2016. november 17., csütörtök

Zorn szigonya (részlet)

Két férfi üldögélt a tűz mellett, a tengerparti fák árnyékában. Ócska ruházatuk alapján az első pillanatban szegény halászoknak látszottak, ám tökéletes állapotú, rendben tartott fegyvereik elárulták, hogy zsoldosok, még ha a szegényebb fajtából valók is. Az erdő szélén legelésző lovaik hirtelen nyugtalankodni kezdtek, ezzel majdnem egy időben az egyik harcos felpattant. Erős, szálfa termetéhez egyáltalán nem illett meglepett, félelemre utaló arckifejezése. A zsoldos a fák közül hallatszó, egyre erősödő, surrogó, sikáló hangra reagált ily módon.
– Mi ez, Aton? – kérdezte a társa, felemelkedve.
– Életemben egyszer hallottam ilyen hangot. Egy megszállott papot követtem, amikor valami átjárót keresett. Annyi pénzt még sosem kaptam, mint tőle, harmincan indultunk el… ketten jöttünk vissza. Nem találtuk meg az átjárót, csak a szörnyeket… Hangyákat! Istentelen nagy hangyákat! Végeztek a társaimmal, és miattuk vagyok ilyen!
A harcos szétnyitotta zsinórral fűzött bőrmellényét. Felső teste baloldalát összefüggő, égésszerű hegek borították.
– Azt hittem, megégtél – mondta a társa, a vállát vonogatva.
– Ez nem égés, ez sav, Tork! Átkozott hangyasav marta szét a bőröm! Rám köpött az egyik, de aztán belé vágtam a bárdom! – kiáltotta Aton az erdő árnyait fürkészve.
Mintegy szavai alátámasztására egy óriási hangya jött elő a fák közül. A harcos két hatalmas ugrással a lova mellett termett, és magához vette rövidnyelű harci bárdját.
A hangya hátán egy nyolc év körüli fiú ült. Ciripelő hangon kommunikált a rovarral, aztán ártatlan arccal a férfira nézett.
Aton holtsápadtan, harcra készen tartott feléjük.
– Ne féljetek! Szelíd, a barátom – mondta a gyerek csodálkozva, nem értve a zsoldos támadó viselkedését.
Tork mozdulni sem bírt a döbbenettől.
Aton feltűnően óvatos léptekkel egyre közelebb merészkedett a furcsa párhoz. Végül támadásra emelte a bárdot.
A fiú, tenyerét kifelé fordítva, felemelte a jobb kezét.
– Kérlek, uram, ne bánts bennünket! – kérte halkan, barátságos mosollyal keskeny arcán, mint, aki nincs tisztában a veszéllyel.
Aton leeresztette a fegyvert. Gyorsan sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül visszament a lovához. A gyerek lecsúszott a hangya hátáról, és a harcos után szaladt.
– Uram, uram! – szólította meg, tisztelettel a hangjában. – Megengeded, hogy csatlakozzunk hozzád?
Aton felé fordult, egy darabig kifejezéstelen arccal figyelte, aztán bólintott.
Tork elkerekedett szemmel nézett rá.
Nem sokkal később a gyerek egy lapos kövön üldögélt a tűz mellett, és Aton utolsó tartalékait eszegette. A zsoldos vele szemben egy fának támaszkodott, és láthatóan feszélyezve faggatta:
– Hogy hívnak?
A kisfiú csak a vállát vonogatta.
– Nem tudod a neved?
Ezúttal zavart fejrázás volt a válasz.
– És a… – Aton elhúzta a száját, mielőtt kibökte: – a barátod, hogy hívják?
– Hangyóca.
– Hogy kerültetek össze?
A fiúcska újra csak a vállát vonogatta.
– Semmire sem emlékszem. Mellette ébredtem fel, sebesült volt, és segítettem rajta.
Aton arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy a gyerekre nézett, de a rovart még mindig undorodva méregette. A hangya a harcos tapasztalatai alapján valami növendékféle lehetett, hiszen ha felemelkedett volna, egymagasságú lett volna kis cimborájával. A zsoldos pedig férfinagyságú rovarokkal került szembe.
– Figyelj, Kölyök… Ez lesz a neved, jó? – Aton türelmesen megvárta, míg a fiú rövid töprengés után bólint, csak aztán folytatta:
– Torkkal bemegyek a városban, de neked és a barátodnak biztonságosabb, ha itt rejtőztök el. – Aton maga sem értette, mi okból segít ennek a fura kis alaknak, de ha a gyerekre nézett, rég elfeledettnek hitt érzések ébredtek fel benne, és belesajdult a szíve.

Ingyenes

2016. november 14., hétfő

Tullia meséi - Őrző ajánló Eliza Beth tollából

"Egy csodálatos mese a felnőtté válásról, kötelességtudatról, szerelemről, halálról. Bogár Erika egy régmúlt idősíkra helyezte a történetét, külön, saját világot építve szereplőinek. Olyan világot, ahol a hagyományok szerint élnek, a becsület érték, és a hit erőt ad..."
Eliza Beth honlapján a Mutasd magad! rovatban olvasható az Őrző ajánlója. Köszönöm!

November 30-ig akcióban az e-könyv

2016. november 10., csütörtök

Közeledik a XVI. Győri Könyvszalon, ez alkalomból meglepetésekkel készültem

Játék a Molyon:

Nyerj könyvet!

Két könyv közül választhatsz:

1. Végtelen mezők vándora (novellás kötet) nyomtatott változat
2. Tullia meséi – Őrző (fantasy regény) e-pub verzió

Mit kell tenned?

1. Lájkold a https://www.facebook.com/bogarerikairo/  Facebook oldalt.

2. Tedd kívánság vagy várólistára a moly.hu-n azt a könyvet, amelyiket szeretnéd megnyerni.

3. Írd hozzászólásban a Facebook oldalon a poszt alá, vagy a moly.hu-n a karc alá, hogy melyik könyvet választanád.

Ha mindkét könyv érdekel, kérlek, a hozzászólásban akkor is csak egy címet adj meg, mert két olvasónak szeretnék örömet szerezni.

Sorsolás: november 27-én.

Mindez miért?

Jövő hétvégén a XVI. Győri Könyvszalon eseményei között lesz a Végtelen mezők vándora könyvbemutatója. https://www.facebook.com/events/953010234804607/

A játék időtartama: 
2016. november 11. – 2016. november 26.

És...
Mindkét könyv e-book verziója 30% kedvezménnyel kapható
 november 11-től november 30-ig a Publio Könyváruházban. 

Könyváruház
Könyváruház


2016. november 5., szombat

Végtelen mezők vándora novellás kötet - könyvbemutató

Megvásárolható
2016. november 19-én szombaton 18 órakor a XVI. Győri Könyvszalonon lesz a novellás kötet bemutatója. Helyszín: a  Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának Muzeális gyűjteménye. Beszélgetőtársam: Koósz Fanni.
A következő  héten kis meglepetéssel készülök, melyről Facebook oldalamon, illetve a a Moly-on írok majd többet.
A könyvbemutatón sok szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt.
 
Addig egy kis ízelítő a kötetből, részlet a Vendég a faluban című novellából: 

"A fáklyák és tábortüzek vörösarany fényében forogtak, pörögtek a táncosok. Ragyogott a lányok szeme, a színes szalagok, akár a pillangók, ide-oda reppentek a hajfonatokban. Időnként felharsant egy-egy vidám kurjantás, füttyszó. A kaftánok, hímzett felső ingek színes kavalkádja keveredett a szolganép egyszerű ruháival. Ha a munkáját tisztességgel elvégezte, Solt senkitől sem tagadta meg a pihenés és a mulatság gondtalan pillanatait.
Nyusztot Béla vitte táncba, Béla húgát pedig Szabolcs forgatta a tárogató és lant hangjaira.
Gyöngy fülében kis ezüstfüggők csillogtak, ezekkel megegyező formájú veretek díszítették magas nyakú ingének gallérját és a pártája homlokrészét is. Nem hiányoztak a veretek a derekát körülölelő övről és a csizmájáról sem, melybe buggyos nadrágja szárát tűrte.
Szabolcs is magyar ruhát viselt, térdig érő zöld kaftánt, hozzáillő nadrággal. Veretes övén egyik oldalon függött a kése díszes bőrhüvelyben, a másikon pedig egy ezüstlemezes tarsoly, melyben tűzszerszámokat és fenőkövet tartott.
A táncolóktól távol, egy fa alatt fiatal férfiak üldögéltek.
– Mit képzel ez? Idejön és elszédíti az ember kedvesét – morogta a mokány, kerekképű, sötétszemű Gyenes.
Botond boros kupát nyomott a kezébe.
– Hallgass! Csak pár napot marad itt, és megy tovább. Minek keresed a bajt?
– A választottammal táncol! – dühöngött a legény egyre vörösödő arccal.
– Békén hagyhatnád végre Gyöngyöt, Gyenes! Nem kellesz neki. Ha sokat jársz utána, még Soltot vagy Bélát is magadra haragítod – szólt közbe Ajtony a fejét ingatva. – Nem kell felesleges ellentéteket szítani. Várj, míg eljön a cselekvés ideje!
Gyenes féltékenyen figyelte, ahogy Gyöngy és Szabolcs kiválik a táncosok közül. A lány csillogó szemmel nézett fel a vitézre:
– A bátyám azt mondja, nagyon különleges a lovad, Szabolcs úr.
– Nemrégiben egy portya során megsebesültem, de az égiek vigyáztak rám, nem fordultam le a nyeregből, a lovacskám visszavitt a táborba.
– Csodálatos állat lehet.
– Igen, a legkisebb húgom, akinek a menyegzőjéről tartunk vissza a fejedelem udvarába, szerette volna megtartani – mosolygott Szabolcs.
Ahogy sétálgattak, lassan kikerültek a tüzek adta meleg fényből, a langyos éjszaka sötét homályába.
– Csillag igazi jó barát – mondta a legény csillagos homlokú lovára utalva, s hosszú, erős karja a gömbölyű, feszes vállakra siklott. Gyöngy mozdulatlanná dermedt, majd bátortalanul felnézett. Szabolcs hozzáhajolt, ajkuk összeért…
Halk torokköszörülés hallatszott a sötétből. Gyöngy rémülten megperdült, Szabolcs vállát megfeszítve kihúzta magát.
Egy közeli fűzfa árnyékában pipa parazsa villant. Solt szállásfő lépett elő. Egyetlen szó nélkül a lányának nyújtotta a kezét. Gyöngy mereven lehajtott fejjel szaladt hozzá. Némán, egymásra sem pillantva tértek vissza a mulatozók közé. Szabolcs nem követte őket, a falut elhagyva a karámokhoz indult.

Reggelre kelve vették észre Szabolcs és Csillag eltűnését..."

2016. november 1., kedd

Villax Richárd: Fanyűvők - Nemzeti Jeti, és a könyvértékelésről úgy általában...

Villax Richárd író honlapja
Rendszerint tudom, mit miért olvasok, és mit várhatok tőle. Egy írót sem fogok Murakami Harukihoz hasonlítani, ahogy egy könyvvel kapcsolatban sem példálózom A füstlovaggal Nicholas Evanstől vagy a Szentháromsággal Leon Uristól, mert a japán íróval és ezzel a két könyvvel kapcsolatban elfogult vagyok. Ezért vagyok szomorú, mikor a  könyvértékeléseket olvasva, úgy érzem, hogy néhányan ugyanazt az érzést keresik egy krimi, egy young adult vagy éppen egy erotikus regény olvasása közben - a drámákról és a novellás kötetekről már ne is beszéljünk. Pedig épp az olvasás kiváltotta hatások különbözősége a lényeg: a a türelmetlenség, a csalódás, a vágy, a megnyugvás, az elégedettség, a harag, a magány és még sorolhatnám, mind-mind velünk maradhatnak egy könyv olvasása után, hiba mindig a "na, ez tök jó volt, végeztem"-re várni.
Egy könyv értékelése számomra többet jelent, mint sorra venni a véleményezés elvárt tételeit. Lehet, hogy egy irodalmilag értéktelennek bélyegzett könyv néhány oldala könnyekre fakaszt, és évente egyszer elolvasom, míg egy értékesnek tartott regénycsoda nem tudja megnyitni a szívem, és számomra semmit nem fog jelenteni. Egy Magyarországon játszódó regény kapcsán a lelki és fizikai közelség miatt nem az az első gondolatom, hogy de szeretnék ott állni a sosem látott ragyogó vízesés alatt, hanem lehet, hogy pont az ellenkezője: "A bánatban! Pont ott kaptam el a vírust a táborban, na, oda sem mennék vissza!"
Nem szeretek csillagozni a Molyon, vagy ha mégis megteszem, abszolút szubjektíven értékelek. Volt már úgy, hogy egy-két hét múlva ránéztem az értékelt könyv oldalára, és nem értettem, miért annyi csillagot adtam rá, mikor még mindig ott motoszkált a történet a fejemben, és utólag többet vagy kevesebbet villantottam volna neki.
A Fanyűvők érdekes, olvasmányos regény, olyan a hangulata, mint a magyar sorozatoknak, amiket régebben szívesen néztem. A Kisváros és az Angyalbőrben jutott róla az eszembe, kicsit szatirikus, visszafogottan izgalmas, és ízig-vérig magyar. A táj (itt megjegyzem rengeteget túráztam arrafelé, és az őserdő szót egy kicsit furának éreztem, bár sejtem, hogy a telepített erdőket akarta ezzel megkülönböztetni a szerző az általam csak erdőnek nevezett területektől), az emberek, a szóhasználat, a problémák, még a bolt előtt álldogáló rendőrök is ismerősek voltak. 
A karakterek emberiek, de nem elég plasztikusak, nem jelentek meg mindannyian alakszerűen előttem, Fotós Frici vált egyedül igazán láthatóvá, Viktória pedig érzelmi szempontból tűnt a legkidolgozottabbnak. Edvárdot néha elveszettnek éreztem, kicsit többet vártam volna tőle, de ettől lett igazán magyar, és nem amerikai hős, mondjuk egy Rambo (spoiler).
Az írónők többsége szerintem túlzásba viszi az érzelmek bemutatását, a férfiak meg inkább keveset írnak róla. Az öltözet, a lakókörnyezet aprólékos bemutatása szintén az írónők sajátja, a férfiak ellenben sokkal színesebben és élvezetesebben festik le a tájat és kidolgozottabbak az akciók. Ez a könyv is erősíti ezt a tapasztalatom, bár Viktória és Edvárd belső világáról egész jó képet kapunk.
A történetről nem szeretnék írni, mert ha rátérek a jeti témára, leleplezem a jó ötleteket, vagy gyanakvásra adok okot, és elveszem az olvasótól  a felfedezés örömét.
Sok könyv befejezésekor éreztem: "erről minek kellett ennyit írni, felesleges volt a sok apróság", Villax Richárd regényébe viszont még fért volna, még kellett volna néhány apróság, néhány kis ciráda, díszítgetés.
Ez most egy saláta értékelés lett, viszont a lényeg, hogy tetszett a könyv, és bevallom szívesen olvasnék még Mészáros Edvárd  oknyomozós kalandjairól...