2011. december 30., péntek

Boldog új évet!

Sikerekben gazdag boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!


Sikerült elküldenem egy vers- és egy mesepályázat anyagát, már "csak regénypályázatra" készülök, így hamarosan megyek olvasni azokhoz, akikhez olyan szívesen jártam...
Addig is  pályázati linkek - a facebook oldalamon már megosztottam őket - , de mivel  még egyik határidőből sem csúsztatok ki, ide is kiteszem őket. Úgyhogy ássátok elő az elrejtett kéziratokat vagy munkára fel!!!

Mesélj mindennap! - mesepályázat

V. InternetVers Fesztivál

Regénypályázat!

Irodalmi blogger pályázat Hédi oldalán

Az újévi malacka legyen veletek egész évben, lóherével a szájában és patkóval a nyakában!

Erika



2011. december 23., péntek

Áldott ünnepet!

Köszönet a festményért Mikó Évának!

Egy kis olvasnivaló pályázatra szánt regényemből (Stefi és Burt karácsonya - átdolgozott változat)

(Előzmények: a sájen származású Burt katonatiszt, egy akció után eltűnik, Stefi új életet kezd egy másik férfi oldalán, és akkor megtudja: Burt él...)


 ...Stefi még mindig semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye?  – kérdezte Mark gyanakodva.
– Nagyon haragszol rám? – a lány bűnbánó arccal nézett rá.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott hisztériázz! – válaszolt a férfi ingerülten.
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött és cinikus volt.
– Mark, tegnap veled voltam, nem a szüleiddel! Kérlek, ne haragudj!
– Rendben – beletörődve bólintott. – Ha hazajöttem ünnep után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark! – mondta a lány zavartan.
Mark feltűnően gyorsan összekapkodta a holmiját, és sietve távozott, meg sem várta, hogy a reggeli maradványait rendezgető lány kikísérje.
Stefi a ragyogóan kitakarított konyhából felballagott a hálószobába. Miközben az ágyat rendezte, egy pillanatra az arcához emelte a párnát, melyen Mark aludt.  Az illatfoszlány semmi különös érzést nem váltott ki belőle.
Viszont ráébredt, hogy karácsonyfa nélkül maradt. A tervek szerint már nem kellett volna itt lennie. Zavartan állt a szoba közepén. A Szenteste pezsgőmámorban telt Markkal, de mi lesz a hátralévő két napban?
Az ünnepet végül a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat és romantikus filmeket nézett, közben rajzolt egy karácsonyfát, amit feltűzött a függönyre. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi teasüteményeket evett és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, mikor gondolt egyet: felöltözött és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, a grillpartyn készült képekkel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta a szél.
 Egy következő fuvallattal füst szállt felé. Lehunyta a szemét. Ébren álmodott egy tábortűzről, nevetgélő, beszélgető, prémes bőrruhába öltözött emberekről. Lassan feléjük tartott, látta, saját vastag csizmába bújtatott lábát, hallotta a talpa alatt roppanó havat. Felnézett… Egyenesen Burt bársonyos fényű, sötétbarna szemébe. Minden ízében megremegett, és szinte futva indult hazafelé.

A rehabilitációs intézetben az orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára a családjuktól távol is kellemesen teljen az ünnep két napja.
Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével tanultak be. A műsor végén meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan felálltak és fütyültek, mint egy igazi koncerten. A kis betegek mosolyogva integettek és hajlongtak. Burt ezt a pillanatot használta ki, hogy visszavonuljon egyágyas szobájába.
A folyosó ablakaiból látta a tiszta égen ragyogó csillagokat. A vastag, fehér hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett a szobába, nem gyújtott villanyt, a tél kékes szürke fénye félhomályba vonta a helyiséget.  A szanatóriumot Charles Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, néhány szobában, többek között az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.
 Soha nem tulajdonított különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak, amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták, mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a füstüveg színű csendbe.
 Tudta, hogy édesanyja a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös visszatérő álmok kísértették. Legtöbbször indián harcosok között látta magát. Néha a bajtársa, James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott újra elaludni. Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései, álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A hiánya már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot érzett, ha eszébe jutott, ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a halálra, melytől megnyugvást és békét remélt...
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem, Burt, nem ébresztettem fel! – mondta bocsánatkérően a férfi.
– Semmi gond, professzor úr! – Burt felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a Karácsonyi Csillaghoz, találkozni a szüleivel – mondta a professzor a kilincset szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – Lassan kezdte megérteni, mit is akar mondani a halálra rémült ember. – Megszökött a kislány?
– Igen! – sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy gondolom, maga már elég erős, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha úgy érzi…
– Természetesen! – Burt felállt, a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy vastag pulóvert.
– A kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Mikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök, tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg.
A kutatócsapatok lassan összeálltak.
A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen, kevés a szakképzett ember és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz. 
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán a havas hegyre való gyaloglás ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha azt mondják neki, egyszer remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni félórányi emelkedő után.
Amikor már attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, az egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen induljanak tovább. Így senki nem vette észre, Burt mennyire kimerült a feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött, továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt és a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva, kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit nézte. Átfutott az agyán, ha most lelépne a szikláról, senki nem tudná meg, hogy szándékosan ugrott le. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében. Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz, hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a Mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott.
– Igen, Pearl Creek is csak egy város, mint a többi…
Ahogy a vér dobolása alábbhagyott a fülében és könnyebben lélegzett, végre körülnézett a téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér havat, a feketén nyújtózó fákat és a sötét égen, aranysárgán ragyogó csillagokat figyelte.
A természet időtlensége eszébe juttatta őseiről szóló álmait. A fülében hallotta édesanyja énekét, megpróbált a felidézett dal ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket, nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó orvosnak.
Amikor a fiatalember bólintott, lemaradva körülnézett. Egy keskeny ösvényre fordult, a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust. Mikor útnak indult, már a dobokat és a csörgőket is hallani vélte, valahonnan nagyon mélyről, a szívéből.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen élőlényt. A kabát vastag kapucniját a sapkája fölé húzta, és örült, hogy indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon túl az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani. Agyában egymással keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére elszántan tört előre.  Türelmetlenség kerítette hatalmába. Felderítőnek, vadcsapás után kutató vadásznak érezte magát. Kitűnően bánt a puskával, de ebben a pillanatban szentségtörésnek érezte volna lőfegyver használatát. A dörrenés széttörné a jeges némaságot… Ökölbe szorította kesztyűs kezét, mintha íjat markolna. Az orrán át szívta be a fájdalmasan éles, tiszta levegőt.
Egyre erősödő dobogás és a hó ropogása ütötte meg a fülét. Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton. Ösztönösen a fák közé lépett, máskülönben elsodorták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas bika megállt előtte, felvetette gyönyörű fejét. Tisztán látta párálló leheletét, és meg volt győződve róla, hallja vad szívének dobogását. Tekintetük összekapcsolódott. Mozdulni sem mert. Azt hitte, a bika nekiront, de a következő pillanatban a társai után iramodott.
Hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, a szíve őrülten vert, ám már nem félelmet érzett. Legszívesebben a szarvasok után indult volna. Elképzelte, ahogy a nyomukban lépkedve eljut egy tipikkel teleszórt tisztásra, távol a valóságtól.
Megrázta a fejét. Megfordult, ugyanazon az úton indult vissza, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, csak a csillagok állása emlékeztette, órák óta kószál már az erdőben. Tisztában volt vele, hogy felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget. Végtagjai kezdtek elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az erejét, visszajut a szanatóriumba. Halvány mosollyal a szája sarkában indult el ismét.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek rá: büszke volt és boldog, elérte a maga elé tűzött célt...

Hallgató 34 -Válogatás az Irodalmi Rádió szerzőinek munkáiból

Ma hozta a postás...


Imádság a Titán hegyen című versem Balla Tímea előadásában hallható a CD-n.
Köszönöm neki, Zsoldos Árpádnak és minden kedves közreműködőnek!

2011. december 21., szerda

Az üveggömb

Egy kis szösszenet a Téli Napforduló ünnepére - Újraszületik a fény!
A facebookos Pallérozó írói önfejlesztő csoport játékára íródott...

Ez a kép ihlette

A hegyimentő-állomáson, a rönkház ablakában komor arcú férfi állt. A vakító napfényben, tojáshabként csillogó hómezőt, a puha, fehér kucsmát viselő hegyóriásokat nézte.
Társa egy darabokra szedett számítógép mellett üldögélt az asztalnál, és a fejét vakargatta.
– Mennyi időm van? – kérdezte feszülten.
– Tíz perc – válaszolt a férfi az ablaknál. Kifelé indult, a bejárat melletti fogasról lekapta vastag kabátját, sebes léptekkel elhagyta a házat.
A teraszon megtorpant. Nem rohanhatott dühében a vakvilágba, sóhajtva a korlátra támaszkodott, cigarettára gyújtott, nézelődött és várakozott…
A ház sarkánál álló fenyőt nézte, néhány üveggömb csillogott rajta, a színes égők vidáman ragyogtak. A lépcső mellett megpillantott egy piros üveggömböt… Biztos, az este ejtette el, mikor a fát díszítette. Épp a piros! Titi gömbje, amit rábízott. Szerencsére az éjjel alig esett, és csak egy kevés hó gyűlt össze rajta.
Az órájára nézett, a tíz perc letelt, a lelke legmélyéig megborzongott, de nem a hidegtől.
– Megvan! – fékevesztett üvöltés hallatszott a házból.
A cigaretta a korláton függő konzervdobozba repült. A férfi, mielőtt berohant volna, néhány hosszú lépéssel a gömb mellett termett, és felkapta. Hideg volt, de épségben maradt.
A még burkolat nélküli, de már működő számítógép mellett bekapcsolt monitor állt, a tetején webkamerával.
A képernyőn barna copfos kislány látszott, sötétzöld, kötött pulóverén fehér hópelyhecskék hullottak.
– Elkéstél, apa – jelentette ki olyan szigorúan, amire egy hatéves képes. A háttérből fojtott kuncogás és sóhajtozás hallatszott.
– Valóban, Titi, de van mentségem. Meg kellett mentem a gömböd – a férfi felemelte az üveggömböt. – Lepottyant a hóba.
A kislány arca felragyogott.
– Nem felejtetted el becsomagolni? – előrenyújtotta pici kezét, melyet eddig a háta mögött rejtegetett. Egy másik piros üveggömb csillogott benne. – Ha majd lefekszel, tedd az ágyad mellé, apa! És mielőtt becsukod a szemed, gondolj arra, hogy a másik oldalán ott vagyok én!

2011. december 17., szombat

10000 látogatás felett az első oldalam!

Köszönöm minden kedves látogatómnak!
Egy vers, amit ott tettem közzé először:


Hálaima az Életért

Dalom a csend és a csend dalol bennem.
Szívemből hallom sírni a tengert,
És tengernyi sír hallgat a szívemben.
Madár száll Föld testem felett -
Magamba zárt részem madártetem.
Pókfonál hajam száll az őszi szélben.
Égig nyúló karjaim ágak
A földmélyi gyökerek erdejében.
Mi él, bennem lüktet. Vérerek viszik
Földanya kincsét fel a magas Égbe,
Hogy őrizhessék angyalszárnyak.
Én ott vagyok benned, bennem a Földben,
Te ott vagy bennem, benned az Égben.
És végtelen létezésem
Egyetlen pillanat az Öröklétben.
Mint parányi homokszem Istenben,
Várom a Hajnalt Isten tenyerében…



2011. november 30., szerda

Valakit kifelejtettem...


A Győri Antológia Kör tagjai közül kifelejtettem valakit az előző bejegyzésből. Molnár Györgyöt. Ő készítette ezt a fényképet Sajdik Ferencről és neki köszönhető, hogy újra megjelenhetett ez a mesekönyv. Radnainé Bauer Erzsi meséivel és festményeivel.
A könyv megvásárolható:  

2011. október 30., vasárnap

Az Győri Antológia Kör képzőművész tagjainak alkotásai - ízelítő

Ámonné Tóth Éva: Gerbera











Burián György: Anya gyermekével
Gaál András:  Csíksomlyói búcsú
Harmatiné Péter Kati: Madonna
P. Szabó Márta: Páva

2011. október 28., péntek

Szárnyalás - Győri antológia 2011 című kötetben szereplő szerzők, művészek

Ámonné Tóth Éva
Bogár Erika
Boros Bálint dr.
Csáky Anna
Cseke J. Szabolcs
Burián György
Gősi Vali
Harcsás Judit
Hollósy Tóth Klára
Gaál András
Kanicsár Ádám András
Kecskés Rózsa
Mészáros József
Nagygábor Margit
Harmatiné Péter Kati
Olasz Valéria
Rácz Katalin
Stalzer Tamara
Molnár György
Stein János
Szabó Zsuzsa
Varga Lajos Dániel
Varga Nóra
Petőczné Szabó Márta
Kulcsár  Nárcisz

"Pályázóink írásaiból" részben szereplő szerzők:

Hegedűs Hajnalka
Körmendi Tamara
Kutasi Károly
Mészöly József
Morvai Csaba
Szőcs Henriette

2011. október 8., szombat

Magdaléna (részlet)

Az őrzött, minden kényelemmel ellátott lakóparkok befolyásos lakóiknak köszönhetően a városok központjaivá váltak. Ahogy fejlődtek és gazdagodtak az itteni közösségek, úgy szegényedtek el a falakon kívül élők.
A Kék Város egyike volt a régió legelső lakóparkjainak. Vezetői – ahogy a világtörténelem minden vezetője – abban bíztak, hogy az ő mikroviláguk, fejlett infrastruktúrája és külkapcsolatai révén megvédi őket mindentől még akkor is, ha a Föld nagyrésze a felmelegedés következtében lakhatatlanná válik.
És úgy tűnt, igazuk van. Mert hiába nyelte el az óceán egymás után a szigeteket és a partmenti országokat, és hiába sivatagosodtak el egyre nagyobb területek Európa szívében is, a biztonságos Kék Város élt, virult és fejlődött.
Itt lakott Magdaléna Mond, első osztályú tiszt, akit alig harminc éves kora ellenére már a Lélekmentő Intézet élére neveztek ki. Magdaléna magas volt, karcsú. Sötétbarna haját általában kontyba tűzte, és ha kilépett a lakásából, mindig divatos kosztümöt viselt. A zuhanyzójából sosem fogyott ki a víz és sosem tapasztalta még az áramszünet nehézségeit.  Nem ismerte sem az éhséget, sem a szomjúságot. Még nem volt beteg. Az iskoláit lélekmentő diplomájának megszerzéséig bentlakásos intézetekben végezte. Munkába állása óta minden hétköznap ugyanakkor kelt, zuhanyozott, reggelizett. Majd dolgozni indult a földalatti vonaljáraton. A fülke ajtaja mindig ugyanakkor nyílt ki, ő mindig ugyanakkor szállt be, és ugyanabban az időpontban lépett ki az irodájába vezető folyosóra.
Ma hajnalban azonban nem a programozott bioébresztője ébresztette, hanem egy különös, kissé nyomasztó álomból menekült az ébrenlétbe. Első páciense látogatta meg: egy hosszú, fehér hajú és fehér szakállú öregember.
A főnökei könnyű esetnek gondolták ezt a békés, törékeny vénembert, de ő azóta sem tudta elfeledni mélytüzű szemét és bársonyosan meleg, gyengéd hangját.
A szerencsétlen öreg hamarosan a földalatti urnacsarnokba került, de Magdaléna tanulásra képzett agya megőrizte meseszerű szavait, és valódi kilétét elfedő nevét:  Wilfred testvér.
Az öreg csodás történeteket mesélt a Grálról, melyből egy Jézus nevű legendás tanító ivott. Úgy hitte, egy napon mindenki ott áll majd a maga Grálja előtt, de csak kevesen lesznek képesek felismerni a lehetőséget. Amikor megtudta, hogy a fiatal doktornő neve Magdaléna, áhítattal suttogta: „Mária Magdolna, magzatával a szíve alatt, maga az élő Grál.”
Ez a találkozás segített Magdalénának megérteni, hogy könnyebb kezelni a körüllakókat, ha elfogadja babonás hitüket. Munkája kezdetén nem csak a hitvilágukat, de elhanyagolt külsejüket is elképesztőnek találta.
A városlakók a maguk nemében tökéletesek voltak. Hiszen az ellenőrzött táplálkozás, a rendszeres orvosi felülvizsgálatok és a gondosan kikísérletezett kozmetikumok a testi kellemetlenségeket már rég kiküszöbölték. A városi férfiak és nők egészségügyi okokból epiláltatták a testüket. A genetikának és a kisebb korrekciós műtéteknek köszönhetően csak a hóbortos különcök viseltek szemüveget. Nem voltak sebhelyes, forradásos, kopasz és ősz hajú emberek.
Magdaléna legújabb páciense ezzel szemben egy borostás arcú, félhosszú, szőke hajú harmincöt év körüli férfi volt. Egy tipikus körüllakó, a legveszélyesebb fajtából, a radikális földvédők közül való. Sötétkék, rövid ujjú kezeslábast viselt, mint az átnevelősök mind. Szürkés zöld szemét a vele szemben álló törékeny nőre szegezte, arcán régi forradások és friss sebek látszottak...

2011. október 1., szombat

Az új "Győri antológia 2011"






A kötetben Magdaléna című novellám szerepel az Antológia kör tagjainak novellái, versei és képzőművészeti alkotásai között.
Az antológia bemutatója a Győri Könyvszalonon (2011. november 11-13.) lesz, 2011. november 12-én szombaton 11 órakor, a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében.
A részletekről írok majd itt és a facebookon is.

Erika

2011. szeptember 28., szerda

Kisalföldi énekek II. (4.)

Értünk sírnak

Láttad már a rózsák könnyeit?
Apró gyöngyöket vérvörös szirmukon,
Csillámló kristálygömböket sárga húsukon,
Fehér szűz ruhájuk piciny díszeit?
... Mert akkor már Te is tudod,
Hogy sírnak a rózsák 
Minden hajnalon az ember bűnein.
S eső után könnyeik csillognak,
Hisz'  előre félnek fájdalmától a jövőnek.
S hallottad őket akkor sikoltani,
Mikor hideg fém zöld combjukba hatol?
Ó, dehogy!
Már védekezésük felébreszti haragod,
Szidod őket, nem hallod sikolyuk,
Saját szisszenésed nyomja el fájdalmuk hangjait,
Ujjadból kicseppenő vér mossa el hulló könnyeik.

Mert az hiszi az ember övé a Föld...

Ó, dehogy!
Te vagy a földé, ember!
Testeddel neveled a rózsákat,
Kiömlő véred alkotja éltető nedveik,
Soha meg nem gyónt vétkeidből 
Fakadnak gyöngyként csillanó könnyeik.


Ősz

A csend körbezár, merengek szótlanul,
Mint az utolsó levél a fán,
S míg számára emlék az aranyló nyár,
Mely rég elsuhant a szél hátán,
Bennem a tűz őserővel lángol még.
Ám kívül az ősz már Valóság,
És csillogó fehér fátyolként
Szétterült a tájon a hajnali dér,
A fák lágy meleg zöldjét, mint a kiömlő vér,
Vörösre festette a metsző szél,
Csak lenne ősz mégis örökké!
Bár éveimben még enyém a nyár,
Lelkemben már ott lobog száz harcos napsugár,
S ezernyi vad színnel, szüreti dallal, illattal,
Megfeszített erejével tombol a végzet.
Mert szívembe égett, mikor egy kedves elment,
Ragyogni kell, hisz' egy napon egyikünk sem lesz más,
Mint az utolsó őszi napfénnyel 

2011. szeptember 23., péntek

Első E-könyvem!


Márton Stefi szenvedélyesen rajong az indián kultúráért. Kalandos körülmények között megismerkedik Burttel, a félvér katonatiszttel, aki szinte teljesen elszakadt indián gyökereitől. Amikor kapcsolatuk tragikus hirtelenséggel véget ér, Stefi egy kisvárosba, rokonai elhagyott házába költözik. Miközben visszatérő álmaiban rendszeresen egy indián faluban találja magát, tudomására jut, hogy a ház egykori tulajdonosa, Stevie Morgan évekig élt az indiánok között...



Megvásárolható az Adamo Books oldalán!



2011. szeptember 20., kedd

Kisalföldi énekek II. (3.)

Az Útitárs

Az Útitárs
A Hűséges
A Félelem
Bennem van,
Birtokba vesz, terjeszkedik.
Megmagyarázhatatlan, de
Egyértelmű,
Elrejtőzik
S új erővel
Tör elő
Feltartóztathatatlanul,
Egyeduralma bénít,
Vigyorrá torzítja a mosolyt,
Lázzá a lángolást,
Elnyomja, megöli
A Vágyat a Reményt.


Jóslat (?)

Valami ősi átok
Valahol mélyen
Mint sötét titok
Rejtőzve bennem él.
Egy napon talán,
Mint őrület
Felszínre tör 
Sötét talány
S mint oly' sok művészt
– Ha az vagyok netán –
A téboly magába ránt
És lobogó lelkem
Emésztő vad lánggal

2011. szeptember 13., kedd

Kisalföldi énekek II. (2.)

Megtérés

Folyó vagyok
Te a tenger
a deltánál 
hol lelkünk 
összeér
csak ott
csak ott
tudom meg
hogy az 
erőművek
tévutak
a sok belém
ömlő szennypatak
a sár a könny és a vér
mily aprócska ár a tengerért.


Te és a Tenger

A homokban fekszem
Rád gondolok
Utazgatok ide-oda...
Ki tudja, hol vagyok
Két tudati-lét között
Néha látlak
Néha érezlek
S míg kezed testemre álmodom
Szavaid visszhangzanak bennem
Meghalnak
Újjászületnek
Mások lesznek
Tovább élnek,
Ahogy te bennem
Összefonódsz félelmeimmel
Ahogy a  homok a Tengerrel...
Ahogy a szél a Tengerrel...


A Magányon túl

Veled együtt tűnt el Hitem
És már nem tudom azt sem
Szeretlek-e,
De Tiszta Magányom helyett,
Aki velem volt, mielőtt
Megláttalak,
Mára nem maradt semmi sem,
Csak a tudat, hogy Nincsen
És Hiányzik...
Te vagy Más, én már nem tudom,
De Hiányzik, és fáj, hogy 

2011. szeptember 4., vasárnap

Kisalföldi énekek II. (1.)

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik  a csend,
A  kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzá bújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel,
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk a Gonosz Törpe tükrében,
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.


Apám

Megyek az úton
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,

2011. augusztus 23., kedd

A legváratlanabb fordulatok díja

Nagy megtiszteltetés ért két illetve háromszor is megkaptam ezt a díjat.
LauraL-től és Haidey-től is  Köszönöm szépen!

Ezzel a bejegyzéssel a díj kikerül a blogra. Ezzel teljesítettem az egyik feltételt (1. Tedd ki a logót a blogodra!)


2. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
Mindkettőjük chatfalán megköszöntem a megtiszteltetést.

3. Írj ki magadról 7 dolgot!
1. Az írás számomra gyógyszer, de néha túlzásban viszem és méreggé válik.
2. A családom érdekében azonban időnként még erről is képes vagyok lemondani.
3. Krónikus betűéhségem van, ha én már nem tudok írni, olvasok.
4. Szerintem van Isten.
5. Volt egyszer egy fekete macskám.
6. Párizsban egyetlen dolog van, amit igazán látni szeretnék: a Pére Lachaise temetőben Jim Morrison sírja.
7. Ha egyszer el kellene hagynom Magyarországot, egy indián rezervátumba mennék.

4. Küldd tovább 7 írónak!
1. Evetta Bright: Érzések és ballépések
2. Mili és Kylie: Valaki titokban rólad álmodik
3. Kella Gable: Armor rózsája
4. Rose Woods: Angyali démonok
5. Mimi: A gladiátor
6. Narmiraen: Álom
7. Lulu és Doree: SmiLe

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

Még egyszer nagyon köszönöm a díjat!

Rica Whimsy


2011. augusztus 5., péntek

Győri Antológia 2002. (2.)

A csend nem hazudott

Telnek a napok, hallgatsz,
De én tudom, hogy 
Akkor
A csend közöttünk 
nem hazudott.
A szememből kicsordulva
Mintha vérem folyna.
Várom szavaid, és közben 
Életem ömlik szét.
De míg nem értelek téged, 
Nem feledhetlek el,
Még, ha néma űr marad is
Emlékeddel szívemben.
Mert én tudom, hogy
Akkor
A csend közöttünk 
Nem hazudott.


Azonosság

A gyönyör magányából
- Téren- és időn túlról - 
Visszazuhanva karjaidba,
Piheg a testem 
Könnyű ernyedésben,
Ahogy haldokló Madárka
Lelke pihen meg,
Utolsó röpte végén
Isten meleg fészkében.


Hazafelé


Lehulló csillagokból fehér paplant sző az ég,
Akár szerelmesem, betakar,  rám borul a tél.
A csillagok emlékére gyertyát gyújtanék,
Leoltanám a lámpát s a táncoló lángnál
 Nézném a szemét, s míg szobánkra ráborul az éj,
Odakinn lassan fehérré válna a messzeség.


2011. augusztus 1., hétfő

Győri Antológia 2002. (1.)

Töredékek

1. 

Halál-csöndes éjszakák...
Csak most értem meg 
Félelmét,
Mit érzett a dermedt falak között,
Álmaitól álmatlanul.
Talán akkor...
Akkor sírt az én Apám.

2.

Mindig rohantam én, 
És Ő mögöttem lépkedett,
Féltüdejében hurcolt nehéz éveket.
Most lassítanék, de már minek?!
Hátam mögül nem hallom a csoszogó lépteket.
  


Fenyves a Mátrában


Halott fák testén lép a láb
Fűrész tör a csendre
Szívedbe mar a lánc
Tetem zuhan a földre
Johannesburg...
A Föld csúcsra jár.


Vándor

Fehér vásznat feszít, terít a szél,
Sötét, dermedt ujjak nyúlnak az égig,
Hegyes tőröket készít a Jégkovács,
Virágcsendéletet fest egy szellem,
Félfülű talán...

Bánatlovak köteleket tépnek,
Halálmadarak törnek az égnek,
Vad szél játszik veled -,
Reméled, hogy valaki
Add még menedéket.



"Azután"


Csendben fájnak a szívek,
Hallgatnak bár, de élnek,
Némán hullnak a könnyek,
Halkan csordogál a vér,
Ám egyszer csak a sötétben...
Csendül a dal, megnyílik az ég:
A Megfeszített visszatér.
Testéről eltűnt a vér,
A szívében Reményt hoz,
Szemében Fényt. Szétosztja
Végtelen Szeretetét...



2011. július 31., vasárnap

Délibáb 2000.

Talán

Létezésünk apró tanúi,
Szívünk halk dobbanása
Szempillánk kolibriszárny rebbenése
Pupillánkon  a láng lobbanása
Álmaink arcunkra ülő rettegése
Összepréselt fogaink fájó jajongása
Sikolyaink az éjben, a láztól, a vágytól
A megfeszülés fehérsége körmünk alatt
Bőrünk gyöngyként csillanó verejtéke
Ujjaink simogató remegése
Lágy ajkunk hűvös forró lenyomata
Bordáink alól  a sóhaj fuvallata
Hajnalt köszöntő pillemosolyunk
Önkínzó kérdéseinkre hazudott
Sok öncsaló válaszunk...
Porrá omlik mind, elenyészik,
S majd nem marad utánunk más
Csak annak hite, aki ránk emlékszik.

Megjelent a Délibáb 2000 antológiában. 

2011. július 26., kedd

Kisalföldi énekek - Antológia 2001.

Jim Morrison

Mindenütt út és mindenütt tér,
Ezer világ hív és ezer cél
Te csak állsz, s ha mégis elindulsz,
Az út elejéről visszafutsz.

Tartottál már a tenger felé
És megfordultál, mert arcodba
a partról homokot fújt a szél, 
s könnyek fedték el a napkeltét. 

Sziklák között utat kerestél,
És a csúcsra álmodtad magad,
A vakító fénytől nem láttad,
Hogy lábad alatt forrás fakad.

Egy halottban barátra leltél,
És egy kicsit te is holt lettél, 
Fájt, hogy az élőket elhagytad,
De ők csak fájdalmat okoztak.

Valaki a tengerről mesélt,
És megmutatta a napkeltét.
Megigézett, s te szép halottad
Érte boldogan megtagadtad...

Akit elhagytál, még veled van.


(A kötetben (borító) ezzel a címmel jelent meg, eredetileg azonban cím nélkül írtam, és az utolsó sort is kiszerkesztették a kiadványból. A kezdet-kezdetén sok cím nélküli versem volt, és lassan hozzászoktam, ahhoz is, hogy bizony gyakran belenyúltak a versekbe...)


Feledés

Már nincsen arcod és
Talán sosem volt hangod
Néhány töredék villan még fel
A kezed, a térded,
Borosta az álladon,
Ujjad érintése vállamon,
Egy mozdulat - nekem intesz
Félek, lassan elveszítlek
S mikor az utolsó kép is elenyészett,
Már csak én maradok itt
Az idő foszladozó játékszerének.

(1997. január 13.)


Ős

Körülöttem csend van.
De mélyen,
Agyam barlangjainak egyikében
Lobogó tűz mellett
A Sámán énekel,
Ősösztönnel tör elő 
Torkából a vágy,
Tombol ereiben a vér,
Szíve dübörgő ritmusát
Követi testének tánca,
Arca körül sas csőrében 
Vergődő kígyók tincsei,
Szemében a tűz aranyló fénye,
Mint lelkének lángja
Lobog időtlenül.