozzá, lásd fent.  A lényeg, hogy - bennem rengeteg félelemmel, sokszor bénító pánikkal -, de nagyon sok jó ember segítségével - anyukám, barátok, tanárok, kollégák - túljutottunk rajta.
A házasságom idején, nem firtatom már, miért, teljesen magamra maradtam. Fokozatosan elveszítettem a barátaimat, lemondtam a színházról, a zenéről, az írásról, az olvasásról. Mostanra visszatértek a régi barátok, sőt rengeteg új ismerőssel gazdagodott az életem, akik közül néhányat már új barátnak érzek. Van színház, írás, olvasás és zene, zene, zene!
Rengeteg zene! Akik személyesen ismernek, vagy követnek a Facebookon, tudják, hogy mit jelent nekem. Valójában még annál is többet, a zene segített kilábalni! Van ordítós, sírós és "ugrálós jókedvem van" zeném. A történetek mellett (akár saját magam által kitalált, akár más által írt) a zene tart egyben, ha jön a pánik. A fülhallgatóval burkot von körém és nem kell tudomást venni a külvilágról. 
Ja, amúgy metál koncerten nem félek!

Pedig kicsit nagyobb a tömeg, mint a buszon... Na mindegy, én nem értem...
A karanténhelyzet legnehezebb része volt számomra, hogy ki kellett menni a lakásból! Hetente egyszer munkahelyre, egyszer bevásárolni. Ne fogj meg semmit, vagy fertőtleníteni kell, magad is meg mindent, amihez hozzáérsz! Hoppá, fülhallgató kilőve! Jézusom, zene nélkül meghalok! Ásványkarkötők! Azokat nem kenem össze fertőtlenítővel...  Akkor karkötő sincs! Anyuhoz is megyek, nem viszek vírust! 
A tetkó! Van kabalakör, gyöngy, zene! Túlélem!

Nem sokkal azután, hogy elkészült :)
Ennek ellenére minden tervezett kivonulás előtt este lámpaláz, gyomorgörcs, hányinger, remegés. Reggel ugyanez. Buszon, boltban ügyetlenkedés, zavarodottság, persze, hogy leesik, ottmarad vagy elfelejtődik valami. És a sofőr, meg az az utas és a pénztáros, tuti, hogy most kiröhög, hülyének néz. Közben lever a víz. Megfulladok a maszk alatt! Kapar a torkom! Be kell vennem egy cukrot, vagy végem! Viszket az orrom!  Zenét akarok!
Végre bent a lakásban! Egy hétig nyugalom. Béke. Nem kell félni, nincs remegés, rosszullét.
Szerettem a home office feladatot, minden nap főztem. Kiflit sütöttem, amerikai palacsintát, muffint. Írtam négy novellát.  Ha írok, általában nem, vagy kevesebbet olvasok, de azért pár könyvet is befejeztem. Rengeteg zenét hallgattam, táncoltam, halkan énekeltem a gyerekek érdekében... A dalolás tényleg nem megy nekem, sajnos még a hörgés sem, azt meghagyom Johan Heggnek és a többieknek.
Karanténmérleg: leadtam a rockersúlyomból 3 kg-t, azért a 66.6 kg-ot sajnálom, de így könnyebben lemegy majd a még tervezett három. Köszönhetően a napi edzésnek.

Esküszöm, nem pakoltam lisztet a zsebembe, hogy ennyi legyen, 60 kg-ra hajtok :)
Rájöttem, hogy szeretek főzni, és ha nem írok közben novellát, tudok sütni is, így kevesebb eséllyel égetem oda. Visszatértem a cél nélküli, örömmel íráshoz. Még mindig novellát szeretek írni a legjobban, és az talán megy is...
Nekem ezt hozta a karantén, megmutatott engem magamnak.... és minden nehézség és a sok "nincs" (ha tudnátok, milyen hosszú listát írhatnék arról - ahogy bárki -, hogy mit szeretnék) ellenére ráébredtem, hogy jól érzem magam a bőrömben, ha nem adom fel és nem hagyom el magam! 
Köszönöm, hogy elolvastad!

Ui: Bocs, az aktuális zenéket nem bírom kihagyni.
Az ordítós:
Amon Amarth - Guardians of Asgaard
Az "ugrálós jó  kedvem van" vagy éppen "nem hepiendeset" írok (igen, jól látod, a kettő nem zárja ki egymást...) zene:
Orden Ogan - Gunman

2020. április 24., péntek

Nem veszhet el...

amit már megéltél, láttál, meghallgattál, a szívedben őrzöl, sőt talán már le is írtál... Megmarad emlékként, képeken, füzetekben, digitális adathordozókon. Legyen szó baráti találkozásokról, beszélgetésekről, most "tiltott" kézfogásokról, ölelésekről...
Az irodalom és a zene kapcsán nem arról szeretnék írni, mit jelent a koncert nélküliség a zenészek életében, és mit jelent a könyves rendezvények hiánya a kiadók és az írók életében, hiszen a jelenlegi helyzet gazdasági szempontból nemcsak őket sújtja, hanem a társadalom más csoportjait. Nekünk embereknek szükségünk van a szépre, még a létfenntartás eszközeit, az edényeket, sőt a fegyvereket is ősidők óta díszítik. A zene, az éneklés, az elmesélt vagy leírt történetek a szépre-, jóra való igényt elégítik ki, nagyon-nagyon régtől fogva, táplálva és megtisztítva, megerősítve az emberek lelkét. A testi egészség megóvása érdekében időnként háttérbe kell szorítani a lelki egészséget, nélkülözni kell, de a  hiányérzet egy idő után itt is jelentkezik, elbizonytalanít, elgyengít, ahogy társas kapcsolatok hiánya is.
 
Amióta az eszemet tudom, nekem is szükségem van a zenére. Kell ahhoz, hogy kiléphessek a hétköznapi problémák vonzásából, hogy teljesen kizárjam a külvilágot és feltöltődjek mentálisan. Amióta írok, azért szól a témának megfelelő zene, hogy belehelyezkedjek a történetbe. Talán már függőség, mert hiányzik, ha hazatérve vagy főzés közben nem indítom el valamelyik lejátszási listámat. Csak olvasás közben nem hallgatok zenét, mert  egy jó történet elvarázsol, beszippant, más tájakra repít. Az agyam ilyenkor ugyanazt teszi,  mint amikor sír egy gitár vagy dübörög a metál, lazít, pihen, hagyja magát sodortatni a képek által, nem erőlködik.

 ...mert decemberben még nem gondoltuk volna, és akkor volt utoljára bejegyzés...

Bár valamilyen szinten az olvasás és a zenehallgatás is magányos tevékenység, számomra mégis nagy veszteség mindkét területen a személyes találkozások eltűnése. Február 20-án, mondhatjuk úgy, hogy a koncertezés huszonharmadik órájában még sikerült eljutnom a Five Finger Death Punch Megadethszel és Bad Wolfvesszal közös koncertjére. A Könyvfesztivál miatt azonban fáj a szívem, hiszen most lett volna a hétvégén. Ez a rendezvény számomra nemcsak egyszerűen a könyvekről szólt volna, hanem barátokról, írótársakról, ismerősökről, akikkel az elmúlt években itt találkozhattam először személyesen, az  online ismeretség után. Most újra online maradtunk, csak gondolatban ölelkezünk és sírunk egymás virtuális vállán.
S miközben aggódunk a családunkért, barátainkért, a saját jövőnkért, ugyancsak az internetnek köszönhetően érkeznek a hírek a világból a járvánnyal kapcsolatban: melyik híresség lett pozitív, egy író meghalt, egy énekes kórházba került, egy dobos tizenkét nap után felébredt a mesterséges kómából... Gary Holt, gitáros bejelenti, hogy az ő tesztje is pozitív... Régen nem vagyok már tini, de az ilyen hírektől a szívem összeszorul. Ők csak az ismert arcok, de az egyre növekvő számok mögött is emberek vannak. Így egyre inkább megértem, miért kell, hogy továbbra is álom maradjon néhány koncert, és jobb, ha az íróbarátokkal most csak az "Arckönyvet" olvasgatjuk közösen.

A kijárási korlátozás miatt lényegesen kevesebb külső inger ér, ennek köszönhetően az Áthúrozott hajnal befejezett kézirata után dolgozom a második részen. Az előolvasóknak karácsonyi ajándékként írt novella mellé elkészült egy második novella, mely napjainkban játszódik: a járvánnyal kapcsolatos hírek hatására állt össze.
Ha a munkám miatt ki kell mennem az utcára, nem olvasok a buszra várva és nem veszem elő a telefonom sem a fülhallgatóval. A saját biztonságérzetem és a családom védelme érdekében a koncertek után jobbnak láttam lemondani a szabadtéri zenehallgatás másik formájáról is. Lehet, hogy paranoia, de inkább nem használom az utcán a fülest, minthogy kényszeresen tisztogassam, mikor hazaérek... Hiányzik, borzasztóan hiányzik, viszont utazás közben az agyam így a készülő történet körül forog, amit otthon lejegyzetelek.
Itthon stream koncerteket nézek vagy hallgatok, és meditálok... Talán meglepő, hogy egy Lamb of God vagy Corey Taylor koncertet is lehet csukott szemmel, az ágyon fekve  hallgatni... Persze közben nem  zöld réten sétálgatok (félreértés ne essék, meditáltam már igazi meditációs zenére is) hanem ugrálok a tömegben. A gitárt, ha éppen nem akarom nézni a zenész kezét a hangszeren, egyébként is szeretem elmélázva hallgatni. Dave Mustaine-t az Arénában is csukott szemmel hallgattam...

Nem szeretem a tömeget. A buszon, a piacokon szorongás tör rám, és légszomjam lesz, ha túl közel állnak hozzám, emiatt kell a füles is... Magam sem értem, miért nincs semmi gondom egy metál koncerten a tömegben, kivéve, amikor cigarettáznak mellettem, attól még ott is légszomjam lesz... Szerencsére ez már egyre kevésbé jellemző... Vagy talán sokáig nem is lesz lehetséges, hiszen a koncerteken a közönség vállvetve hallgatja a zenét, vagy összekapaszkodva tombol és énekel, elszabadulva egymásnak rohan, kiabál, nevet, néha sír... És ez most mind veszélyes egy bizonyos távolságon belül. Aki átélte már, érezte ezt a közösséget, csak az tudja mit jelent, hogy nem lehetnek koncertek. Amikor a zene lüktet az ember lábában, a szívében, amikor élőben látja és hallja a szóló közben a gitárost. Számomra egy koncert ugyanazt a feltöltődést adja, mint egy hosszú hegyi túra, talán ambivalensnek és paradoxonnak tűnik a megállapítás, ahogy a metál koncert meditatív jellege is, de nálam működik. Nagyon bízom benne, hogy mindez nem veszik el...

Fizikai igénybevétel a tánc és az ugrálás, illetve a gyaloglás, s míg az egyik oldalról a csend teremt harmóniát, amely képes kikapcsolni a tudatot és felébreszteni az érzékeket, addig a másik oldalról ezt adja nekem a zene. A  lényeg, hogy kiüresednek a gondolatok, lazítani vagyok képes. Egyszer a csend, másszor a dallam visz el olyan helyre, ahova a lábam nem tud, és ahonnan felfrissülve, kikapcsolva, új erővel térhet vissza a lelkem, ugyanúgy mint amikor magába szippant egy könyvbe foglalt gyönyörű történet...

Saját fotó

2019. december 23., hétfő

Áldott, békés karácsonyt kívánok!

Kép: Pixabay


Minden évben megajándékozzuk egymást egy írós-könyves csoportban
 egy-egy rövid történettel, verssel. Sorsolás útján szavakat kapunk, melyet el kell rejteni 
az ugyancsak kisorsolt ajándékozottnak írt sorokban. 

Idei történetemmel kívánok áldott karácsonyi ünnepet és 

békés, boldog új esztendőt kedves Olvasóimnak!


Efi és a karácsonyi varázs

(Szavaim: mézeskalács, varázs, szánkó)


Efi, teljes nevén, Erdőfy Kinga az ágyán üldögélt, és párnákkal felpocolt lába felett bámult ki az ablakon. Egy ideje elállt a hó, de a vastag szürke felhők újabb havazást ígértek. Megnézte a mobilján az időt.
Most már készülődne, zuhanyozna, öltözködne, ha... a Mikulás kupán nem tapadt volna le a lába a sáncolásnál. Szerencsére csak húzódást szenvedett, nem szalagszakadást vagy csonttörést, de az egyesület karácsonyi rendezvényéről így is lemarad. Csak a csoda, valami bűvös varázs segíthetne, hogy mégis elmehessen, pedig ott lesznek a focista fiúk, így Zozo is.
Zozo… Efi sóhajott. Egy hete, az egyik edzés után a kézilabdás lányok együtt sétáltak a buszmegállóba a focistákkal, de Julcsi megijedt, mert nem találta a kabátzsebében a bérletét, ezért ők ketten lemaradtak. Ahogy barátnője kétségbeesve kotorászott a sporttáskában, Efi mellette álldogálva Zozót figyelte. A fiú hátrafordult, őt nézte, lassított. Őket várta. Amikor befordult a kanyarban a busz, Julcsi végre előhalászta a bérletét, és futni kezdtek a megálló felé. Zozo elvigyorodott, már ő is futott, de csak jelképesen, hogy észrevegye a sofőr, és időt nyerjen a lányoknak. Amikor becsukódott a jármű ajtaja, Efi nekitámaszkodott, és Julcsi mellől nézett fel Zozóra. A fiú a sofőrfülke mellett állt, a lányra mosolygott és kacsintott.
Késő este, a számára szomorú véget ért, de szerencsére a csapata által nyert mérkőzés után Efi megírta Julcsinak, hogy végre hazaért a kórházból. Barátnője rögtön felhívta, hogy érdeklődjön, mi van vele. Videocseten, sokat sejtető mosoly kíséretében elmesélte, hogy Zozo, aki addig a többi focistával együtt szurkolt a hazai kézilabdás lányoknak, eltűnt a lelátóról, miután Efit elvitte a mentő.
– Nincs ha... – sóhajtott Efi újra, a könnyeit törölgetve.
Összerezzent, amikor megszólalt mellette a telefon. Julcsi neve látszott a kijelzőn. Efi szipogott. Semmi kedve nem volt Julcsi együttérző, aggódó szavaihoz. Ráadásul tudta, hogy barátnője képes lenne felajánlani, hogy ő sem megy… Ez pedig már túl sok lett volna.
– Miért nem veszed fel? – lépett be apja a szobába, kezében egy nagy dobozzal, és furcsa módon nem melegítőnadrágot viselt, mint amikor uzsonnát hozott neki, hanem farmert és inget.
– Mész valahova, Apu? – kérdezte Efi, most már a könnyeit nyelve, és elhallgattatta a telefont.
– Most jöttem meg a Nagyitól. Készen vannak a mézeskalácsok.
– Nem mondtad meg neki, hogy mégsem kell? Nem megyek az évzáró bulira…
A telefon megint megszólalt.
– Vedd fel, Efi! – szólt rá az apja határozottan. – Julcsi azért hív, mert mindjárt ideér. Anyád a fürdőszobában vár, segít megmosakodni, felöltözni. Húsz perced van.

Az édesapja kisegítette az autóból, és Julcsival, két oldalról támogatva a szánkóhoz kísérte, melyet a csapattársai álltak körül. Ekkor kinyílt a klubház üvegajtaja, Zozo és a haverja, Levi kabát nélkül, mindketten barna pulcsiban szaladtak feléjük a hóban.
– Majd mi húzunk! – kiáltotta Levi, és a fejére csapta, eddig a kezében tartott, rénszarvas aganccsal és piros orral díszített sapkáját.
A lányok segítettek Efinek a szánkóra ülni, az apja az ölébe tette a mézeskalácsokkal teli dobozt.
– Jó bulizást, gyerekek! – Puszilta meg a lánya homlokát, és az autóhoz tartva még hozzátette. – Hívj, ha jöhetek érted!
Ahogy a bejárat felé húzták a szánkót, Julcsi mellette futva, Efi fölé hajolt.
– Ki beszélt itt varázslat nélküli karácsonyról? – kérdezte nevetve.
– Köszönöm! – suttogta Efi, és az arcához nyúlt, mert úgy érezte, hogy kicsordulnak a könnyei, de ezúttal az örömtől. Valami mást is megérzett a bőrén, felnézett. Zozo is épp akkor fordult hátra.
– A kapuban felemellek – mosolygott a lányra.
És a kékes szürke alkonyatban nagy fehér pelyhekkel hullott a hó...

2019. szeptember 28., szombat

Felújított blogregény! - Álomőrzőkből Jádeszív

Forrás: Pixabay


A mai napon Jádeszív címmel, átdolgozott formában útjára indítom a régi blogon, a 2011-es blogregényt az Álomőrzőket.

Minden kedves Olvasómnak szeretettel ajánlom a kéthetente új résszel megjelenő fantasy történetet.


"A doktornő fehér köpenye meglibbent, ahogy lendületesen a vizsgálóba lépett.

Mark Aretas, 34 éves, rendőrnyomozó, egy emeletet zuhant, miután lövés érte a vállát. Mikor kiértünk, eszméletén volt. A társa szerint az esés után sem ájult el… – sorolta az adatokat a kesehajú, erősen kopaszodó mentős.
A nő futólag rápillantott, majd szemügyre vette az előtte ülő félmeztelen beteget. A férfi vékony testalkatú volt, szinte sovány, azonban hosszúkás, szálkás izmai szívósságról árulkodtak. Rendőröknél szokatlan, hosszú haja laza hullámokban hullott a vállára..."


Jádeszív 1. fejezet

2019. május 5., vasárnap

Magdaléna

Kép: Pixabay

Az őrzött, minden kényelemmel ellátott lakóparkok befolyásos lakóiknak köszönhetően a városok központjaivá váltak. Ahogy fejlődtek és gazdagodtak az itteni közösségek, úgy szegényedtek el a falakon kívül élők.
A Kék Város egyike volt a régió legelső lakóparkjainak. Vezetői – ahogy a világtörténelem minden vezetője – abban bíztak, hogy az ő mikroviláguk, fejlett infrastruktúrája és külkapcsolatai révén megvédi őket mindentől még akkor is, ha a Föld nagyrésze a felmelegedés következtében lakhatatlanná válik.
És úgy tűnt, igazuk van. Mert hiába nyelte el az óceán egymás után a szigeteket és a part menti országokat, és hiába sivatagosodtak el egyre nagyobb területek Európa szívében is, a biztonságos Kék Város élt, virult és fejlődött.
Itt lakott Magdaléna Mond, első osztályú tiszt, akit alig harminc éves kora ellenére már a Lélekmentő Intézet élére neveztek ki. Magdaléna magas volt, karcsú. Sötétbarna haját általában kontyba tűzte, és ha kilépett a lakásából, mindig divatos kosztümöt viselt. A zuhanyzójából sosem fogyott ki a víz és sosem tapasztalta még az áramszünet nehézségeit.  Nem ismerte sem az éhséget, sem a szomjúságot. Még nem volt beteg. Az iskoláit lélekmentő diplomájának megszerzéséig bentlakásos intézetekben végezte. Munkába állása óta minden hétköznap ugyanakkor kelt, zuhanyozott, reggelizett. Majd dolgozni indult a földalatti vonaljáraton. A fülke ajtaja mindig ugyanakkor nyílt ki, ő mindig ugyanakkor szállt be, és ugyanabban az időpontban lépett ki az irodájába vezető folyosóra.
Ma hajnalban azonban nem a programozott bioébresztője ébresztette, hanem egy különös, kissé nyomasztó álomból menekült az ébrenlétbe. Első páciense látogatta meg: egy hosszú, fehér hajú és fehér szakállú öregember.
A főnökei könnyű esetnek gondolták ezt a békés, törékeny vénembert, de ő azóta sem tudta elfeledni mélytüzű szemét és bársonyosan meleg, gyengéd hangját.
A szerencsétlen öreg hamarosan a földalatti urnacsarnokba került, de Magdaléna tanulásra képzett agya megőrizte meseszerű szavait, és valódi kilétét elfedő nevét:  Wilfred testvér. Az öreg csodás történeteket mesélt a Grálról, melyből egy Jézus nevű legendás tanító ivott. Úgy hitte, egy napon mindenki ott áll majd a maga Grálja előtt, de csak kevesen lesznek képesek felismerni a lehetőséget. Amikor megtudta, hogy a fiatal doktornő neve Magdaléna, áhítattal suttogta: „Mária Magdolna, magzatával a szíve alatt, maga az élő Grál.”
Ez a találkozás segített Magdalénának megérteni, hogy könnyebb kezelni a körüllakókat, ha elfogadja babonás hitüket. Munkája kezdetén nemcsak a hitvilágukat, de elhanyagolt külsejüket is elképesztőnek találta. A városlakók a maguk nemében tökéletesek voltak. Hiszen az ellenőrzött táplálkozás, a rendszeres orvosi felülvizsgálatok és a gondosan kikísérletezett kozmetikumok a testi kellemetlenségeket már rég kiküszöbölték. A városi férfiak és nők egészségügyi okokból epiláltatták a testüket. A genetikának és a kisebb korrekciós műtéteknek köszönhetően csak a hóbortos különcök viseltek szemüveget. Nem voltak sebhelyes, forradásos, kopasz és ősz hajú emberek.
Magdaléna legújabb páciense ezzel szemben egy borostás arcú, félhosszú, szőke hajú harmincöt év körüli férfi volt, egy tipikus körüllakó, a legveszélyesebb fajtából, a radikális földvédők közül való. Sötétkék, rövidujjú kezeslábast viselt, mint az átnevelősök mind. Szürkés zöld szemét a vele szemben álló törékeny nőre szegezte, arcán régi forradások és friss sebek látszottak.
Magdaléna alig tudta titkolni meglepetését. A földvédők általában megtagadták az átnevelést, inkább letöltötték a büntetésüket, és visszatértek a városon kívülre. A férfi által aláírt virtutext azonban ott lebegett az asztala felett, a szoba közepén. Magdaléna rápillantott a páciens nevére: Del War. Felvett név volt, akárcsak egykor Wilfred testvéré…
– Üdvözlöm, Del – mondta barátságos mosollyal. – A nevem Magdaléna Mond. Tudom, hogy már nem először kínáljuk fel a lehetőséget az átnevelésre, Ön azonban sosem fogadta el. Örülök, hogy most mégis vállalta. A beültetett chip nem akadályozza semmiben. A városőrök ennek segítségével követhetik a mozgását, és jelez, ha elhagyja a kijelölt területet. Az én feladatom, hogy az első néhány hónapban segítsem a beilleszkedését.
A férfi egykedvűen fogadta Magdaléna szavait, és a kiléptetés alatt sem mutatott semmiféle érzelmet.

Néhány órával később az okkersárga mozgójárdáról beléptek egy kicsi, fehér csempével borított helyiségbe. Magdaléna az üzlet hátsófalánál álló fülke felé terelte Delt, közben elhaladtak egy multiképernyő-asztal és néhány fotel mellett.
– Menjen be a fülkébe, álljon meg nyugodtan, és a második hangjelzés után ki is jöhet – bíztatta Magdaléna a férfit, aki szó nélkül engedelmeskedett.
Magdaléna mosolyogva várta odakinn, majd az asztalhoz kísérte.
– Üljön le!
Del hamarosan a képernyőn látta viszont magát, öltönyben, sportruhában, alsóneműben.
– Most beütjük a rendelés számát annak, ami tetszik magának, és egy-két nap múlva kiszállítják – magyarázta Magdaléna.
– Én ezt nem tudom kifizetni… – tiltakozott a férfi rekedten.
– Nem olvasta el a virtutextet a szerződéssel, mielőtt aláírta? Hitelt kap, amit törleszt, ha majd munkába áll nálunk.
Úgy tűnt, Magdaléna kedvessége hatással volt Delre, mert egész barátságos hangon szólalt meg újra:
– Hol vannak az eladók? 
– Az exkluzív üzletekben dolgozik még egy-egy, de a ruhagyáraknak nem éri meg embereket alkalmazni ilyen technika mellett. A bevásárlóközpontokban vannak kirakatok, ha azok érdeklik.
Del a fejét rázta.
– Hazamehetnék? – kérdezte.
Magdaléna az utazófülke állomásra kísérte, és odavezette a megfelelő járgányhoz.
– A közösségi szállás őrei már várják és elmagyaráznak mindent. Holnap délelőtt találkozunk, sétálunk egy kicsit a városban.

Egy bevásárlóközpont kávézójában ültek, Del a vízesést nézte. Egy pillanatra mintha fájdalom villant volna a tekintetében. Halk, tépelődő szavait alig lehetett érteni:
– Ahogy a lezúduló víz zuhan alá a mélybe, az a szabadság, az álmodás.
– Ezek szerint fürdött már természetes vízben – állapította meg Magdaléna csodálkozva.
– Igen, odakinn –  a férfi valahova nagyon távolra nézett, mintha a végtelenen túl látná álmai zuhatagát. Magdaléna megsajnálta:
– A víz a medencében csak félméteres, a zuhatag pedig hologram, sajnálom.
Del vállat vont, arca kifejezéstelen lett. Magdaléna apátia közelinek érezte az állapotát. Tapasztalatból tudta, milyen veszélyessé válhatnak az ilyen alakok, ezért folytatta a beszélgetést:
– Mit is mondott ott a hűtőpultnál, mikor a készételeket megmutattam?
– Színes gumi – a férfi vállat vont. – Igazán úgy néznek ki, ne haragudjon. Maga is ezt eszi? Itt ehetne rendes ételt. Nem hiszem, hogy nem tudná megfizetni. Gyümölcsöt, igazi húst, zöldséget. A vadasparkban gyakran ettem szabad tűzön sütött krumplit, sőt néha az erdészek hoztak vadhúst is…
Kicsit felélénkült, és az éjszakai erdőről kezdett mesélni. Képszerűen, szinte költőien.  Magdaléna maga előtt látta a csillagos eget, hallotta a fák széltől susogó lombját, a bagoly huhogását, és más éjjeli állatok neszeit.
Rövid hallgatás után újra faggatni kezdte a férfit:
– Van családja?
– A szüleim.
– Feleség, gyerek?
– Nincs feleségem, és túl sok gyereket láttam meghalni… Akkor hoztak ide először, amikor inhalátort loptam a vadas park gyógyszertárából, egy kisfiúnak – Del arcán megrándult egy izom. Hátradőlt a széken, karjait  összefonta a mellkasán. Magdaléna világosan értette a testbeszédet, és látta a szemén, hogy bezárkózik. Nem akarta lerohanni. Ő is hátradőlt, és a vízesést nézte.
– Megkaptam az aktája kivonatát… Fiatal volt még, lázadó kamasz… Akkor mindannyian túlzásokba esünk, mert még nem látjuk reálisan az életet… – próbálkozott kicsivel később.
– És maga azt hiszi, hogy már látja? – kérdezte a férfi cinikus hangsúllyal.
– Ismerem a jogaim és a kötelességeim.
Del felsóhajtott.
– Mit akarnak tőlünk?
– Hagyják abba a szabotázsakciókat, Del! Ezzel nem segítenek magukon, nekünk pedig egyértelműen ártanak. A földvédők nagy része hasznos tagja lehetne a társadalomnak.
– Igen?! – a férfi tekintete dühösen villant, de aztán szinte súgva kérdezte: – Mire használnának bennünket, azon kívül, amire most?
Magdaléna meghökkent.
– Nem értem, Del. Ön évekkel ezelőtt önként vállalta, hogy részt vesz néhány kísérletben, és ezért elengedték a büntetése nagy részét.
– Igen – bólintott kimérten a férfi.
– Úgy gondolja, hogy valaki nem volt korrekt Önnel szemben?
Látszott, hogy Del uralkodni próbál magán, de a tekintete újra elárulta. Magdaléna kihasználta pillanatnyi megingását, az asztal szélére támasztva a kezét, kissé előre hajolt.
– Láttam a tesztjeit, átlagon felüli az intelligenciája.
– Talán ezért nem maradtam itt eddig. – Del újra a gúny páncélja mögé bújt. Az első páciens volt, akinél Magdaléna képtelen volt irányítani a beszélgetést. Mintha a férfi pontosan tisztában lett volna ezzel, nyugodt hangon beszélni kezdett:
– A biztonságos városok csak tovább melegítik a Föld légkörét, az édes víz pedig egyre kevesebb… Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy az embernek újra kapcsolatot kell teremtenie a természettel, hiszen a Föld segítségért kiált. De sokan még most sem képesek ezt megérteni, pedig hamarosan már késő lesz.
– Ezek idejét múlt gondolatok. A Kék Város és a többi elszigetelt oázis jelentik az egyetlen reményt az életben maradásra! – tört ki Magdaléna.
– Ha rajtam múlik, mutatok Önnek egy igazi oázist – Del arcán különös mosoly jelent meg, közben kinyúlt és megsimogatta Magdaléna kezét. A nő zavartan bámulta a férfi napbarnított ujjait.
– Maga szeretne családot, gyerekeket? – kérdezte aztán Del hirtelen.
– Én kisbabát várok, Del – Magdaléna megrettenve kapta a szája elé a kezét, és hátradőlt a fotelben.
– Micsoda? – Del is visszahúzódott.
Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán mintha már nem is tudná, miért van ott, Magdaléna kiöntötte a szívét:
– Anyám harmadosztályú tiszt volt. A jó képességű gyerekeknek kiváltságok járnak, de ő az alacsony beosztása miatt nem adhatott meg nekem mindent, ezért bekerültem a rendszerbe. A szerencsésebb gyerekek akár tíz-tizenöt éves korukig is az anyjukkal maradhatnak. Én már ma is elég komoly pozícióban vagyok ahhoz, hogy jó sokáig együtt maradhassunk.
– És az apa?
– Egy gyermeknek semmi szüksége arra, hogy két ember testi vonzalomra épülő, bonyolult kapcsolata akadályozza a fejlődésben, és károsan befolyásolja a jövőjét – Magdaléna újra a vízesést nézte.
Del követte a tekintetét, lágy hangon szólalt meg:
– Azt hiszem, mi sosem fogunk egyetérteni, de a vízesést legalább mindketten szeretjük. Maga segít nekem eligazodni ebben a világban, cserébe elviszem egy oázisba.
– Ha a chip alapján megtalálják, azonnal megölik, Del.
– Ne féljen! Van egy barátom, aki képes átállítani a rendszert. Senki nem fogja észrevenni, hogy elhagytam a várost.
– Ezt a rendszert nem lehet átállítani, Del. Itt nőttem fel, sosem tapasztaltam egyetlen műszaki hibát sem.
A férfi mosolygott.
– Néha vannak csodák, de ha mégsem… Cserébe a kis kalandért, teljesítené az utolsó kívánságom?
Magdaléna megrökönyödve nézett rá. Del rendületlenül folytatta:
– Nem akarom, hogy a hamvaimat egy fémkazettában őrizzék lenn a város mélyén, ahogy a nagyapámét. Vigyen ki innen.
Magdaléna képtelen volt válaszolni. 
Az elkövetkező napok során egyre többször kerítette hatalmába az a zavarba ejtő felismerés, hogy nem Delnek, hanem neki van szüksége új ismeretekre az életről és a világról.
Egy ilyen veszélyes pillanatban elfogadta a férfi ajánlatát. S bár hirtelen döntését rögtön megbánta, büszkesége és a feltámadó kalandvágy nem engedte, hogy visszalépjen. 

Amikor a tóhoz értek, Magdaléna csak Del hosszas győzködése után vetkőzött fehérneműre. A sziklákról alázuhanó víz megijesztette és lenyűgözte. A férfi a vállára tette a kezét, és a füléhez hajolt. A nő megborzongott forró leheletétől.
– Ez az utolsó tiszta víz a környéken, bár inni már ebből sem lehet. Vastag, természetes sziklaréteg alkotja ezt a medencét, ami megakadályozza, hogy túl sok káros anyag szivárogjon át a talajból a vízbe.  Élvezze a fürdést – súgta Del, és magára hagyta…

Magdaléna fázott és félt, de az aláhulló víz minden rosszat kimosott belőle. Mintha ezer tűvel szurkálták volna a testét. A zuhanykabin illatos és egyenletes hőmérsékletű vize sosem váltotta ki belőle ezt a különleges, borzongató érzést. Már jó ideje álldogált a lezúduló víz alatt, derékig a tóban. Az illatok bódítóak voltak, élesek, szinte bántották az orrát, égették a tüdejét. A levegő élt. Rezgett körülötte minden: a fák levelei, a fű. A napfény hihetetlenné tette a színeket, a zöld mély volt, és a virágok szinte világítottak a fűben.
Nem tudta mennyi idő telt el, mikor kilépett a víz alól. Széttárta a karjait, a hűs szellőtől megborzongott, de még ez is örömet okozott a számára. 
Távolról gépek zaja jutott el hozzá, botladozva indult a partra a holmija felé. Kétségbeesetten kapkodta magára a ruháit.  Már teljesen felöltözve, nyirkos ruhában, víztől csöpögő hajjal álldogált a parton, amikor feltűntek a városőrség járművei. Összehúzta magát, két karját összefonta a melle előtt, és felkészült a legrosszabbra.
– Szerencséje van, doktornő – mondta kedvesen a tiszt, aki elsőként ért oda hozzá.
Magdaléna zavartan nézett rá, előre nyújtotta a kezét. Törvényszegése miatt bilincset várt, de a városőr gyengéden megfogta az ujjait. A többiek is mosolyogtak. Aggódva méregették.
– Nem bántotta? Valóban csak kitette magát a homokfutóból?
Magdaléna, semmit nem értve könnyes szemmel bólogatott.
– Ne féljen! Már minden rendben van, többé nem bánthatja. Az elrablóját egy mesterlövészünk leterítette.

Magdaléna egy kerítés nélküli, öreg téglaház előtt állította le a kis homokfutót. Ahogy kiszállt, egyik karjával magához szorította a fémdobozt, aztán az ajtóhoz sietett és bekopogott. Három hét telt el azóta, hogy a városőrök hazavitték. Azóta küzdött, hogy teljesíthesse Del kérését. Felkereste minden hivatali ismerősét, akinek valaha szívességet tett. És végül sikerült…
Ősz hajú, vékony asszony nyitott ajtót. Csodálkozva nézett az elegáns, fiatal nőre, aki így szólt:
– Jó napot! A nevem Magdaléna Mond.
– Hát, maga az? – az idős asszony elmosolyodott, a kezét nyújtotta.
– Ráchel Delano vagyok. Del mesélt magáról. Miután elvitte a tóhoz, hazajött elbúcsúzni.
– Elbúcsúzni? – Magdaléna elsápadt. Kezében megremegett a fémdoboz. Sután az asszony felé nyújtotta, aki elképedve nézett rá.
– Engedélyt kértem a Tanácstól, hogy a terápia részeként elbúcsúztathassuk néhány régi társával, aztán inkább elhoztam…
– Del? – kérdezte Ráchel, és a dobozért nyúlt, szemét elfutotta a könny.
– Tom! – kiáltotta.
Magas, széles vállú, szürkülő hajú férfi jelent meg az asszony mögött.
– Na, mi van? – kérdezte.
Ráchel a férjére nézett.
– Ő Magdaléna, és elhozta Delt – az asszony megsimogatta a doboz tetejét. Tom Delano egy pillanatra mintha elfelejtett volna levegőt venni, megmerevedett, aztán Magdalénára nézett:
– Kérem, jöjjön be!

Röviddel ezután Magdaléna Tommal üldögélt a teraszon, míg Ráchel vacsorát készített. A fiatal nő a száraz, szomjazó kertet figyelte, míg a férfi beszélt:
– Hárman voltak jó barátok, a vadőrök mellett dolgoztak a vadas parkban. Hal öccse asztmás. Kiürült az inhalátor, és ide a gyógyszertárba nem szállítottak. Ezek a bolondok betörtek a vadas park gyógyszertárába. Persze elkapták és az átnevelőbe szállították őket. Csak tizenhét évesek voltak, fél évet kaptak, tárgyalás nélkül. Az átnevelő kórházából hoztam ki a fiam, és a két karomban vittem el egy jó baráthoz, a maga városában. Nem mertem hazahozni az anyjához. Del ikertestvére hat éves volt, amikor eltemettük… Először csak aludt, félálomban, kiskanállal próbáltuk itatni. Ételt nem fogadott el és nem beszélt. Nem voltak komoly sérülései, de csontsovány volt. Csak hónapokkal később, amikor a földvédőkhöz csatlakozott, akkor mesélte el, mi történt. Ő volt a XX. századi fogoly. Huszadik századi vallatási és kínzási formákat próbáltak ki rajta. A többiek a történelem más részét kapták… Ők nem élték túl. Amikor másodszor elkapták, mivel együttműködött, három év után elengedték – Tom hangjában a gúny és a harag keveredett.  – Kísérleteztek rajta, hogy a városlakókat gyógyíthassák.  Egy ideje már érezte, hogy beteg…– a férfi sóhajtott. – El tudja képzelni, mi várt volna itt rá gyógyszerek és segítség nélkül? Amikor elfogták és megvizsgálták, akkor közölték vele, hogy menthetetlen. Ha lett volna reménye, sosem egyezik bele az átnevelésbe.
Magdaléna hallott már az emberkísérletekről és a visszaélésekről, de a Kék Város, általa ismert, tiszta, steril és gondoskodó képével mindez összeegyeztethetetlen volt. Milyen sötét titkokat őrizhetnek még azok az urnák a város mélyén?
Elszörnyedve, kétkedve nézett Tom Delanora, de a férfi kifejezéstelen arccal hallgatott.
Ráchel jelent meg mellettük, Magdaléna vállára tette a kezét.
– Mindjárt sötét lesz... Töltse itt az éjszakát. Holnap reggel Tom majd elkíséri a kapuig.

A levesből és kenyérből álló vacsora után Tom Del szobájába vezette Magdalénát.
Az ütött-kopott íróasztalon egy régi számítógép állt, olyan, amit Magdaléna még az egyetemen használt.  A falakat térképek, fényképek és  rajzok borították.
Magdaléna figyelmét egy különös, páros rajz vonta magára a Földről és egy hozzá hasonló bolygóról, melyen azonban több volt a sziget és a földrész.
– Ez melyik bolygó?
Tom nevetett.
– Ez a Föld, a XXI. század elején. Akkor még nem borította el ennyi sós víz és sivatag, egy élhetőbb világ volt. A fiam és a társai azért harcolnak… – Tom hangja elcsuklott. – Del hitt benne, hogy a romlás még megállítható… Álmodozó idealista volt, akárcsak az apám, Wilfred testvér…
Magdaléna egész testében megremegett, a torka elszorult, és ekkor meghallott egy hangot, mely egyszerre volt szép és félelmetes.  
– Mi ez? – kérdezte. 
– Ez a templomunk harangja – válaszolt Tom. Úgy tűnt, meglepte, hogy a vendég még sosem hallott harangszót.

Magdalénát a multiképernyő jele ébresztette szunyókálásából. Az első pillanatban azt hitte, még mindig Del szobájában van. Aztán rájött, hogy hazatérte után, a saját kanapéján ismét elnyomta az álom. Előrehajolt. Érintése nyomán egy hozzá hasonló, szabályos arcú, kontyos nő jelent meg a képernyőn.
– Magdaléna, óriási hibát követtem el! – mondta zavartan.
– Beteg a babám? – Magdaléna alig kapott levegőt.
– A baba jól van. Csak a donor… Ne haragudj, nem tudtam, hogy ismerted, a kapcsolat még nem szerepelt a nyilvántartásban. Állandóan elmaradnak a frissítésekkel. A donor nem rég meghalt, kiadták a hamvait. Amikor a naplót ellenőriztem, akkor láttam, hogy te vetted át.
Magdaléna megszédült, hátradőlt a kanapén.
– Del? – suttogta.
– Néha az átnevelősöktől is vesznek mintát… Tizenhét éves volt akkoriban, tökéletesek voltak a tesztjei, és még jóképűnek is találtam. Ezért választottam neked.  De ha kiderül, hogy ismerted, a Tanács… Elő kell, hogy jegyezzelek…
– Lia, nem lehet valahogy eltüntetni…
– Nem, Magdaléna! Sajnálom. Majd kicsit később újra próbálkozunk. A Szép Jövő Intézet természetesen minden felelősséget és költséget vállal.
Magdaléna elhűlve hallgatta barátnője szavait.
– Mikor jössz be? Jobb lenne minél előbb. Túl leszel rajta, és elfelejted az egészet. Még nála is szuperebb donort keresek, ígérem.
– Kösz, Lia, elrendezem az ügyeim és felhívlak.
– Egyetlen napról van szó.
– Jó, Lia, hamarosan hívlak.
Magdaléna kikapcsolta a multiképernyőt, és a hasára csúsztatta a kezét.
– Elviszlek innen, kicsim, elviszlek – suttogta, és a könnyei végigfolytak az arcán.

Magdaléna azonnal megírta a lemondását, de a levél elküldését csak másnapra, a munkaideje kezdetére időzítette. Összepakolta a legszükségesebb dolgait, és útra kelt. Az őrök tekintetének kereszttűzében lépett ki a Kék Városból a sötét éjszakába. Amikor a hatalmas fémlapok visszacsúsztak a helyükre, dermesztő csend borult rá. Tudta, még órákig kell gyalogolnia, hogy elérje Tom Delano házát, ezért nem sietett. Ahogy az ég alja világosodni kezdett, kicsit enyhült a szorongása, és amikor távolról meghallotta a templom harangját, már mosolyogni is tudott.

(A novella a Végtelen Mezők Vándora kötetben jelent meg nyomtatásban.)

2019. április 22., hétfő

A zene és a karakterek

Hogy a zene(hallgatás) és a belőle merített erő, inspiráció milyen fontos számomra, akkor tudatosult bennem igazán, mikor egy időre kimaradt az életemből, pontosabban, mikor újra a mindennapjaim része lett. Szabadidőmben “válogatás nélkül” hallgatok rock és metal számokat, időnként klasszikus vagy népzenét, világzenét. Amikor írok, akkor azonban tudatosan választok előadókat, zenekarokat, általában a metal zene különböző alműfajaiból. Mást hallgatok, ha fantasy-t írok, és mást ha realisztikusabb történetet, mást a csatajeleneteknél, és mást a romantikus részeknél. Ha javítok, vagy “odafigyelős” szakaszhoz érek egy-egy kéziratban, akkor kerülöm a kedvenceimet és az új számokat, mert elterelik a figyelmem a szövegről. A gitárszólók teljesen megakasztanak.
Szeretem a jó magyar rockot, de mivel jól értem a szöveget, nem tudom írás közben hallgatni, mert arra figyelek, “sajnos” már néhány angol nyelvű dallal és énekessel is így vagyok... Többszöri átdolgozás után félretettem legutóbb befejezett regényemet, de tovább foglalkoztatott a karakterek sorsa, így mostanában sokat jegyzetelek a folytatáshoz.
A zene még a különböző karakterek közötti (nézőpont)váltásoknál is segítségemre van. Ha egy szereplő habitusának, hangulatának vagy helyzetének megfelelő zenét hallgatok, könnyebben felszínre hozom az érzéseit, árnyalhatóbbak lesznek számomra a tulajdonságai. Egy hozzá illő dallal az adott szereplő könnyebben átveszi a helyét az előtte készülő jelenet domináns karakterétől.
I. karakter (J.V.B.)
Exodus: A Good Day To Die
https://www.youtube.com/watch?v=bZMvyUi48Mk&list=RDbZMvyUi48Mk&start_radio=1
Disturbed: Down with the Sickness
https://www.youtube.com/watch?v=G19UqSnNuO8
Black Label Society: In This River
https://www.youtube.com/watch?v=6eK3sd7XcX0
az árnyalatok kedvéért
Blacktop Mojo: Underneath
https://www.youtube.com/watch?v=XykyL7PKe7I
Kép: Pixabay, Dalszöveg: saját
II. karakter (Franky)
Alter Bridge: Cradle To The Grave
https://www.youtube.com/watch?v=yOP0xDHnFxA
Alter Bridge: In Loving Memory
https://www.youtube.com/watch?v=qcQ3iegpZTc
Extreme: More Than Words
https://www.youtube.com/watch?v=UrIiLvg58SY
az árnyalatok kedvéért
Betraying the Martyrs: Let it go
https://www.youtube.com/watch?v=HtkGluLhnGU

2019. március 20., szerda

Körforgás

A tavaszi nap-éj egyenlőség alkalmából egy korábbi versem:

Körforgás

az élet vágya
ott remeg minden kipattanó rügyben egy végtelen akarat hamvas rétek lánya virágot csókolni szerelmét befogadni várja a tavasz a nyarat a gyümölcsöt érlelő őszben beteljesül majd az örök körforgás hideg télben a fehér paplan alatt születésre vár egy aprócska mag

Forrás: Pixabay

2018. szeptember 28., péntek

Vendégszerző - Diana Soto


Először is szeretném megköszönni Erikának, hogy bemutatkozhatok nektek! Költőnek és drámaírónak vallom magam, ám a regényírás ugyanúgy érdekel (de ez titok). Eddig öt könyvem jelent meg, s most a hatodikból fogom megosztani az első felvonás első színét.
A Csak a bolondok boldogok című drámám különlegesre sikeredett. Keverednek benne a régi drámaírók technikái a mai modern időkkel. Így jön, hogy a Pákozdi család pont olyan kütyü-függő, mint Te és Én.
Munkáimat (a regényeken kívül) az Underground oldaláról tudod beszerezni, mivel célom, hogy ne a fióknak írjak, és hogy minél többen olvassanak verset és drámát.

Diana Soto 

 Facebook oldal és Blog


1. felvonás

I. SZÍN
A színpad bal sarkában konyhaszekrény, előtte egy asztal négy székkel, az asztalon gyümölcskosár. A falon óra, negyed tízet mutat. A színpad jobb sarkában ajtó, mellette főkapcsoló és tükör. A színpad elején, a jobb sarokban tévészekrény, rajta egy tévé, vele szemben ülőgarnitúra és fotel. A fotel mellett állólámpa. Pákozdi úr kényelmesen ül, nézi a tévét. A lámpa fel van kapcsolva. Pákozdiné belép a színpadra hálóköntösben, telefonnal a kezében.



Pákozdiné
Micsoda reggel, hallom szavát a szélnek,
suttogás ez, mint a tovatűnő évek,
hallom, ahogy dobog csendes ablakomon,
jaj, én neveletlen, drágám, ne vedd zokon.
Hogy aludtál?
Pákozdi úr a tévét nézi.
Pákozdiné
Szandi éjjel ért haza, ó, az én lányom.
Elveszett ő, mint egykori ifjúságom.
Éjszakákban él, mikor alszunk, ő virraszt,
nem ad hírt magáról. Hol találok vigaszt?
Pákozdi úr a tévét nézi.
Pákozdiné
Az Észbukon fiatalokat keresnek,
Elemér megtalálná, amit szerethet.
Jót tenne neki a mozgás és a munka,
egyre inkább a szobájának a foglya.
Szegényke, alig látom.
Pákozdi úr a tévét nézi. Pákozdiné a telefonját nyomkodja, majd a tükörhöz megy és készít magáról több képet.
Pákozdiné
Automatikus...
Nem.
Klasszikus...
Nem.
Mély...
Nem.

Emlék...
Ez sem.
Legyen komor, legyen a szürkeárnyalat!
Már csak valami mélyen szántó gondolat...
"A nehézségeinkből tanulni lehet."
Tökéletes. Feltöltés alatt...
Papa kerekesszékben be. Pákozdiné nem néz fel a telefonjából, Papa a színpad elejére gurul.
Papa
Bezzeg az én időmben élt a tisztelet.
Nem hagyták magára a szegény öreget.
Vigyáztak rá, mindig hallgattak szavára,
nem számított, a kölköket nyakon vágta.
Pákozdiné
Elhallgasson, Papa!
Papa
Bezzeg az én időmben kellett a tanács.
S amikor nem volt a közelben senki más,
az édes szülőket ők magukhoz vették,
szerették őket. Hallod, lányom? Szerették!
Pákozdiné
Szerették, szerették, mondod te, de minek?
A mai világban ugyan ki érti meg,
hogy a régi képeken lévő ráncos arc,
az egy múltból származó kötelező kudarc.
Papa
Kudarc. Az vagyok. De nézz rám, és meglátod,
hogy biz
ony élet nélkül nincsen fájdalom,
fájdalom nélkül
soha nem lesznek könnyek,
a könnyek nélkül pedig nincsen megnyugvás,
csak mi, az öregek, testükben meggyötörtek.
Pákozdiné
Ahogy remény nélkül nincsen halál,
s halál nélkül nincsen ember.
Bár foglalkozna a maga dolgaival…
De úgyis rájön egyszer.
Papa
Az elmúlás végül megöleli fiát.
Ám a néma sorban állsz te is, vigyázz.
Pákozdiné a tükörhöz sétál. Többféle pózba áll, míg el nem készíti a tökéletes fényképet.
Pákozdiné
Boldog e kép, s nagy a hazugság,
mely mögötte áll.
Csak én érzem, hogy e szempár
segítségért kiabál?
Egykor, régen, valamikor, hatalma
volt a szónak,
de most meghurcolják azokat,
kik hangosan szólnak.
Tán fessem fel a falakra, amit
legbelül érzek?
Tegyek róla, hogy gyorsan
véget érjenek az évek?
Hogyan kiáltsak hát?
Hiába, az élet mostoha,
a gyermekeimért nem adom fel soha.
Hallod?
Soha!
Pákozdi úr
Egy kis tükörtojást kérek.
Pákozdiné
(félre) Majd az Annácskával.
Merre lehet az a lány?
Tudja, hogy minden reggel itt a helye,
s hírét sem vettem jó ideje.
Pákozdi úr
Két tojásból, s mellé egy szelet kenyeret.
Pákozdiné
Ennek a képnek az Észbukon a helye!
Pákozdiné a telefonjába bámul. Szandi be. A konyhába megy, vizet tölt, iszik.
Pákozdiné
A legjobbkor, mint mindig. Beszéljünk, drágám,
láttam egy videót, s terjed, mint a járvány.
Dühös zenéje, akár a sebzett bika,
melynek nem kell többé kardtól tartania.
Szinte láttam, ahogy prüszköl, dobbant hármat,
s fájt a tudat, hogy téged magával ránthat.
Nem értem, hogy az ember minek megy oda,
ki szenvedni akar, annak ott a kaloda.
Szandi
Túl nagy fontosságot kerítesz neki.
Pákozdiné
Azt láttam, hogy a lányomat a kamera túlságosan szereti.
Szandi
Egy barátnőm vette fel az egészet.
Pákozdiné
Különös, különös, barátnő férfihanggal.
Ebben némi hazugságot érzek.
Szandi
Amit csak akarsz.
Pákozdiné
Mégis milyen beszéd ez?
Szandi
Ha zavar, akkor ne lájkold be minden képem.
El.
Pákozdiné
Teljesen megzavarsz. Mit csináljak, te lány,
lépj ki a hálódból, családod hazavár.
Repülj. Az embernek lehetnek szárnyai,
fáradozásod egyszer még megáldatik.
Figyeld a csendet, tud regéket mesélni.
Mondott szavakat nem lehet kicserélni.
Tanulj. Mindenki ül, járni tanulni kell.
Álmodj, amíg tudsz, míg felnőtt nem leszel.
Nem is olyan régen vállamra borultál,
mit meg nem adnék, hogy újra ráboruljál.
Pákozdi úr
Egy pirítós is jöhet mellé.
Pákozdiné
Valamit titkol.
Érzem.
Nem lennél, mint apja az én segítségem?
Pákozdi úr csatornát vált.
Pákozdi úr
Kezdődik a műsor, erre vártam egész héten.
Hogy a gyermek takargatna valamit, kétlem.
Láttad az Észbukot, se új posztok, se új képek...
Pákozdiné
Ez az, amitől a leginkább félek.
Eltűntek a bájos arcok, a feszes ruhák,
mások élői mutatják, hogy éjszakákat táncol át.
Pákozdi úr
Fokhagyma helyett tegyél inkább rá lekvárt.
Pákozdiné
Most a lányod vagy a hasad?
Pákozdi úr
Tanításra idő mindig marad.
Viszont éhes most vagyok.
Papa
Bezzeg az én időmben fontos volt a tisztelet.
Nem tehette, amit akar, semelyik gyerek.
Meglátod még, leányod bajt hoz a házra,
híre miatt biz' fiad is megjárja.
Pákozdiné
Már megint kezdi, Papa?
Maga maradjon csöndben!
Ez az én házam, s mit tennem kell,
én kell, hogy eldöntsem.
Pákozdi úr
A reggelim hol van?
Pákozdiné az órára néz. Tíz óra. Átmegy a konyhába, nekidől a pultnak és a telefonon ír.
Pákozdiné
Itt a reggeli ideje.
Leveszi a köntöst, felvesz egy kötényt, odalép a tükörhöz, fényképet készít.
Pákozdiné
Lám, minden pillanat lehet örök,
mily hatalmas az internet, végtelen körök,
aki egyszer besétál, biz' eltéved benne.
Ezek a Minótauroszok... Bár fonalam lenne!
Legalább ez a kép élő, eleven.
Hol lehet Annácska?
Még elmegy a reggelem.
Elemér be, fülében fülhallgató.
Elemér
Ma a szobámban eszem.
Pákozdiné
Elemér, beszéltem a tanároddal, s arra kért,
vegyelek rá, hogy tűzzél magad elé némi célt.
Elemér előveszi a telefont és zenét vált.
Pákozdiné
Fiam.
Elemér a konyhaszekrényből kivesz egy tálat, majd a hűtőhöz megy.
Pákozdiné
Fiam?
Elemérhez lép, vállára teszi a kezét.
Elemér
Mi van?
Pákozdiné
Elemér, tanulás helyett megint játszol.
Föld hívja Elemért, édesanyád hiányol.
Elemér
Nem játszok.
Pákozdiné
Akkor mit hívsz úgy, hogy élet?
Elemér müzlit önt a tálba tejjel, majd az ajtó felé megy.
Elemér
Mint már mondtam, zenélek.
Pákozdiné
Mikor veszed észre, hogy nem vagy gyerek,
s ebben a családban érettségiig van helyed.
Elemér ránéz, kivesz a fiókból egy kanalat, majd kivonul.
Pákozdiné
De kihez is beszélek.
Papa
Nagykorúság kéne, de a munka büdös,
így lesz az emberből örökre kölyök.
Pákozdiné
Ebben a családban én vagyok az egyetlen,
aki hajlandó frissíteni az állapotát?
Honnan tudjam, hogy mit csinálnak odaát?
Papa
Úgy hívják, hogy audiológia.
Kérhetek időpontot holnapra.
Pákozdiné
Talán, ki tudja, sokat kérek.
(Pákozdi úrhoz) Lehalkítanád a tévét, kérlek?
Pákozdi úr lehalkítja a tévét. Kopogás hallatszik.
Pákozdiné
Megyek!
Ez csak az Annácska lehet.
Papa
Sosem gyógyul meg, ki belül beteg.
Pákozdiné kinyitja az ajtót, Anna be. Ebben a pillanatban a lámpák elsötétülnek, a tévé kikapcsol.
Szandi, Elemér egyszerre a színpad mögül
Anya! Anya!
Elment az áram!

Diana könyvei

 Csak a bolondok boldogok - hamarosan!

Köszönöm, Diana Soto!


A bejegyzés keresztblogolás keretében készült.

Résztvevő blogok:
Diana Soto
Cornelie C. G. bemutatkozása Velencei Rita blogján
(folyamatban...)