2011. december 30., péntek

Boldog új évet!

Sikerekben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!


Sikerült elküldenem egy vers- és egy mesepályázat anyagát, már "csak regénypályázatra" készülök, így hamarosan megyek olvasni azokhoz, akikhez olyan szívesen jártam...
Addig is  pályázati linkek - a facebook oldalamon már megosztottam őket - , de mivel  még egyik határidőből sem csúsztatok ki, ide is kiteszem őket. Úgyhogy ássátok elő az elrejtett kéziratokat vagy munkára fel!!!

Mesélj mindennap! - mesepályázat

V. InternetVers Fesztivál

Regénypályázat!

Irodalmi blogger pályázat Hédi oldalán

Az újévi malacka legyen veletek egész évben, lóherével a szájában és patkóval a nyakában!

Erika



2011. december 23., péntek

Áldott ünnepet!

Köszönet a festményért Mikó Évának!

Egy kis olvasnivaló pályázatra szánt regényemből (Stefi és Burt karácsonya - átdolgozott változat)

(Előzmények: a sájen származású Burt katonatiszt, egy akció után eltűnik, Stefi új életet kezd egy másik férfi oldalán, és akkor megtudja: Burt él...)


 ...Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.
– Nagyon haragszol rám? – a lány bűnbánó arccal nézett rá.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz! – válaszolt a férfi ingerülten.
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött és cinikus volt.
– Mark, tegnap veled voltam, nem a szüleiddel! Kérlek, ne haragudj!
– Rendben – beletörődve bólintott. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark! – mondta a lány zavartan.
Mark feltűnően gyorsan összekapkodta a holmiját, és sietve távozott, meg sem várta, hogy a reggeli maradványait rendezgető lány kikísérje.
Stefi a ragyogóan kitakarított konyhából felballagott a hálószobába. Miközben az ágyat rendezte, egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt.  Az illatfoszlány semmi különös érzést nem váltott ki belőle.
Viszont ráébredt, hogy karácsonyfa nélkül maradt. A tervek szerint már nem kellett volna itt lennie. Zavartan állt a szoba közepén. A Szenteste pezsgőmámorban telt Markkal, de mi lesz a hátralévő két napban?
Az ünnepet végül a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett, közben rajzolt egy karácsonyfát, amit feltűzött a függönyre. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, mikor gondolt egyet: felöltözött és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, a grillpartyn készült képekkel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta a szél.
 Egy következő fuvallattal füst szállt felé. Lehunyta a szemét. Ébren álmodott egy tábortűzről, nevetgélő, beszélgető, prémes bőrruhába öltözött emberekről. Lassan feléjük tartott, látta, saját vastag csizmába bújtatott lábát, hallotta a talpa alatt roppanó havat. Felnézett… Egyenesen Burt bársonyos fényű, sötétbarna szemébe. Minden ízében megremegett, és szinte futva indult hazafelé.

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja.
Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. A műsor végén meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy igazi koncerten. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillanatot használta ki, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.
A folyosó ablakaiból látta a tiszta égen ragyogó csillagokat. A vastag, fehér hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a szobába, nem gyújtott villanyt, a tél kékes szürke fénye félhomályba vonta a helyiséget.  A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.
 Soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe.
 Tudta, hogy édesanyja a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmok kísértették. Legtöbbször indián harcosok között látta magát. Néha a bajtársa, James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései, álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt...
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel! – mondta bocsánatkérően a férfi.
– Semmi gond, professzor úr! – Burt felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, találkozni a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – Lassan kezdte megérteni, mit is akar mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?
– Igen! – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, maga már elég erős, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…
– Természetesen! – Burt felállt, a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.
– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Mikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg.
A kutatócsapatok lassan összeálltak.
A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz. 
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha azt mondják neki, egyszer remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.
Amikor már attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte. Átfutott az agyán, ha most lelépne a szikláról, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a Mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott.
– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…
Ahogy a vér dobolása alábbhagyott a fülében és könnyebben lélegzett, végre körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat és a sötét égen, aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.
A természet időtlensége eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja énekét, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.
Amikor a fiatalember bólintott, lemaradva körülnézett. Egy keskeny ösvényre fordult, a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Mikor útnak indult, már a dobokat és a csörgőket is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A kabát vastag kapucniját a sapkája fölé húzta, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani. Agyában egymással keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.  Türelmetlenség kerítette hatalmába. Felderítőnek, vadcsapás után kutató vadásznak érezte magát. Kitűnően bánt a puskával, de ebben a pillanatban szentségtörésnek érezte volna lőfegyver használatát. A dörrenés széttörné a jeges némaságot… Ökölbe szorította kesztyűs kezét, mintha íjat markolna. Az orrán át szívta be a fájdalmasan éles, tiszta levegőt.
Egyre erősödő dobogás és a hó ropogása ütötte meg a fülét. Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton. Ösztönösen a fák közé lépett, máskülönben elsodorták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika megállt előtte, felvetette gyönyörű fejét. Tisztán látta párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hallja vad szívének dobogását. Tekintetük összekapcsolódott. Mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a következő pillanatban a társai után iramodott.
Hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, a szíve őrülten vert, ám már nem félelmet érzett. Legszívesebben a szarvasok után indult volna. Elképzelte, ahogy a nyomukban lépkedve eljut egy tipikkel teleszórt tisztásra, távol a valóságtól.
Megrázta a fejét. Megfordult, ugyanazon az úton indult vissza, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, csak a csillagok állása emlékeztette, órák óta kószál már az erdőben. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, visszajut a szanatóriumba. Halvány mosollyal a szája sarkában indult el ismét.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, elérte a maga elé tűzött célt...

Hallgató 34 -Válogatás az Irodalmi Rádió szerzőinek munkáiból

Ma hozta a postás...


Imádság a Titán hegyen című versem Balla Tímea előadásában hallható a CD-n.
Köszönöm neki, Zsoldos Árpádnak és minden kedves közreműködőnek!

2011. december 21., szerda

Az üveggömb

Egy kis szösszenet a Téli Napforduló ünnepére - Újraszületik a fény!
A facebookos Pallérozó írói önfejlesztő csoport játékára íródott...

Ez a kép ihlette

A hegyimentő-állomáson, a rönkház ablakában komor arcú férfi állt. A vakító napfényben, tojáshabként csillogó hómezőt, a puha, fehér kucsmát viselő hegyóriásokat nézte.
Társa egy darabokra szedett számítógép mellett üldögélt az asztalnál, és a fejét vakargatta.
– Mennyi időm van? – kérdezte feszülten.
– Tíz perc – válaszolt a férfi az ablaknál. Kifelé indult, a bejárat melletti fogasról lekapta vastag kabátját, sebes léptekkel elhagyta a házat.
A teraszon megtorpant. Nem rohanhatott dühében a vakvilágba, sóhajtva a korlátra támaszkodott, cigarettára gyújtott, nézelődött és várakozott…
A ház sarkánál álló fenyőt nézte, néhány üveggömb csillogott rajta, a színes égők vidáman ragyogtak. A lépcső mellett megpillantott egy piros üveggömböt… Biztos, az este ejtette el, mikor a fát díszítette. Épp a piros! Titi gömbje, amit rábízott. Szerencsére az éjjel alig esett, és csak egy kevés hó gyűlt össze rajta.
Az órájára nézett, a tíz perc letelt, a lelke legmélyéig megborzongott, de nem a hidegtől.
– Megvan! – fékevesztett üvöltés hallatszott a házból.
A cigaretta a korláton függő konzervdobozba repült. A férfi, mielőtt berohant volna, néhány hosszú lépéssel a gömb mellett termett, és felkapta. Hideg volt, de épségben maradt.
A még burkolat nélküli, de már működő számítógép mellett bekapcsolt monitor állt, a tetején webkamerával.
A képernyőn barna copfos kislány látszott, sötétzöld, kötött pulóverén fehér hópelyhecskék hullottak.
– Elkéstél, apa – jelentette ki olyan szigorúan, amire egy hatéves képes. A háttérből fojtott kuncogás és sóhajtozás hallatszott.
– Valóban, Titi, de van mentségem. Meg kellett mentem a gömböd – a férfi felemelte az üveggömböt. – Lepottyant a hóba.
A kislány arca felragyogott.
– Nem felejtetted el becsomagolni? – előrenyújtotta pici kezét, melyet eddig a háta mögött rejtegetett. Egy másik piros üveggömb csillogott benne. – Ha majd lefekszel, tedd az ágyad mellé, apa! És mielőtt becsukod a szemed, gondolj arra, hogy a másik oldalán ott vagyok én!

2011. december 17., szombat

10000 látogatás felett az első oldalam!

Köszönöm minden kedves látogatómnak!
Egy vers, amit ott tettem közzé először:


Hálaima az Életért

Dalom a csend és a csend dalol bennem.
Szívemből hallom sírni a tengert,
És tengernyi sír hallgat a szívemben.
Madár száll Föld testem felett -
Magamba zárt részem madártetem.
Pókfonál hajam száll az őszi szélben.
Égig nyúló karjaim ágak
A földmélyi gyökerek erdejében.
Mi él, bennem lüktet. Vérerek viszik
Földanya kincsét fel a magas Égbe,
Hogy őrizhessék angyalszárnyak.
Én ott vagyok benned, bennem a Földben,
Te ott vagy bennem, benned az Égben.
És végtelen létezésem
Egyetlen pillanat az Öröklétben.
Mint parányi homokszem Istenben,
Várom a Hajnalt Isten tenyerében…