2016. május 29., vasárnap

Sylvia River: Reményhajsza I.

Bevallom, amikor olvasni kezdtem a Reményhajszát, kicsit furcsán éreztem magam. Miközben Guns N’ Roses és Bon Jovi számok kavarogtak a fejemben, azon gondolkodtam, helyes volt-e ilyen ikonikus neveket (Richie, Axl, John, Bryan) választani az együttes tagjainak. És ha már igen, miért maradt ki a szexis dobos Tico Torres és Slash, az örökké a szájában lógó cigivel. Szóval rám olyan mértékben hatott a feltehetően szándékos utalás – bizonyítva, hogy boldogult tini korom rocker évei nem múltak el nyomtalanul –, hogy a párhuzam el is vonta egy időre a történetről a figyelmem… Emellett hozzá kellett szoknom az aprólékos írásmódhoz is. Míg aztán a rocker-romantika átváltozott izgalmas akcióregénnyé. Na, innen már nem hiányzott Tico, de még a varázskezű gitáros Slash sem.
Kárpótoltak a belépő új szereplők és a kalandok. Izgalomban, vérben, akcióban és bajban nem volt hiány.
!Spoiler!
Nekem egy kicsit rontotta az összképet, hogy az írónő hatalmas veszélyekbe és kínokba sodorta ugyan a szereplőit, de nem merte vállalni az igazi tragédiát. Érdekes, hogy erről megint a kamaszévek jutottak eszembe a csupa vér, fegyvert csak ritkán töltő, törött térddel is kiválóan verekedő, mindent megúszó akciósztárokkal.
!Spoiler vége!
Van, amikor egy történet az újszerűsége, a különleges atmoszférája miatt bűvöl el, a Reményhajsza épp az ellenkezője miatt fogott meg. Ebben a regényben egyszerűen otthon éreztem magam. A hangulata, a felfedezett párhuzamok visszavittek az időben, egy kellemes emlékekkel teli korszakba. A szereplők beszédstílusa, a kommandósok körüli események, a minden jó fej párra talál, a filmszerű képek és a folytatásért kiáltó függővég ugyancsak azt az érzést erősítették bennem, mintha egy alámondásos videokazettán futó, régi jó kis akciófilm(sorozat) könyvváltozatát olvasnám.

Megvásárolható


2016. május 28., szombat

Nádasi-Ozsvár Andrea: Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék félősöknek és bátraknak

Nádasi-Ozsvár Andrea Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék félősöknek és bátraknak című könyve nagyon megfogott. Anyaként és meserajongóként azt kell mondanom, ma a túltelített mesekönyv piacon egyáltalán nem egyszerű jó mesét találni, és a szakavatottak is azt vallják, nehéz jó mesét írni. Elsőre elbűvöltek a nevek és a rajzok. Jó hangulatú, beszédes nevekkel könnyű szerethetővé tenni a főhősöket a gyerekek számára. A barátságos, kedves rajzok pedig azonnal megfogják az apróságokat, ha a mese felolvasása közben megkérdezik: „Megnézhetem a képet?” A színes illusztrációk Főgel Alexandra munkáját dicsérik.
A szerző könnyedén, mesterkéltség és erőltetettség nélkül fűzi össze a fantáziavilágot, „Varázsvilágot” a hétköznapi valósággal, ahogy a gyerekek. Személyes kedvencem – mint a szegény szörnyek kedvelőjének – Zebulon, a zámpírzokni lett, de találkozhatunk még Csíkoshátú Bőröndös Sompolykával, porcicákkal, csigákkal és icipici boszorkánnyal, hogy csak néhány mesealakot említsek, és természetesen Rebivel. Rebeka egy ízig-vérig mai kisiskolás. A főszereplőválasztást rendkívül jó ötletnek tartom. Hiszen így a mesekönyvet sokkal könnyebb odaadni egy olvasást gyakorló elsősnek, másodikosnak mintha a főhős ovis lenne. Ugyanakkor bármelyik történet – hossza és jól érthetősége miatt – az olvasni még nem tudó kicsiknek is jó esti mese lehet. Egyetlen gond merülhet fel, hogy a gyerkőcök nem alszanak el egy-egy mese végére, hanem feszülten figyelnek, és még egyet követelnek…

Megvásárolható

2016. május 21., szombat

Henglár Gertrúd: Az út körbeér – Novellák, életképek

Az írói csoportok, mint minden hely, ahol több ember jön össze, akár virtuálisan is, mindig érdekes terepet jelentenek lélektani és szociológiai szempontból egyaránt, szóval a szerzőtársak néha nagyon meglepnek. Ez történt nemrégiben is, mikor letöltöttem Henglár Gertrúd bárki számára elérhető írásait a Henglár Gertrúd írásai  című blogról: .
A történet érdekessége még, hogy ő ott él, ahová én édesapám családjához „hazajárok.” Gyermekkoromban heteket töltöttem ott, mostanában sajnos már csak napokat egy-egy évben, de szoros lelki kötelék fűz a rokonaimhoz. Ezt a közösségérzést találtam meg Gertrúd novelláit olvasva is. A titok a sorok között húzódik, nem egyértelműen a leírt szavakban, hanem abban, amit olvasás közben éreztem, és a hangulatban, ami átjárt közben. Épp az, ami akkor jelenik meg bennem-körülöttem, amikor otthonról hazafelé tartok a vonaton, vagy amikor hosszú szünet után. az ismerős állomás peronjára lépek.
Hétköznapi novellák gyűjteménye ez a könyv, hétköznapi emberekről, hétköznapi helyzetekről, olyanokról, amiket szeretnénk elfelejteni, mert fájdalmat okoznak, és arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk a valósággal. 
Én meséket és fantasyt írok leginkább, mert ez szakít el a mindennapoktól, ez ad megnyugvást. Más írók számára, ahogy Gertrúdnak is, a szembenézés jelenti a megoldást. A valós, vagy ahhoz hasonló történések szavakba öntése, transzformációja. Van azonban egy hasonlóság is kettőnk írásai között, ő is szereti az ütős, meglepő, tragédiában hajló befejezéseket.
Jó volt olvasni minden történetet, nem elemzem egyenként egyiket sem, bár szerettem az irodalomórákat, de a műelemzéstől sokszor a hideg futkosott a hátamon. Inkább kiemelek néhányat azok közül, melyek így vagy úgy eltértek a többitől számomra. A gyártósoron novella egy kicsit hosszúnak tűnt, „sok volt”, de a vége ennek is ütött. Az út körbeér elgondolkodtatott, és nagyon tetszett a hozzá kapcsolódó, a Húsz év múlva. Az Útiköltség-et bevezető versrészlet meglepett, és a történet végkifejletét tekintve, utólag határozottan ironikus hatást keltett. Az Életképek novellaciklus fogott meg leginkább, különösen Az utolsó nyugdíj. Szép volt, könnyes…
A ciklus tömör, szikár írásaiban töményen, erősen átjönnek az érzelmek. 
Zárásként, kedvcsinálóként álljon itt egy idézet a Boldogság-ból:
„Ha hallanátok Bozó Icát nevetni… na akkor tudnátok csak igazán, milyen az, amikor gyöngyök gurulnak szét az éjszakában..."

Letölthető