Ezúttal egy fantasy novellát osztok meg egy szerzőtárs tollából. Kálmán Eszter író, asztrológus, Adastra könyvtára címmel ír blogot.
Szeretek
éjjel sétálni. A sötétlő mezőkön át. A fehér hold
fényében...
Mostanában
hosszú sétákat teszek éjjelente. Inkább, mint az álmok. Azok a
rémisztő
mégis csodás álmok. Sötétről,
száguldásról, vérről szólók. És
a végén: érzem, tudom, valami borzalmas dolog történik. És az
iszonyatban az a legborzasztóbb, hogy élvezem! Akkor már inkább a
hold fehérezüst fénye, mely vezet, sőt csalogat a sötét mezőkön
át.
Mert
nem lehetnek igazak a családi legendák! Azok az elsuttogott
félmondatok, imádságok. A falusiak félrenézései. Akkor sem, ha
nagybátyám volt a családom egyetlen életben maradt tagja. Szüleim
rejtélyes balesetben haltak meg még kiskoromban. Nekem nem mondott
senki semmit - hiába kérdezősködtem
felnövekedvén. Abban a távoli városban, ahova sietve költöztettek
el, és ahonnan most hazatértem. Akkor sem, ha nagybátyám a
halálos ágyán ezt suttogta fülembe:
“Óvakodj
az álmoktól! Mert eljőnek majd az Álmok. Soha ne engedj nekik!”
Talán
ezért is sétálok ma kint a sötét, meleg, virágillattal terhes
mezőkön, ahelyett, hogy álmodnék. Vérről,
száguldásról, karmokról.
Nem! Itt a csendesen csobogó patak partján a kerekedő hold alatt
biztonságban vagyok tőlük. Én nem hiszek az álmokban - egy
józan, racionalista század racionalista fia vagyok. Az álmok csak
a tudatalatti termékei, nos, néha kellemetlenek, de nem árthatnak
fizikai valójukban. És ezt el is hiszem itt a fűben, a meleg puha
éjszakában, mely ezernyi érintéssel csiklandozza érzékeimet. A
fűszálak érintése a bőrömön, az apró éjjeli állatok
neszezése az aljnövényzetben, valahol távol a falusi kutyák
ugatása és a hold, a kerek, ezüstös hold fodrosan tükröződő
képe a vízfelszínen.
Előrehajolok,
számba lágyan áramlik a patak hűs vize. Nem is értem azokat az
embereket, akik elzárják magukat a természet gyöngéd ölelésétől,
rebbenő csodáitól. Az ostobák! elzárják magukat falak mögé,
el az ezer hanggal lélegző, lüktető természettől. Itt kint az
álmok sem riasztóak - azok csak a falak mögül tűnnek oly’
áthatóan rettenetesnek. Itt kint szabad vagyok. Legszívesebben
megölelném azt a kerek, fényes teliholdat, amely ma kicsalogatott
ide a patak partjára. Felegyenesedek, kezeimet a hold felé tárom,
mintha énekelni szeretnék neki, mert megajándékozott az ezüstös
éjszaka szépségeivel.
De
torkomból nyüszítés tör csak elő. Morgással vegyes nyüszítés.
Egy pillanatra riadalom cikázik át rajtam - továbberőltetem
hangszálaimat.
Aztán
kicsap torkomból a diadalmas üvöltés, és mielőtt megérteném,
mi történik - felszegett fejjel vonítok a holdra. Távoli
kutyakórus felel rá. Az emberi lét a ruháimmal együtt foszlik le
rólam. A szőr puhán borítja testem. Látok és hallok mindent az
éjszakában. Azok a csodás álmok!
Ma
éjjel vadászni fogok!
