2011. május 18., szerda

Író-olvasó találkozó

Tegnap 10 milliószoros Nap volt és Telihold, és nem volt üres a terem életem első író-olvasó találkozóján.
Ugyanis ettől féltem a legjobban, hogy nem jön el senki, és az odatévedt két-három ismerősömmel  családias hangulatban elbeszélgetünk.
Néhány szék maradt csak üresen, de bevallom nem is zavart, mert egy telt házas teremben megszólalni sem mertem volna... Ismeretlen emberek ültek velem szemben, meghallgatták az írásaimat. Láttam a szemükön, a testtartásukon, hogy érdekli őket minden, amit írtam és amiről Anna és Szabolcs kérdezgetek. Senki nem állt fel előbb, és ment el.

Beszélgettünk az érzéseimről, hogy mi vezetett az ősmagyar, az indián kultúrához és a mesékhez.
Nagyon megtisztelő volt, a szüleimmel egyidős emberek elismerése. 

Mindenkinek, aki ír sok szeretettel kívánom, hogy legyen része ilyen nagyszerű élményben.

Idéztek a Naptáncból, a Magdaléna című novellámból, a Hegyháti Bendegúz piros bakancsa című meséből, és  az alábbi írásaimat olvasták fel.

 A Tullia meséi  - fantasy regény sorozat alapja


„Krón a szerelmével üldözte Miát. Nem sokkal azután, hogy Mia gyermeke megfogant, erőszakot vett rajta – így mesélik a táltosok ősidők óta. Amint a gyermek világrajöttéről tudomást szerzett, Krón mindenütt őt kereste, hiszen azt hitte, az övé.
Mia először lirává változtatta Tullt. Kicsiny fehér bébijét egy suta nevelte, az erdő zsenge füvét ette, patakok tiszta vizét itta. Menekült a lirahímek elől, mint minden testvére.
Amikor Krón rátalált, édesanyja egy varianőstényre bízta. A kölyök elsajátította mellette a csendes vadászat művészetét, a lopakodást, a vad becserkészését. Ám innen is menekülnie kellett.
A terrák megismertették vele a falkatörvényt, megtanulta lesütni a szemét a vezér láttán. Megízlelte a közös vadászatok és az önfeledt játék ízét.
A félelmetes állkapcsú és hatalmas mancsú torkal bőrében megtapasztalta az ellenfél nélküliség magányosságát.  Króntól azonban még az erdő leghatalmasabb vadjának alakjában sem volt biztonságban, így krímadár képében tört az ég felé.
Láthatta a Végtelen Mezőket, az összes állatot, akinek a külsejét eddig magára öltötte. Repült a szél hátán, élvezettel csapott le a zsákmányra és megérezte a fiókák nevelésének felelősségét.
Vesztére Krón itt is megtalálta, épp akkor, mikor édesanyja krímadárból marlává változtatta volna. A folyamat megszakadt abban a pillanatban, amikor a krí teste marlatestté alakult, a fej már nem nyert új formát és a szárnyak sem tűntek el.
Mia soha többé nem adhatta vissza fiának szépséges emberalakját. Egyetlen egyet tehetett, beküldte a Suttogó Fák erdejébe, ahol Krónnak nem volt hatalma.
Azon a helyen, ahol a végzetes átváltozás történt, egy meleg vizű forrás fakadt és azóta is folyamatosan patakzik Mia Istennő forró könnye.”


 Istenképem: A FA


A Fa, melynek gyökere valahol a lábunk alatt szövi át a mélységet, lombja, hatalmas ágai beleolvadnak a Mindenségbe. Így képzelem el én az Istent.
A Fa, mely lélegzetével, gyümölcsével táplál,  melyből házat építünk, és tüzet rakunk. Ez a Fa megvéd a vihartól, de Önnön törzsével takarja el a világot.  Ha szemben állsz vele, nem tudhatod, mit rejteget odaát, mi van fenn, a felhők felett és mi pihen a lábad alatt. Csak szemben állhatsz vele, oltalmazó ágai alatt, nem emelkedhetsz fölé, és nem szállhatsz alá, nem láthatsz mögé, és az oldala sem tiszta előtted. E Fát veszik körül a világ népei, mindannyian láthatják egy részét, azt fogadják el valóságnak, az az ő Hitük. A Fa saját testével takarja el előlük is a szemben álló népeket és a Tudást, mert Ő az Isten. El kell fogadnunk létezését, és el kell fogadnunk a helyünket a világban, ahogy el kell fogadnunk azt is, hogy a Fa túlsó oldalán is élnek emberek.
Körbejárhatjuk ugyan a fát és megtapasztalhatjuk a túlsó oldalt, de tudnunk kell, hogy azidőre távol kerülünk az itteniektől, és közel kerülünk az ottaniakhoz, belépünk egy létező, de másmilyen világba.
A druidák és az ősmagyarok már tudtak a Fáról, de azóta sok-sok év eltelt és nekünk újra meg kell találnunk Őt.
Meg kell tanulnunk, hogy Ő az Egyetlen, aki mindent tud és mindent ért.
Mert Ő az Isten…

Vigyázó Árnyak – Az őseim

Néha fátyolos őszi éjszakákon, a várostól távol, a szélben különös hangokat hallani. Szinte érzi az ember füle mellett a nyíl süvítését, orrában a lovak csípős szagát. Árnyak suhannak el a sötétség vándora mellett, ruháik ezüst díszei meg-megcsendülnek.
Ha megállunk, ők is megállnak, lélegzetvételük összekeveredik a szél hangjával, ott állnak mögöttünk, míg el nem indulunk újra. Őriznek, óvnak bennünket. Kaftánjaik surrogása úgy kísér végig utunkon, mint a fák lombjának susogása fejünk felett.
Vigyáznak, nehogy letérjünk az útról, melyen ők indítottak el minket sok-sok emberöltővel ezelőtt.
Talán fáj nekik, hogy utunk során elveszítettük hagyatékuk egy részét, a rovásírást, a visszacsapó íjat, a tarsolylemezt, a sámándalokat, sámándobokat, brokát kaftánjaikat és  ezüsttel kivert, gyönggyel berakott fegyvereiket, de mint  a jó szülő, fájó szívvel elfogadják az idő múlásának törvényét.
Az őrzők egyszer-egyszer megérintik a vándorokat. Van, aki kiköltözik a pusztába, jurtát épít, lovakat tenyészt, megtanul bánni az íjjal, furcsa ételeket készít, és nem akar visszatérni a városi hétköznapokhoz. Velük találkozva az egyszerű ember számára is megállíthatónak tűnik az idő, és újjáéled a remény, hogy fennmarad ez az egykor szilaj, a föld őserejét magában hordózó, büszke nép.
Az éjszakai vándor sétája végén összeszoruló torokkal sorolja  az ősök nevét: Csaba, Álmos, Árpád, Levente, Géza, Vajk, Botond... és utoljára visszanézve még látja őket, ahogy vágtató lovaik nyergében hátrafordulva, felajzott íjaikat lövésre készen tartva eltűnnek az őszi ködben.

Gondolataim a művészet lényegéről


Sokan kérdezték tőlem, miért éppen arról írok, amiről. Honnan veszem a témáim, és miért olyan szomorú mind. Azt hiszem, amit én leírok, az mind megtörtént, történik vagy meg fog történni. Azok, akik egy mitikus, ismeretlen csatornán tudósítanak engem és más fogékony embereket, el akarják mondani fájdalmukat a világnak, de nem tudják. Úgy vélem sokkal többen érzékelik a levegőben érkező fájdalom-hullámokat, mint ahányan képekbe, hangokba, szavakba öntik vagy kőbe, fába vésik. Talán minden ember képes erre, de csak keveseknek adatott meg a lehetőség, vagy inkább kevesek szenvednek attól, hogy saját fájdalmukként élik meg az éteri üzeneteket. Ez lenne a művészet titka?"

E sorokat 1993. június 1-én írtam le... 
 
Varga Lajossal

Csáky Annával az Antológia Kör vezetőjével

Cseke J. Szabolccsal
Gősi Valival és Cseke J. Szabolccsal

 Ritka pillanat - nevetek...


Gősi Vali és Csáky Anna

Cikk a Kisalföld.hu-n 

2011. május 9., hétfő

Meghívó


Meghívó

A Győri Antológia Kör tagjai
szeretettel és tisztelettel meghívják
Önt, kedves családját, barátait, ismerőseit

VÉGTELEN MEZŐKÖN
című

író-olvasó találkozójukra,

melyen bemutatkozik
Bogár Erika,
az antológiakör tagja.

Az íróval Cseke J. Szabolcs beszélget.


A rendezvény ideje: 2011. május 17. 17 óra,
helye:
a Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár
 földszinti helyisége (Győr, Herman Ottó u. 22.).


Megnyitót mond:
 Csáky Anna,
az antológiakör vezetője

Közreműködnek:
 Gősi Vali, Molnár György, Varga Lajos Dániel
az antológiakör tagjai