amit már megéltél, láttál, meghallgattál, a szívedben őrzöl, sőt talán már le is írtál... Megmarad emlékként, képeken, füzetekben, digitális adathordozókon. Legyen szó baráti találkozásokról, beszélgetésekről, most "tiltott" kézfogásokról, ölelésekről...
Az irodalom és a zene kapcsán nem arról szeretnék írni, mit jelent a koncert nélküliség a
zenészek életében, és mit jelent a könyves rendezvények hiánya a kiadók és
az írók életében, hiszen a jelenlegi helyzet gazdasági szempontból nemcsak őket sújtja, hanem
a társadalom más csoportjait. Nekünk embereknek szükségünk van a szépre, még a létfenntartás eszközeit, az edényeket, sőt a fegyvereket is ősidők óta díszítik. A zene, az éneklés, az elmesélt vagy leírt történetek a szépre-, jóra való igényt elégítik ki, nagyon-nagyon régtől fogva, táplálva és megtisztítva, megerősítve az emberek lelkét. A testi egészség megóvása érdekében időnként háttérbe kell szorítani a lelki egészséget, nélkülözni kell, de a hiányérzet egy idő után itt is jelentkezik, elbizonytalanít, elgyengít, ahogy társas kapcsolatok hiánya is.
Amióta az eszemet tudom, nekem is szükségem van a zenére. Kell ahhoz, hogy kiléphessek a hétköznapi problémák vonzásából, hogy teljesen kizárjam a külvilágot és feltöltődjek mentálisan. Amióta írok, azért szól a témának megfelelő zene, hogy belehelyezkedjek a történetbe. Talán már függőség, mert hiányzik, ha hazatérve vagy főzés közben nem indítom el valamelyik lejátszási listámat. Csak olvasás közben nem hallgatok zenét, mert egy jó történet elvarázsol, beszippant, más tájakra repít. Az agyam ilyenkor ugyanazt teszi, mint amikor sír egy gitár vagy dübörög a metál, lazít, pihen, hagyja magát sodortatni a képek által, nem erőlködik.
Bár valamilyen szinten az olvasás és a zenehallgatás is magányos tevékenység, számomra mégis nagy veszteség mindkét területen a személyes találkozások eltűnése. Február 20-án, mondhatjuk úgy, hogy a koncertezés huszonharmadik órájában még sikerült eljutnom a Five Finger Death Punch Megadethszel és Bad Wolfvesszal közös koncertjére. A Könyvfesztivál miatt azonban fáj a szívem, hiszen most lett volna a hétvégén. Ez a rendezvény számomra nemcsak egyszerűen a könyvekről szólt volna, hanem barátokról, írótársakról, ismerősökről, akikkel az elmúlt években itt találkozhattam először személyesen, az online ismeretség után. Most újra online maradtunk, csak gondolatban ölelkezünk és sírunk egymás virtuális vállán.
S miközben aggódunk a családunkért, barátainkért, a saját jövőnkért, ugyancsak az internetnek köszönhetően érkeznek a hírek a világból a járvánnyal kapcsolatban: melyik híresség lett pozitív, egy író meghalt, egy énekes kórházba került, egy dobos tizenkét nap után felébredt a mesterséges kómából... Gary Holt, gitáros bejelenti, hogy az ő tesztje is pozitív... Régen nem vagyok már tini, de az ilyen hírektől a szívem összeszorul. Ők csak az ismert arcok, de az egyre növekvő számok mögött is emberek vannak. Így egyre inkább megértem, miért kell, hogy továbbra is álom maradjon néhány koncert, és jobb, ha az íróbarátokkal most csak az "Arckönyvet" olvasgatjuk közösen.
A kijárási korlátozás miatt lényegesen kevesebb külső inger ér, ennek köszönhetően az Áthúrozott hajnal befejezett kézirata után dolgozom a második részen. Az előolvasóknak karácsonyi ajándékként írt novella mellé elkészült egy második novella, mely napjainkban játszódik: a járvánnyal kapcsolatos hírek hatására állt össze.
Ha a munkám miatt ki kell mennem az utcára, nem olvasok a buszra várva és nem veszem elő a telefonom sem a fülhallgatóval. A saját biztonságérzetem és a családom védelme érdekében a koncertek után jobbnak láttam lemondani a szabadtéri zenehallgatás másik formájáról is. Lehet, hogy paranoia, de inkább nem használom az utcán a fülest, minthogy kényszeresen tisztogassam, mikor hazaérek... Hiányzik, borzasztóan hiányzik, viszont utazás közben az agyam így a készülő történet körül forog, amit otthon lejegyzetelek.
Itthon stream koncerteket nézek vagy hallgatok, és meditálok... Talán meglepő, hogy egy Lamb of God vagy Corey Taylor koncertet is lehet csukott szemmel, az ágyon fekve hallgatni... Persze közben nem zöld réten sétálgatok (félreértés ne essék, meditáltam már igazi meditációs zenére is) hanem ugrálok a tömegben. A gitárt, ha éppen nem akarom nézni a zenész kezét a hangszeren, egyébként is szeretem elmélázva hallgatni. Dave Mustaine-t az Arénában is csukott szemmel hallgattam...
Nem szeretem a tömeget. A buszon, a piacokon szorongás tör rám, és légszomjam lesz, ha túl közel állnak hozzám, emiatt kell a füles is... Magam sem értem, miért nincs semmi gondom egy metál koncerten a tömegben, kivéve, amikor cigarettáznak mellettem, attól még ott is légszomjam lesz... Szerencsére ez már egyre kevésbé jellemző... Vagy talán sokáig nem is lesz lehetséges, hiszen a koncerteken a közönség vállvetve hallgatja a zenét, vagy összekapaszkodva tombol és énekel, elszabadulva egymásnak rohan, kiabál, nevet, néha sír... És ez most mind veszélyes egy bizonyos távolságon belül. Aki átélte már, érezte ezt a közösséget, csak az tudja mit jelent, hogy nem lehetnek koncertek. Amikor a zene lüktet az ember lábában, a szívében, amikor élőben látja és hallja a szóló közben a gitárost. Számomra egy koncert ugyanazt a feltöltődést adja, mint egy hosszú hegyi túra, talán ambivalensnek és paradoxonnak tűnik a megállapítás, ahogy a metál koncert meditatív jellege is, de nálam működik. Nagyon bízom benne, hogy mindez nem veszik el...
Fizikai igénybevétel a tánc és az ugrálás, illetve a gyaloglás, s míg az egyik oldalról a csend teremt harmóniát, amely képes kikapcsolni a tudatot és felébreszteni az érzékeket, addig a másik oldalról ezt adja nekem a zene. A lényeg, hogy kiüresednek a gondolatok, lazítani vagyok képes. Egyszer a csend, másszor a dallam visz el olyan helyre, ahova a lábam nem tud, és ahonnan felfrissülve, kikapcsolva, új erővel térhet vissza a lelkem, ugyanúgy mint amikor magába szippant egy könyvbe foglalt gyönyörű történet...
Amióta az eszemet tudom, nekem is szükségem van a zenére. Kell ahhoz, hogy kiléphessek a hétköznapi problémák vonzásából, hogy teljesen kizárjam a külvilágot és feltöltődjek mentálisan. Amióta írok, azért szól a témának megfelelő zene, hogy belehelyezkedjek a történetbe. Talán már függőség, mert hiányzik, ha hazatérve vagy főzés közben nem indítom el valamelyik lejátszási listámat. Csak olvasás közben nem hallgatok zenét, mert egy jó történet elvarázsol, beszippant, más tájakra repít. Az agyam ilyenkor ugyanazt teszi, mint amikor sír egy gitár vagy dübörög a metál, lazít, pihen, hagyja magát sodortatni a képek által, nem erőlködik.
...mert decemberben még nem gondoltuk volna, és akkor volt utoljára bejegyzés...
Bár valamilyen szinten az olvasás és a zenehallgatás is magányos tevékenység, számomra mégis nagy veszteség mindkét területen a személyes találkozások eltűnése. Február 20-án, mondhatjuk úgy, hogy a koncertezés huszonharmadik órájában még sikerült eljutnom a Five Finger Death Punch Megadethszel és Bad Wolfvesszal közös koncertjére. A Könyvfesztivál miatt azonban fáj a szívem, hiszen most lett volna a hétvégén. Ez a rendezvény számomra nemcsak egyszerűen a könyvekről szólt volna, hanem barátokról, írótársakról, ismerősökről, akikkel az elmúlt években itt találkozhattam először személyesen, az online ismeretség után. Most újra online maradtunk, csak gondolatban ölelkezünk és sírunk egymás virtuális vállán.
S miközben aggódunk a családunkért, barátainkért, a saját jövőnkért, ugyancsak az internetnek köszönhetően érkeznek a hírek a világból a járvánnyal kapcsolatban: melyik híresség lett pozitív, egy író meghalt, egy énekes kórházba került, egy dobos tizenkét nap után felébredt a mesterséges kómából... Gary Holt, gitáros bejelenti, hogy az ő tesztje is pozitív... Régen nem vagyok már tini, de az ilyen hírektől a szívem összeszorul. Ők csak az ismert arcok, de az egyre növekvő számok mögött is emberek vannak. Így egyre inkább megértem, miért kell, hogy továbbra is álom maradjon néhány koncert, és jobb, ha az íróbarátokkal most csak az "Arckönyvet" olvasgatjuk közösen.
A kijárási korlátozás miatt lényegesen kevesebb külső inger ér, ennek köszönhetően az Áthúrozott hajnal befejezett kézirata után dolgozom a második részen. Az előolvasóknak karácsonyi ajándékként írt novella mellé elkészült egy második novella, mely napjainkban játszódik: a járvánnyal kapcsolatos hírek hatására állt össze.
Ha a munkám miatt ki kell mennem az utcára, nem olvasok a buszra várva és nem veszem elő a telefonom sem a fülhallgatóval. A saját biztonságérzetem és a családom védelme érdekében a koncertek után jobbnak láttam lemondani a szabadtéri zenehallgatás másik formájáról is. Lehet, hogy paranoia, de inkább nem használom az utcán a fülest, minthogy kényszeresen tisztogassam, mikor hazaérek... Hiányzik, borzasztóan hiányzik, viszont utazás közben az agyam így a készülő történet körül forog, amit otthon lejegyzetelek.
Itthon stream koncerteket nézek vagy hallgatok, és meditálok... Talán meglepő, hogy egy Lamb of God vagy Corey Taylor koncertet is lehet csukott szemmel, az ágyon fekve hallgatni... Persze közben nem zöld réten sétálgatok (félreértés ne essék, meditáltam már igazi meditációs zenére is) hanem ugrálok a tömegben. A gitárt, ha éppen nem akarom nézni a zenész kezét a hangszeren, egyébként is szeretem elmélázva hallgatni. Dave Mustaine-t az Arénában is csukott szemmel hallgattam...
Nem szeretem a tömeget. A buszon, a piacokon szorongás tör rám, és légszomjam lesz, ha túl közel állnak hozzám, emiatt kell a füles is... Magam sem értem, miért nincs semmi gondom egy metál koncerten a tömegben, kivéve, amikor cigarettáznak mellettem, attól még ott is légszomjam lesz... Szerencsére ez már egyre kevésbé jellemző... Vagy talán sokáig nem is lesz lehetséges, hiszen a koncerteken a közönség vállvetve hallgatja a zenét, vagy összekapaszkodva tombol és énekel, elszabadulva egymásnak rohan, kiabál, nevet, néha sír... És ez most mind veszélyes egy bizonyos távolságon belül. Aki átélte már, érezte ezt a közösséget, csak az tudja mit jelent, hogy nem lehetnek koncertek. Amikor a zene lüktet az ember lábában, a szívében, amikor élőben látja és hallja a szóló közben a gitárost. Számomra egy koncert ugyanazt a feltöltődést adja, mint egy hosszú hegyi túra, talán ambivalensnek és paradoxonnak tűnik a megállapítás, ahogy a metál koncert meditatív jellege is, de nálam működik. Nagyon bízom benne, hogy mindez nem veszik el...
Fizikai igénybevétel a tánc és az ugrálás, illetve a gyaloglás, s míg az egyik oldalról a csend teremt harmóniát, amely képes kikapcsolni a tudatot és felébreszteni az érzékeket, addig a másik oldalról ezt adja nekem a zene. A lényeg, hogy kiüresednek a gondolatok, lazítani vagyok képes. Egyszer a csend, másszor a dallam visz el olyan helyre, ahova a lábam nem tud, és ahonnan felfrissülve, kikapcsolva, új erővel térhet vissza a lelkem, ugyanúgy mint amikor magába szippant egy könyvbe foglalt gyönyörű történet...
 |
| Saját fotó |
