2016. március 18., péntek

10000 - azaz Tízezer oldalmegjelenítés

Kedves Olvasóim!

2016. március 17-én rákattintottam a blogra és a számláló 10000-t mutatott!



Mivel is lehetne megköszönni egy írói blogon az érdeklődést?

Talán egy könyv vagy készülő regény részletével...

Nemrégiben jelent meg a Tullia meséi - Őrző újrakorrektúrázott második kiadása, és nagy örömömre rengeteg visszajelzést kapok, melyben a folytatás után érdeklődnek.
Köszönetem jeléül következzen a Tullia meséi sorozat második részének A Tűz Őrzőjének nyers, szerkesztő által még nem javított, bevezető részlete (az első részre vonatkozóan erősen spoileres!):

Előhang

– Állj!
A négy testőr a női hangra a kőre eresztette a hordágyat, Dar a fáklyával a szentély sötét mélye felé indult, ahol az érkezőt sejtette. A fényben lassan kibontakozott a királyné törékeny alakja. Nem gyászruhát viselt, barna felsőingét hímzett fehér virágok és indák díszítették. A harcosok önkéntelenül hátráltak, míg ő határozott léptekkel a férjéhez sietett. A kőre ereszkedett, néhány pillanatig mozdulatlanul térdelt, a halott arcát nézte. Dar ugrásra készen, aggódva figyelte. 
Nindra felemelte a kezét, gyengéden, becézőn végigsimított Triar homlokán. Megérintette a szemöldökét, az orrát, mutatóujjával átrajzolta arcán a forradást, szakálla vonalánál megállt, ujjai hegyét a szájára tette, mintha azt kérné, ne szóljon. Előre hajolt, megcsókolta a férfi lezárt szemeit.
– Pihenj – mondta halkan. – Majd én keresem, te csak pihenj!
A testőrök dermedten nézték.
– Minden rendben lesz. Nála van a gyűrűd, a csontlira, megvédelmezik a Rossztól, míg rátalálok és hazahozom.
– Úrnőm – Dar az asszonyhoz lépett, megfogta a vállát.
Nindra felnézett, a férfira mosolygott.
– Ne aggódj, Dar, nem ment el az eszem. A legnehezebb időkben voltál Triar mellett, bízott benned, jól ismered őt. Tudod, hogy nem hagy engem kétségek között, segíteni fog.  Érzem, hogy Narvo él… – visszafordult a férje felé. – Ha tévedek, Triar, üzenj nekem. Adj jelet, ha veled van.
– Úrnőm, hát itt vagy! – Lork, a testőrkapitány fáklyával a kezében megkönnyebült kiáltással szaladt feléjük a szentély hátsóajtaja irányából, ahonnan korábban a királyné is érkezett. A mellvértet viselő sebhelyes nyakú férfi nyomában lépkedett Lakor. Nindra csak egy pillanatra fordult feléjük.
– Búcsúzni jöttem. – Már ismét Triarhoz beszélt, nyugodt kissé fátyolos hangon. – Elmegyek egy időre, Lakorral, Mia Könnyeihez.
A királyné háta mögött Dar kérdőn a táltosra pillantott. A vékony arcú, szürkülő hajú férfi bólintott, és a szentély mélye felé indult, a testőr követte.
– Mégis ideengedted? – kérdezte Dar súgva. – Megnyugodott. Úgy viselkedik mintha, a király csak aludna.
Lakor sóhajtott.
– Az ostrom, a király és Fentor harca, aztán Raila és a gyermek halálhíre túl sok volt neki. Attól féltem, ha így látja Triart, végleg összeroppan, de ideszökött és mellette lecsillapodott. Valahol tudja, hogy meghalt, de még nem akar szembenézni ezzel. Már látta egyszer felébredni a halálból, talán sosem fogja fel, hogy ezúttal végleges…  –  Lakor hangja megtört, elfordult. Dar nem zavarta meg, nem szólt, nem mozdult. Most döbbent rá, miközben a táltos mindannyiukat támogatta, neki magának is meg kellett küzdenie egy barát elvesztésének fájdalmával, és Nindra után talán épp az ő vesztesége volt a legnagyobb. Lakor nem sokkal később újra a testőr felé fordult:    
– Aggaszt, hogy Nindra most hirtelen keresni akarja Narvót, sosem tud így megnyugodni. Triar ébredését és a fia hazatérését várja mindörökké…
– És ha igaza van, Lakor? A táborban semmi nyomát sem találtuk a gyermeknek, ahogy másoknak sem, bárki magával vihette. Lehet, hogy nem is ott ütöttek rajtuk, talán már menekültek, a holttestek nem éghettek el mind egy szálig. Nerdo bármiáron megvédte volna a király fiát.
Lakor kimérten bólintott.
– Igen, Dar, bármiáron. Meghalt érte. Ha nem ölték meg a fiút, elvitték. Ki tudja, milyen szörnyű sorsot szánva neki. Egyáltalán nem biztos, hogy rájöttek, a király fia van a kezükben. Eladják valahol rabszolgának, vagy meghal út közben…
– Ha így van, mindannyiunknak keresni kell. Most már ő a király, az én uram – jelentette ki Dar határozottan, öklét a szívére szorítva.
–  A te urad ott fekszik – intett Lakor komor arccal a halott felé. – És nem tudom, mi vár nélküleTulliára…   
 
I. fejezet

Szép arcú, hosszú karú, hosszú lábú kamasz lépett a terembe.
– Ki ez a fiú, Kasor? – kérdezte Bredo.
Kasor intésére a fiú fejet hajtott.
– A nevem Narvo, uram.
Bredo döbbenten nézett vendéglátójára.
– Hogyan?
– Fentor egy sebesült harcosa hozta ide. Nem tudja, kik a szülei – Kasor jelentőségteljes pillantást vetett Bredora – saját fiamként neveltem fel.
Kasor újabb intésére a fiú távozott. Bredo a fejét ingatta.
– Ő a trónörökös, Tullia igazi uralkodója.
– Ha eljön az ideje, megtesszük a szükséges lépéseket.
– Értesíteni kell Nindrát – erősködött Bredo. –Triar fiának az anyja mellett a helye!
– Még csak az kellene! – Kasor a fejét ingatta.
Bredo az arcát fürkészte.
– A saját céljaidra akarod felhasználni a fiút…
– Még szép! Amióta száműztek ide, Fentor földjére, és kizártak a Szövetségből csak a saját céljaim járnak a fejemben. A feleségem visszatért az apja birtokára, a fiam meghalt egy vadászaton. Mint egy nyomorult, falkától elüldözött terra élek egy lepusztult várban. Fentor parasztjai nem akarnak adózni, itt maradt katonái nem akarnak harcolni. Ha szükségem van valamire, karddal szerzem meg, ha másnak van szüksége valamire, az is fegyvert ragad. Narvo is e szerint él, kemény harcossá válik majd, akár az apja, de én fogom neki megmondani, ki ellen küzdjön.
– És mit akarsz tőlem?
– Bizonyára szívesesen lennél az ifjú király bizalmas jó barátja. Trasnak idővel mennie kell, Darvo öreg, Hutar messze van, szükség lesz tanácsadókra támogatókra, akik szolgálataikért megkapják majd jutalmukat, birtokok és kincsek formájában.
Bredo nem szólt, jó ideig kifejezéstelen arccal nézte Kasort, mielőtt megszólalt:
– Nem elég kijelentened, hogy ez a fiú Triar fia, be is kell bizonyítanod. Úgy tudom, Triart a gyűrűje nélkül temették el, talán a gyermeknél lehetett.
– Hogyan?
– Szükséged lesz Nindrára vagy a táltosra, hogy bebizonyítsd az igazat.
– A gyereknél semmi sem volt…
– Talán téged is becsaptak!
– De hát láttad…
– Kit láttam? Egy jó kiállású, magas termetű kölyköt! Rengeteg ilyen van…

Tras király érdeklődve figyelte táltosa arcát. Kelmar régi jó embere volt, az apja az ő apját, Zibar törzsfőt támogatta - nem egyszer szellemektől kapott - tanácsaival. A középkorú, magas férfi rengeteg apró fonatban viselte hosszú, barna haját. Ruházata azonban eltért a táltosok egyszerű köpenyétől. Lábszár középig érő, egyenes szabású, lágy esésű köntöst viselt, melyet gazdag hímzés díszített. Arca, tekintete elhivatottságról, szinte már megszállottságról tanúskodott.  Erőteljes, határozott hangon szónokolt:  
– Évek óta itt élsz, uram, a várat már a magadénak tekintetheted, de a szentély! – Segélykérő pillantást vetett a királyi palota tróntermének mennyezetére, mintha egyenesen az égbe láthatna a gerendákon keresztül. – Amíg hagyod, hogy a városiak továbbra is Triar emlékének tisztelegjenek ott, ahol Miának kellene áldozniuk, sosem lesz tiéd a város. Most béke van, ideje, hogy a katonák helyett istenfélő, tapasztalt emberek vegyék át az irányítást, akik nem a fegyverekben, hanem Miában hisznek.
– Kikre gondolsz? – kérdezte Tras a táltos szemébe nézve, kicsit előre hajolva a trónszéken.
– Néhány elkötelezett paptársammal…
– Pap? – a király felvonta a szemöldökét.
– A magányos táltosok ideje lejárt, fenség – Kelmar eltúlzott tisztelettel hajtott fejet, majd rendületlenül folytatta. – Össze kell fognunk és megmutatni a hatalmunkat. Paptársaimmal kidolgoztunk egy törvényjavaslatot. Az új törvények világossá tennék az országban élő tudatlan népek számára, hogyan teljesítsék Mia parancsait. A magányos táltosok sokszor össze-visszabeszélnek, azt tanítják, ami útjuk során itt-ott rájuk ragadt, amit az öregek tanítottak nekik, de ki tudhatja a teljes igazságot. A paptársaimmal leírjuk majd ezt is, ahogy a törvényeket. A  törvényekkel megteremtjük a rendet és a békét. A törvényszegőket szigorú bűntetéssel sújtjuk – jelentette ki Kelmar határozottan.
– Új törvények, büntetések?
– Triar sosem fukarkodott a büntetéssel, mégis vakon követték a katonái. Kiköttette, bezáratta, megkorbácsoltatta, vagy elzavarta azt, aki megszegte a parancsát.
– Sosem hallottam erről!
– Mert a parancsait a katonák szállásán hajtották végre. Úgy gondolta, ez a harcosok dolga, kivülállóknak nincs köze hozzá. A Mia törvényei ellen vétőknek azonban nyilvános büntetés jár a városok főterén, hogy a többiek tudják, rájuk ugyanez a sors vár, ha engedetlenek.
Tras töprengve bámult maga elé. Kelmar egyre elszántabban folytatta:
– Miára, fenség! Látnák milyen keménykezű, erős uralkodó vagy. Megértenék, nemcsak kegyetlen harcosból válhat jó király, hanem istenfélő, becsületes emberből is.
Tras bólintott.
– Hagyj magamra! Holnap délelőtt, ha a családom tagjai visszavonultak, gyere vissza a törvényjavaslataiddal.
Tras a terem sarkában megbújó lépcsőn át a bástyára ballagott, gondterhelt arccal nézett le az alkonyi fényben fürdő városra.
Évek teltek el, mióta a Szövetség döntésének engedve átvette Tullia trónját. Imádott kislánya, Tirla már itt született Tull várában. Igazi kicsi hercegnő!
A király szakállás arcán röpke mosoly futott át, ahogy a gyermekére gondolt. Kelmar tanácsolta, hogy ezzel a címmel mutassák be az újszülöttet a város népének. Ugyanakkor Tras elsőszülöttje, Vorn is megkapta a hercegi rangot. A fényes ünnepség hatása egy rövid ideig valóban érezhető maradt a városban, de ahogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba, Tras király újra idegennek érezte magát saját székhelyén.  
A főváros még mindig Triarhoz tartozott. Nem egy házban látta, hogy a bejárattal szemben polcra, pohárszékre apró faragott szobrocskát helyeztek el az emberek, abban bízva, majd megvédi őket a démonoktól. A legkülönfélébb faragványok voltak, de egyik arcáról sem hiányozhatott a forradásra emlékeztető bemetszés, és mindegyik kezébe kardot formázott a készítője.
– Meghaltál, Triar, meghaltál! – kiáltotta a király a feltámadó szélnek. – Csak egy szellem vagy, egy kísértetet, tűnj el végre Tulliából! – ököllel a kövekre sújtott.
Bíznia kell Kelmarban. A szigorú törvényekkel hatalma végre megszilárdul, a múló idő pedig elhomályosíthatja az emberekben a Triar királyról őrzött képet.

– Apám!
– Igen, Kiro? – Hutar a fia felé fordult, de gondolatban máshol járt.
– Segíthetek? – kérdezte a magas karcsú ifjú. Bőrnadrágot és gyolcs inget viselt, hullámos, hosszú, haja szabadon omlott a vállára.
A törzsfő a fejét rázta.
– Tras király futárja rossz híreket hozott?
– A király megint átadott egy birtokrészt egy elöljárónak, erről tájékoztatott. Tulajdonképpen semmi közöm hozzá – Hutar vállat vont.
– Tras nem jó király, apám?
A fiatalember kérdése meglepte a férfit, mélyet sóhajtott.
– Fiam, a jó király… – zavartan elhallgatott.
Kiro egy ideig némán, megértő tekintettel figyelte apját. Amikor megszólalt, szavai válaszul szolgáltak az idősebb férfiban rekedt gondolatokra:
 – Nagy ajándék az olyan barátság, mint a tiéd és Triaré…
Hutar nagyot nyelt. Tíz hosszú éve, hogy a király meghalt a karjában.  Azóta is képtelen volt kimondani vagy meghallanni a nevét, anélkül hogy ne szúrjon fájdalom a szívébe. Ő maga mondta egyszer, hogy Triarnak nincsenek könnyei. Az elmúlt tíz év történesei, megtanítatták vele, bárkit érhet akkora fájdalom, hogy a szívébe kövülnek a könnyek.
– Trasnak is barátokra lenne szüksége. Elosztogatta földjeit az elöljárók támogatásáért cserébe. Az őrzőket, ahelyett, hogy a szolgálatában tartotta volna, zsold nélkül visszaűzte az erdőkbe. Fél tőlük, így képtelen parancsolni nekik… A nemrégiben kihirdett új törvények szerint csak az állandó szolgálatba szegődött harcosoknak van joguk kard viselésére. A fegyverest, aki nem tudja felmutatni gazdája pecsétes menlevelét, bármelyik menlevéllel rendelkező vitéz letartóztathatja, és az ítélőszék elé kísérheti útonállásért. Abban az esetben, ha a törvénysértő ellenáll, a harcosnak jogában áll a saját védelmében fegyvert használni – Hutar a fejét ingatta. – Ide az én váramba is belállíthat bárki, egy kötélen rángatott őrzővel! Érted, Kiro? Tras elvárja, hogy ítélkezzem Triar egykori harcosai a felett.
Kiro értetlen arccal nézett az apjára, aki cinikus mosollyal válaszolt.
– Tras nem akar fizetni az őrzőknek, ám ha szétszélednek, senki nem lesz képes féken tartani őket. Ránk, törzsfőkre és az elöljárókra hárítja a felelősséget.
– Triar, hogy tartotta féken őket?
– Közéjük tartozott, fiam, ők tanították. Ismerte és tisztelte őket, engedte, hogy tegyék, amihez értenek, harcoljanak, vadásszanak. Meghaltak volna érte, de egyik sem győzhette le – büszkén elmosolyodott.
– Halványan emlékszem rá, iszonyú magas volt – mondta Kiro, aztán elgondolkozva hozzátette –, de talán csak azért gondolom, mert még olyan kicsike voltam…
Hutar szomorúan nevetett.
– Nem, valóban hatalmas termetű volt, de a bátorsága és a becsülete is mások fölé emelte.
Kiro egy pillanatig apja szomorú mosolyát figyelte, aztán kinézett az ablakon.

A tízegynéhány éves, kopaszra borotvált fejű kölyök fűszálat rágcsálva üldögélt a ház előtt, azonnal felpattant, amint meglátta a bicegő marlát vezető harcost. A férfi befordult az udvarra az útról, a gyerek tisztelettel meghajolva kérdezte:
– Segíthetek, uram?
– Leesett az egyik patkója és attól félek a körme sincs rendben.
– Azonnal szólok apámnak, uram. Addig a kút vize…
Artikulátlan üvöltés szakította félbe a szavait, rémült arccal a hátsó udvarba rohant.
A kovács mellén és vállán lángolt a ruha, szinte tébolyultan csapkodott és üvöltött. A fiú gondolkodás nélkül lekapott egy takarót a ház tornácán száradó ruhák közül és azzal együtt a lángoló férfira vetette magát. Mindketten a földre zuhantak.
– Forogj, apám! – ordította a fiú túlharsogva a sebesült fájdalomkiláltásait.
A harcos néhány pillanattal később követte a fiút, és egy másik takaróval segített eloltani a lángokat az apa testén. A kiabálásra kiszaladt a házból a kovács felesége is, karcsú, szőkehajú hellér asszony.
A gyerek az apja mellé térdelt, a sérüléseit vizsálgatta, csak most kezdett el szipogni, a kézhátával törölgette az arcát. Még azelőtt el akarta tüntetni a könnyeit, mielőtt bárki észrevehette volna. A szomszédok egymás után jelentek meg a kovács udvarán. A harcos a gyerek vállára tette a kezét.
– Állj fel, fiam! Felnőtt módjára viselkedtél, de már megjött a segítség.
A férfiak felemelték a reszkető, fogait csikorgató sebesültet, a feleségét követve bevitték a házba, és a takarókra fektették az alvópadkára. Egy asszony olajat hozott, egy másik tojást. A kovács feleségétől kapott fémüstben keverték a borogatásnak valót.
– Hiador! – nyögte a kovács, miközben a fogai összekoccantak, minden izében remegett az égés utóhatásaként. – Hol a fiam?
A gyerek a szülei fekvőhelyéhez lépett, az apja megragadta a kezét, nem szólt, csak hatalmas tenyerébe szorította a hosszú ujjakat.  A csupaizom ember a fájdalom könnyein át nézte a fiát, hála és büszkeség keveredett a tekintetében.
– Menj, fiam, nézz utána a szerszámoknak! – nyögte végül a fogát csikorgatva.
Hiador szó nélkül bólintott. Az udvarra sietett eloltani a tüzet a kemencében, helyükre tenni a szerszámokat. Néhány férfi álldogált a balesete helyszíne körül. A műhely két vályogfalból álló, nádtetővel fedett sarok volt, közepén kőből rakott tűzhellyel, az egyik falnál vastag lapú asztallal a kész munkadarabok számára.
– Magára hagytad apádat? – kérdezte meglepetten egy zömök, szélesvállú alak.
– A műhellyel kell törődnöm – válaszolt a gyerek.
– Ha az apád úgy gondolja, befejezem a félbehagyott munkáit, míg lábra áll.
Hiador állát kicsit megemelve, kihívó tekintetettel válaszolt.
– Csak nem hiszed, kölyök, hogy helyettesítheted az apád? – a férfi a fejét ingatta.
A fiú szó nélkül lehajolt egy fogóért, a földről felemelve a falba vert szögre akasztotta, így tett a tűzhely köré tett összes szerszámmal.

Hutar megállt kovács szekere mellett, míg lánya a kelméket nézegette.
A hellér asszonyra pillantott. Csak ez a szőke nő állt a szekér mellett, egy nyurga kiskamasz társaságában. A fiú szokatlanul magasra nőtt Hutar népének fiaihoz képest. Bizonyára hellér őseitől örökölte a termetét. A törzsfő alaposan szemügyre vette, miközben a kardokat nézegette.  Bőrmellényéből kivillanó mellkasa, hosszú karjai fiúsan izmosak voltak. Simára borotvált feje mutatta, hogy már kiveszi részét a tűz körüli munkából. Hutar földjén a kovácsmesterek ősidők óta borotválták a fejüket, legtöbbjük teljesen kopaszra, mások egy hosszú fonatot meghagytak a fejük tetején, melyet munkaközben feltekertek.
A törzsfő szakértő szemmel vizsgálgatta a kardokat, tőröket. 
– A te munkáid, fiú? – kérdezte hitetlenkedve.
– Az apámé és az enyém, uram – a kamasz büszkén kihúzta magát, mikor rádöbbent, hogy kivel beszél, tisztelettudóan fejet hajtott.
– Hol az apád? – faggatta tovább a törzsfő.
– Megsérült, uram – szólalt meg az asszony a fia mellé lépve. – Hiadornak kellett átvennie a helyét.
– Nem túl fiatal ehhez? – Hutar tovább méregette a fiút, szokatlan magassága ellenére is legfeljebb tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Nagy, sötét szemét hosszú pillák árnyékolták, orra egyenes, szépen ívelt szája vastag volt, keskeny, csontos arca szabályos vonalú.
– Ügyes gyerek, uram.
– Milyen súlyos a férjed sérülése? – kérdezte Hutar, még mindig a fiú csupasz karját méregetve.
– A felcsapó láng megégette a mellkasát és a karjait.
– Ha apád felgyógyult és újra dolgozni tud, jelentkezz a testőrkapitányomnál, Hiador – Hutar a fiúra mosolygott, aki felragyogó arccal meghajolt, észre sem véve a rémületet anyja arcán.

Rodar a műhely ajtajában állva nézett a fia után. Dina képtelen volt leplezni dühét férje elégedett arca láttán.
– Tisztában vagy vele, hova indul? – kérdezte az asszony.
– Egy szép jövő felé – vont vállat a férfi.
– Ha Hutar testőre lesz, bármikor megölhetik.
– Ha megállja a helyét, sokkal többre viheti, mint amiről leendő kovácsmesterként valaha is álmodhatott – Rodar befordult a műhelybe.
Dina kilépett a kapun, kiállt az útra, így még láthatta távolodó fiát.

A fiú a jeleket figyelte a szentély kapuja felett, lépteket hallva hátrafordult. Kirot, a törzsfő fiát felismerve tisztelettudóan fejet hajtott.
– Mit vizsgáltál olyan elmélyülten? – kérdezte Kiro mosolyogva.
– Ez a díszítés az, aminek jelentése van – felelt Hiador bizonytalanul.
– Írás, minden jel egy hangot jelöl – magyarázta Kiro, a fiú érdeklődő, sötét szemébe nézve. – Hogy hívnak?
– Hiador, uram.
Kiro bólintott, előhúzta a tőrét és hat jelet rajzolt a hegyével a fal mellé a porba.
– Ez a te neved, fiú.
Hiador az iszákjába nyúlt, egy fafaragványt majd egy tőrt húzott elő.
Kiro érdeklődve nézte, ahogy a fal mellé térdelve rávési a jeleket a kicsiny terra oldalára.
– A terra a totemed? – kérdezte a törzsfő fia.
Hiador vállat vont.
– Apám szerint épp olyan erős vagyok. Anyám szerint pedig olyan magányos, akár egy falkától elszakadt terra.
Kiro nevetésére válaszul a fiú elmosolyodott.
– Imádkozni jöttél a szentélybe? – faggatózott tovább Kiro.
Hiador bólintott.
– Az édesapád vár engem…
– És te előtte Mia támogatásád kéred?
...
– Uram!
Kiro csodálkozva fordult meg. Első pillanatban nem tudta, honnan ismeri a fiút, aki a bőrsüvegét a kezében tartva zavartan nézte őt.
– Hiador? – kérdezte, mikor végre eszébe jutott a neve.
– Igen,uram! – a fiú tisztelettel fejet hajtott – Uram…
– Mondd csak, fiú! Segíthetek?
– Uram, tudsz valakit, aki megtaníthatná nekem azokat jeleket?
Kiro elképedt arccal nézte egy pillanatig.
– Írni szeretnél?
– Igen, uram.
– Majd én megtanítalak – a fiatalember biccentésére Hiador halvánnyal mosollyal válaszolt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése