2011. április 29., péntek

Vigyázó Árnyak

László Gyula rajza

Néha fátyolos őszi éjszakákon, a várostól távol, a szélben különös hangokat hallani. Szinte érzi az ember füle mellett a nyíl süvítését, orrában a lovak csípős szagát. Árnyak suhannak el a sötétség vándora mellett, ruháik ezüst díszei meg-megcsendülnek.
Ha megállunk, ők is megállnak, lélegzetvételük összekeveredik a szél hangjával, ott állnak mögöttünk, míg el nem indulunk újra. Őriznek, óvnak bennünket. Kaftánjaik surrogása úgy kísér végig utunkon, mint a fák lombjának susogása fejünk felett.
Vigyáznak, nehogy letérjünk az útról, melyen ők indítottak el minket sok-sok emberöltővel ezelőtt.
Talán fáj nekik, hogy utunk során elveszítettük hagyatékuk egy részét, a rovásírást, a visszacsapó íjat, a tarsolylemezt, a sámándalokat, sámándobokat, brokát kaftánjaikat és  ezüsttel kivert, gyönggyel berakott fegyvereiket, de mint  a jó szülő, fájó szívvel elfogadják az idő múlásának törvényét.
Az őrzők egyszer-egyszer megérintik a vándorokat. Van, aki kiköltözik a pusztába, jurtát épít, lovakat tenyészt, megtanul bánni az íjjal, furcsa ételeket készít, és nem akar visszatérni a városi hétköznapokhoz. Velük találkozva az egyszerű ember számára is megállíthatónak tűnik az idő, és újjáéled a remény, hogy fennmarad ez az egykor szilaj, a föld őserejét magában hordózó, büszke nép.
Az éjszakai vándor sétája végén összeszoruló torokkal sorolja  az ősök nevét: Csaba, Álmos, Árpád, Levente, Géza, Vajk, Botond, ...és utoljára visszanézve még látja őket, ahogy vágtató lovaik nyergében hátrafordulva, felajzott íjaikat lövésre készen tartva eltűnnek az őszi ködben.

Vizet!


Egy balga vándor enyhelyet és forrást keres, de múltját, mi a jövőbe vezet többé már nem leli meg. Céltalan bolyong a sivatagi tájon, kietlen puszták, kopár hegyoldalak, kiégett erdők várják. Szívének, agyának, nyelvének szomját könnyei nem csillapítják.
Hideg van, némaság és Halál.
Mellette széttört kereszt, korpusz a homokon, szétzúzott, ledöntött oltár. Felette szomjazó dögmadár.
A kiszáradt folyómederből kiemelkedett végre a vaskoporsó. Ezüst-arany magjában hun király  pihen.
De már késő… A csodaszarvas patája sziklát ért, nem érinti többé zöld fű selymét. Emese álma véget ér.
S hol Szent Királyok keze öblös boros kupán nyugodott, az istentelen, hitetlen nép vízért kiált.
Ahogy meggyalázott asszonyi testből a vér, úgy folyik el a Földanya sebein át az emberi lét...

2011. április 25., hétfő

Éljen a királyné!



Miközben félreverték a nagytemplom harangját, Dizavul herceg az ablakhoz lépett, és behajtotta a nehéz fatáblákat. A hatalmas harang kondulásait azonban nem zárhatta ki a szobából, ahogy apja halálának tudatát sem űzhette ki a szívéből.
A háta mögött kinyílt a nehéz tölgyfa ajtó, és hajlongva belépett Radakund nádor.
– Drága fiam – mondta, karját ölelésre tárva. – Micsoda csapás! Micsoda csapás! Egy ilyen szerencsétlen baleset, ilyen fiatalon! De neked nem kell félned, atyai jóbarátod, minden birtoka, jövedelme a rendelkezésedre áll. Csak fogadd el a lányom kezét!
Dizavul megütközve nézett az ősz hajú férfira. Első megdöbbenése után a barátjára gondolt.
Bese és a nádor lánya, Hajnal szerelmesek voltak. És Radakund most Hajnal kezét kínálja fel neki!
Felsóhajtott.
– Köszönöm, barátom! – mondta a fejét enyhén meghajtva. Szinte csak egy biccentés volt, ahogy egy trónörökösnek, vagy már majdnem királynak illett. – Kérlek, a ma éjszakát hadd, töltsem magányos gyászban, apám teteménél, de holnap mindent tisztázunk – tette hozzá, majd egy intéssel elküldte a nádort.
Radakund engedelmeskedett, úgy érezte, ma este ennél többet nem tehet.

Lent a városban nem messze Radakund hatalmas házától, egy fiatal legényke leugrott a lováról. Aztán még nyeregben ülő láncinges gazdája combjához simította az arcát.
– Hajnal! – szólt rá a vitéz nevetve. – Még meglát valaki, és hírbe hoznak az apródommal!
Az apród csilingelő lányhangon felkacagott.
– Ha végre apám elé állnál, és megkérnéd a kezem, nem kellene fiúruhában járnom!
A vitéz leszállt a nyeregből, és átölelte az apród karcsú derekát.
– Galambom! Ígérem, tisztességes asszonnyá teszlek, amint sikerült anyám családjával az örökösödési vitát rendeznem. Néhány hétre most haza kell utaznom, utánanézni a birtokaimnak… – az ifjú zavartan elhallgatott, amikor rájött, hogy amit hall, az a lélekharang.
– Isten nyugosztalja ezt a szerencsétlent! – mondta tisztelettel.
Hajnal döbbenten nézett rá.
– Azt sem tudod, Bese, kiért szól a harang…
– Bárkiért szól is, sirassák meg, és temessék el tisztességgel! Most siess haza, nehogy bajba kerülj miattam! – könnyedén rápaskolt a lány formás fenekére.
Hajnal kacagva elszaladt.
Bese nyeregbe szállt, és a palota felé indult. A harang még mindig szólt…
 „Nagy ember lehetett” – gondolta erre az ifjú. Amikor a harang elhallgatott, ágyúszó hallatszott. És Bese rádöbbent, hogy a lélekharang a halott királyt búcsúztatta, az ágyúszó pedig az új királyt köszönti.
Azonnal Dizavulra gondolt. Pontosan tudta, mit élhet át most a barátja, hiszen alig egy éve ő temette el az apját.
Megsarkantyúzta a lovát, és sebes vágtában indult a vár felé.
A kapuőrök és az ajtónállók könnyedén felengedték a fogadószobába, jól ismerte őt mindenki. Ám miután néhány percet várt, Dizavul helyett csak a főkamarás érkezett.
– Vitéz úr! A felséges úr most nem fogadja!
Bese döbbenten nézte a hivatalnok kifejezéstelen arcát, némi habozás után beletörődve bólintott.

Valamivel később már a lovát kantárszáron vezetve a fogadó felé tartott, ahol megszállt. A fegyverhordozója azonnal elé ugrott, amikor belépett az udvarra. Gyorsan elvezette, kikötötte a lovat, aztán szaladt gazdája után, hogy segítsen neki levenni a láncinget, csizmát. Futtában még bekiáltott a fogadósnénak, az ablakon, hogy melegítsen vizet a vitéz úrnak, a fürdőhöz.
– Valami készül, Jankó! – mondta Bese a karosszékben ülve, miközben Jankó a csizmáját húzta.
– Mondja csak, vitéz úr! Mondja csak!
– Őfelsége nem fogadott, pedig csak részvétem akartam kifejezni a király halála miatt.
– Ma csak a Radakund nagyurat fogadta – jegyezte meg a szolga mindentudó képpel.
– A nádort? – Bese elsápadt. Hajnalra gondolt. Fiatal kora ellenére jártas volt ő a politikában, épp eleget tapasztalt szegény apja oldalán.
Radakund bizonyára egyesíteni akarja a két házat. Bese tudta, hogy már nem halogathatja az indulást, rendezni kell a vitát a rokonokkal, hogy aztán maga mellé állítva őket, együtt támogassák Dizavult.
Radakund hatalmi törekvéseit csak egy biztos nemesi szövetség törheti le. A nádor birtokai, pénze hatalmas bandérium felállítását teszik lehetővé, nincs még egy nemes az országban, aki egymaga versenyre kelhetne vele.

Radakund nádor ezalatt magához hívatta egyetlen lányát.
Hajnalnak két kedves szolgálólánya is segített, hogy a nadrágból, ingből kibújva minél gyorsabban felvehesse szalagokkal ékített, gyöngyhímzéses ruháját.
Apja a nagyteremben várta. A hosszú asztalon álló karos tartókban számos gyertya égett. 
Radakund a lánya felé indult, a tulajdonos büszkeségével mérte végig a törékeny, barnahajú szépséget.
– Hamarosan elrendezem a sorsod. Fényes jövőt biztosítok számodra, a király, Dizavul oldalán.
A lány elsápadt.
– A király?
– Meghalt a király, éljen a király… és a királyné!
Hajnal rémülten nézett az apjára.
– Holnap mindent tisztázok Dizavullal, de biztató, hogy nem utasította vissza egyből az ajánlatot – Radakund tapsolt, aztán a lányára mosolygott. – Nem kell aggódnod, mindent elrendezek.
Közben megjelent két szolga, és két jól megrakott tálcán hozták a vacsorát.
Hajnal számára sosem teltek ilyen nehezen a percek. A vacsora végeztével apja ráadásul még marasztalta, így csak sokára tudott elszabadulni. Egyik szolgálólányát azonnal a fogadóba küldte Beséhez.
Az ablaknál ülve várta a lány visszatérését. Amikor észrevette, ahogy fehér ruhában szalad a cselédkapu felé, felpattant. Ha még egy pillanatig az ablaknál marad, láthatta volna a sötétruhás másik alakot, aki a szolgálólányt követve ugyancsak belépett az épületbe.
– Mi hír?  – kérdezte azonnal, amikor a lány zörgetése után kinyitotta az ajtót.
– Dizavul herceg hívatta a vitéz urat! Nála van.
– Akkor nem tudtad átadni az üzenetet?
A lány megrázta a fejét.

Bese ismét a királyi fogadószobában várakozott, ezúttal láncing nélkül, díszes mentében, karddal az oldalán.
Dizavul sápadt arccal jelent meg előtte, mikor az ajtónállók kitárták a nagy kétszárnyú ajtót.
– Veled érzek, barátom! – úgy tűnt, Bese megölelné a barátját.
Dizavul csak biccentett, aztán gyorsan beszélni kezdett.
– Radakund megkeresett, és felajánlotta nekem Hajnal kezét. Tudod, hogy nehézségeim vannak. Ez az ország egy forrongó katlan, és meg kell szilárdítanom a hatalmat.
– Egy hetet kérek! Egyetlen hetet! Szerzek szövetségeseket – Bese megemelte az oldalán függő kardot. – A barátom vagy, Dizavul! Együtt vadásztunk, együtt csatáztunk! Neked meséltem holdfényes éjszakákon, hogy Hajnalért dobog a szívem. Téged kértelek, amikor sebesülten feküdtem a sátorban, jó apám halála után, hogy vidd el neki a hírt, hogy én élek! És most képes lennél elvenni őt tőlem?
– Ne hidd, hogy az én szívem nem fáj, de nekem az ország sorsával kell törődnöm.
– Még ne mondj semmit, Radakundnak! A kardomra esküszöm, egy hét múlva itt vagyok a szövetség hírével. Ha nem jövök, elbuktam, és akkor tiéd Hajnal! De a barátságunkért add meg nekem ezt az egy hetet! – Bese nem könyörgött, határozott volt. A hangja egyetlen egyszer remegett csak meg a felindulástól. Abban a pillanatban, amikor kimondta a szeretett lány nevét.
Dizavul sápadtan nézte, és végül bólintott.
Bese, öklét a szívére szorítva fejet hajtott, és sarkon fordult.

Amikor Bese elhagyta a palotát gondterhelten, megtörten szállt nyeregbe. A ló csendesen poroszkált a langyos éjszakában. Az ifjú vitéz csak akkor vette észre, hogy valaki fekszik előtte az úton, amikor a ló horkantva hátrált.
A következő pillanatban a fekvő alak felugrott, és elkapta a kantárt. A sötétből csuklyás köpenyt viselő alakok vetették rá magukat Besére, és lerántották a nyeregből. Az ifjú nemesnek még a kardját sem volt ideje előhúzni.
Vörös vére keskeny patakokban csordogált le az út szélére, miközben odafönn egy felhő a Hold elé úszott…

Hajnalban a palotaőrök bukkantak rá a holttestre. Azonnal felismerték benne Bese vitézt, és értesítették a herceget.
Dizavul megrendülten állt a saroglya mellett, amelyen behúzták az udvarra halott barátját. A felső testét borító szúrt sebek láttán a herceg iszonyú haragra gerjedt, és azonnal Radakund házához indult. Hiába próbálta visszatartani, nyugtatni a főkamarás.
Dizavul gyalogosan rohant végig a néptelen utcákon. Ahogy futott haragja lassan csillapodott, és ismét ráébredt tehetetlenségére. Amikor a nádor házának kapuja elé ért, így szólt az őrhöz:
– A nádor lányával kell beszélnem!
Már nyitották is neki a kaput, és ő belépett.
Radakund köntösben, futva érkezett meg a herceg elé az udvarra.
– Látni akarom Hajnalt! – parancsolta Dizavul.
A nádor intett az őt követő szolgák egyikének, hogy siessen a lányért. Ő addig a nagyterembe vezette a felséges vendéget. 
Hajnal kibontott hajjal, zavartan lépett a helyiségbe, Dizavul láttán elsápadt. A herceg felé indult, megfogta a kezét.
– Nagyon rossz hírt hoztam – mondta halkan.
Hajnal értetlenkedve nézett rá, majd az apjára. Radakund elfordult.
– Besét meggyilkolták az éjjel.
A lány ajka remegni kezdett, arcán látszott tehetetlensége, rémülete. Ekkor Dizavul is elfordította a tekintetét róla. Ő pedig felváltva nézte a két férfit, és nem tudta, melyiket vádolja.
– Akkor már semmi akadálya, hogy felséged hitvese legyek – jelentette ki fojtott hangon.
Dizavul döbbenten, aggódva pillantott rá.  Hajnal megérintette a kezét.
– Köszönöm – tette hozzá hálásan.
Radakund megdicsőült arccal fordult a lánya felé, elmosolyodott.
– Neked is köszönöm! – Hajnal biccentett felé, és mintha már most királyné lett volna, kivonult a teremből.
A folyosón rohanni kezdett, és ahogy a keskeny ablakokon becsorgott a kelő napfénye, úgy buggyantak kis szeméből a fájdalom könnyei.

2011. április 19., kedd

Zorn szigonya


Két férfi üldögélt a tűz mellett, a tengerparti fák árnyékában. Ócska ruházatuk alapján az első pillanatban szegény halászoknak látszottak, ám tökéletes állapotú, rendben tartott fegyvereik elárulták, hogy zsoldosok, még ha a szegényebb fajtából valók is. Az erdő szélén legelésző lovaik hirtelen nyugtalankodni kezdtek, ezzel majdnem egy időben az egyik harcos felpattant. Erős, szálfa termetéhez egyáltalán nem illett meglepett, félelemre utaló arckifejezése. A zsoldos a fák közül hallatszó, egyre erősödő, surrogó, sikáló hangra reagált ily módon.
– Mi ez, Aton? – kérdezte a társa, felemelkedve.
– Életemben egyszer hallottam ilyen hangot. Egy megszállott papot követtem, amikor valami átjárót keresett. Annyi pénzt még sosem kaptam, mint tőle, harmincan indultunk el… ketten jöttünk vissza. Nem találtuk meg az átjárót, csak a szörnyeket… Hangyákat! Istentelen nagy hangyákat! Végeztek a társaimmal, és miattuk vagyok ilyen!
A harcos szétnyitotta zsinórral fűzött bőrmellényét. Felső teste baloldalát összefüggő, égésszerű hegek borították.
– Azt hittem, megégtél – mondta a társa, a vállát vonogatva.
– Ez nem égés, ez sav, Tork! Átkozott hangyasav marta szét a bőröm! Rám köpött az egyik, de aztán belévágtam a bárdom! – kiáltotta Aton az erdő árnyait fürkészve.
Mintegy szavai alátámasztására egy óriási hangya jött elő a fák közül. A harcos két hatalmas ugrással a lova mellett termett, és magához vette rövidnyelű harci bárdját.
A hangya hátán egy nyolc év körüli fiú ült. Ciripelő hangon kommunikált a rovarral, aztán ártatlan arccal a férfira nézett.
Aton holtsápadtan, harcra készen tartott feléjük.
– Ne féljetek! Szelíd, a barátom – mondta a gyerek csodálkozva, nem értve a zsoldos támadó viselkedését.
Tork mozdulni sem bírt a döbbenettől.
Aton feltűnően óvatos léptekkel egyre közelebb merészkedett a furcsa párhoz. Végül támadásra emelte a bárdot.
A fiú, tenyerét kifelé fordítva, felemelte a jobb kezét.
– Kérlek, uram, ne bánts bennünket! – kérte halkan, barátságos mosollyal keskeny arcán, mint, aki nincs tisztában a veszéllyel.
Aton leeresztette a fegyvert. Gyorsan sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül visszament a lovához. A gyerek lecsúszott a hangya hátáról, és a harcos után szaladt.
– Uram, uram! – szólította meg, tisztelettel a hangjában. – Megengeded, hogy csatlakozzunk hozzád?
Aton felé fordult, egy darabig kifejezéstelen arccal figyelte, aztán bólintott.
Tork elkerekedett szemmel nézett rá.
Nem sokkal később a gyerek egy lapos kövön üldögélt a tűz mellett, és Aton utolsó tartalékait eszegette. A zsoldos vele szemben egy fának támaszkodott, és láthatóan feszélyezve faggatta:
– Hogy hívnak?
A kisfiú csak a vállát vonogatta.
– Nem tudod a neved?
Ezúttal zavart fejrázás volt a válasz.
– És a… – Aton elhúzta a száját, mielőtt kibökte: – a barátod, hogy hívják?
– Hangyóca.
– Hogy kerültetek össze?
A fiúcska újra csak a vállát vonogatta.
– Semmire sem emlékszem. Mellette ébredtem fel, sebesült volt, és segítettem rajta.
Aton arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy a gyerekre nézett, de a rovart még mindig undorodva méregette. A hangya a harcos tapasztalatai alapján valami növendékféle lehetett, hiszen ha felemelkedett volna, egymagasságú lett volna kis cimborájával. A zsoldos pedig férfinagyságú rovarokkal került szembe.
– Figyelj, Kölyök… Ez lesz a neved, jó? – Aton türelmesen megvárta, míg a fiú rövid töprengés után bólint, csak aztán folytatta:
– Torkkal bemegyek a városban, de neked és a barátodnak biztonságosabb, ha itt rejtőztök el. – Aton maga sem értette, mi okból segít ennek a fura kis alaknak, de ha a gyerekre nézett, rég elfeledettnek hitt érzések ébredtek fel benne, és belesajdult a szíve. 

A városban Tork a kovácshoz vitte a lovát, Aton pedig a kocsmába indult. Tudta, hogy a magafajta ilyen helyeken juthat a legkönnyebben munkához. Összeakadhat utazókkal, akiknek kíséret kell, vagy szabadságos paladinokkal, a városok vagy főurak által fizetett harcosokkal, akiktől viszont információt lehet szerezni.
Az ivóban óriási zsúfoltság uralkodott, melytől Aton irtózott. Miután a sörét megkapta, felemelte a pultról a kupát, és kiballagott a tornácra. Itt is minden asztal foglalt volt, így a tetőt tartó oszlopok egyikének támaszkodott.  Lassan körülnézett, igyekezett minden részletet az agyába vésni. Az új helyeken mindig kellően bizalmatlan volt.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a szemközti épület egy bordély. Épp azon gondolkodott, hogy a sör után másfajta vágyait is kielégíthetné, amikor az egyik emeleti ablakból kizuhant valaki. Egy vörös hajú szépség bámult utána.
Néhány pillanattal később egy másik vörös hajú alak jelent meg a lány mellett az ablakban.
– Liola! Hogy tehetted ezt? Tönkre teszed az üzletem!
– Azt képzelted, hogy majd a vendégeid kedvére teszek?!
– Eltévesztette az ajtót! Nem hozzád küldtem! – a harminc körüli, szeplős arcú férfi aggódva figyelte, ahogy pórul járt vendége végre talpra kecmereg.
– Odaát hamarosan baj lesz – szólalt meg valaki Aton háta mögött, kizökkentve őt a békés szemlélődés állapotából. A zsoldos a hang irányába fordult. A közeli asztalnál egy csuhás üldögélt.
– Nincs itt semmi gond, csak Kroll keveredett egy kis félreértésbe a húgával – vigyorgott a pap asztaltársa.
A csuhás felállt. Mire a szomszéd asztaltól is felkelt egy kövér, vörös arcú férfi, és mögé lépve lerántotta fejéről a csuklyát. Most látszott csak, hogy a pap mennyire fiatal, talán, ha húsz éves lehetett. Fejét simára borotválta. A hangra villámgyorsan megfordult.
– Hát, már sosem hagytok nekem békét?! – kérdezte elkeseredve. – Soha semmit nem akartam a lányodtól! Vele beszélj inkább!
– Mit keresel itt? Minek jöttél vissza? – ordította a nagy hasú, szemmel láthatóan ittas alak.
– Apám meghalt.
– Ha meglátlak a lányom közelében… – sziszegte a férfi fenyegetően, s közben felemelte az öklét.
– Zorn papja vagyok, a tenger uráé…
– Senkiben nem lehet megbízni, főleg nem egy papban!
A csuhás támadóállást vett fel. Atont lenyűgözte ez a harcoshoz illő tartás. Ennek ellenére nem kerülte el a figyelmét, hogy egy másik alak, a pap háta mögött előhúzza a tőrét. Amikor a férfi elindult a fiatalember felé, Aton halkan, szinte súgva odaszólt neki:
– Tedd el!
A támadó zavartan oldalra nézett, de a pap is megperdült a figyelmeztetés hallatán, és kiverte a fegyvert ellenfele kezéből.
A kocsma vendégei egyre nagyobb számba gyűltek köréjük, a csuhás zaklatói pedig inkább eloldalogtak.
A fiatalember szánakozó tekintettel nézett utánuk, aztán Atonnak nyújtotta a kezét.
– Köszönöm. A magadfajtától szokatlan gesztus, hogy csak úgy közbe avatkozzon.
Aton elmosolyodott, mikor elfogadta a kinyújtott jobbot.
– A nevem Aton. Remélem, hasonló esetben az én hátam mögött is lesz valaki.
– Fukor vagyok. Hova tartasz?
Aton vállat vont.
– Ritkán van határozott célom.
– Elkísérhetnél a kolostorba. Szükség lenne ott néhány megbízható fegyverforgatóra. A mostani bizonytalan helyzetben már a szentélyeket sem tisztelik. Nem tudunk túl sokat fizetni a szolgálatidért, és most még nem is kell elkötelezned magad. Ha útközben találsz valami kedvezőbb ajánlatot, akár meg is gondolhatod magad.
Aton felvonta a szemöldökét, nem kapott még ennyire esetleges ajánlatot, de éppen ez keltette fel az érdeklődését.
– Gondolkodom a dolgon. Alkonyatkor a város tengerparti kapujánál találkozom a társammal, beszélek vele. Gyere oda, és akkor választ adok.
A pap biccentett, aztán egyenesen a bordély felé indult. A ház előtt felkapott egy kavicsot, és bedobta az ablakon, ahol csak nemrég tűnt el a vörös hajú testvérpár.
Néhány perccel később megjelent a lány a kapuban. Egy bőrzsákot tartott a kezében, amit a pap mellett megállva, a hátára vett.
– Jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen, gondom volt a kocsmában – fogadta a csuhás.
– Úgy látszik, mindketten csak azért jöttünk vissza, hogy újabb bajokat vonjunk a fejünkre. – válaszolt a lány cinikus mosollyal. – Nem is értem, hogy vagy képes még hinni bármiben.
– Az istenek mindig nyújtanak valami kapaszkodót, Liola.
Bár a lány a fejét ingatta, a pap nyugodtan folytatta:
– Higgy nekem, Liola! Alkonyatkor találkozom egy zsoldossal, aki talán elfogadja a feladatot, és megszervezi a kolostor védelmét.

Felkelt a hold és csillagok ragyogtak az égen. Aton, Tork, Fukor és Liola már majdnem elérték a helyet, ahol a zsoldosok Kölyköt és Hangyócát magára hagyták.
A hold ezüstös fénybe vonta a partot, aztán a fény egy ponton köddé sűrűsödött, és egy hatalmas alak tűnt elő a semmiből.
Fukor zavartan megállt. A vele szemben álló figura hozzá hasonlóan csuhát viselt, de magassága kétszerese volt egy férfiénak.
A pap döbbenten rogyott térdre, és hálálkodva felemelte a karját.
– Áldalak téged, Zorn!
Aton azonnal lekapta bárdját kantárszáron vezetett lováról, ellenben Tork ujjongani kezdett:
– Isten, egy igazi isten!
– Ki ez? – kérdezte Aton értetlenkedve.
Fukor döbbenten nézett rájuk.
– Ti is látjátok? Látjátok Zorn istent?
Liola a pap mellé szaladt, és érdeklődve méregette a hatalmas alakot, sem félelmet, sem tiszteletet nem mutatott iránta. Fukor megragadta a kezét, és lerántotta maga mellé a homokba, ájtatos hangon hátraszólt a zsoldosoknak:
– Térdre barátaim! Maga a nagy Zorn isten áll előttetek.
– Kik vagytok? – kérdezte az isten, félig ködfelhőbe burkolózva.
– Fukor vagyok, uram, a szolgád, ők pedig a barátaim – válaszolt a pap, fejét leszegve.
Az isten végigmérte őket.
– Érdekes társaság vagytok, de talán épp ezért tudtok nekem segíteni. A Káosz Napjai óta keresem a szigonyom. Végre megtudtam, hol van. Egy mágus őrzi egy közeli barlangban. A fák között találjátok, túl a patakon. Ha visszaszerzitek, Fukor, bőségesen megjutalmazlak, téged és a társaidat is.
Zorn hangja egyre halkult, a köd teljesen beborította, aztán mire a fehérség szétoszlott, már az isten sem volt sehol.
Fukor azonnal Aton tekintetét kereste.
– Talán előbb segíthetsz a rendemnek, mint hitted… Elkísérsz a barlanghoz?
Aton Torkra nézett.
– Rám számíthatsz, Fukor – szólt közbe Liola, megelőzve a zsoldosokat.
Ezek után Tork már nem akart lemaradni:
– Gondolom, egy isten nem fukarkodik a jutalommal!
Csak Aton hallgatott még mindig, végül így szólt:
– A hadistenen kívül még egy istent sem szolgáltam…

Amikor rátaláltak a Zorn által megjelölt barlangra, Fukor megkérte Liolát, hogy maradjon kinn őrködni és vigyázni a zsoldosok lovaira. Azonnal látszott, hogy a lány megsértődött, de nem mondott ellent a papnak.
Fukor, Atonnal és Torkkal a nyomában lépett be a barlangba. Odabent nem találtak sem élőt, sem holtat, csak egy fényűzően berendezett szállást. A barlang talaját vastag prémek borították. Körben a falak mentén polcok álltak, értékes edényekkel, drágakövekkel, fegyverekkel. A polcok felett díszes falikarokon fáklyák égtek.
A barlang sötét mélye felől morgás hallatszott. Fukor egy keskeny pengéjű tőrt húzott elő a csuhája alól. Tork és Aton hosszú, széles pengéjű kardokat hoztak magukkal, és felkészülten várták a támadást.
A következő pillanatban, ködgomolyag és minden kísérő jelenség nélkül, teljes valójában ott állt előttük maga, Zorn isten.
– Csapda! – kiáltotta Aton figyelmeztetően, és hátralépett.
Fukor mozdulatlanul állt.
– Sajnálom barátom – szólalt meg kimért hangon. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora hibát követsz el. Azért rejtőztél ide, mert tudod, hogy Zornnak, akit megloptál nincs hatalma a barlangokban, mert ez az alvilág isteneinek birodalma. Jobb lett volna hát, ha nem a tengeristen alakját veszed fel. Ráadásul, szerencsétlenségedre én épp Zorn papja vagyok.
A termet hirtelen denevérek özönlötték el, a két zsoldos hasra vetette magát, és karjukkal eltakarták a fejüket. Fukor állva maradt.
A váratlanul beállt csendben Aton felnézett. A denevérek eltűntek, és Fukor még mindig ugyanott állt, ahol az imént. A pap rá pillantott, és mosolyogva ennyit mondott:
– Ez nem mágus, barátom, csak egy illuzionista. Amit látsz, nem valóság, csak játék az érzékeiddel. Uralkodj magadon, és te is rájössz majd a csalásra! 
Aton lassan felállt, ám ekkor újra meghallotta morgást, amire ideérkezésükkor felfigyeltek. Az illuzionista mögött egy oroszlán tűnt fel. Tork, aki éppen akkor ült fel, rákmászásban az egyik polcig menekült, és ott rémülten a fenekére huppant.
Ahogy az oroszlán elindult felé, Aton az övére erősített tartóból előhúzta a tőrét. A kardja ott maradt, ahol az imént elfeküdt. Azon gondolkodott, vajon elérné-e, mielőtt a fenevad ráugrik. Aztán vett egy mély lélegzetet, és leeresztette a tőrt, így indult a nagy sárga dög felé. Amikor az oroszlán ugrásra készült, Aton felnevetett, mire a látomás szertefoszlott.
Tork megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán felállt, és a mögötte álló polcon sorba rakott fegyvereket vizsgálgatta. Jó néhány díszes tőrt bepakolt egy ott talált bőrzsákba.
Közben a hatalmas Zorn isten összezsugorodott, és egy átlagos külsejű középkorú férfi tipródott a mosolygó Fukor előtt.  Reménykedve nézett a papra, ám amikor a kardját felemelő Atonra pillantott, arcán rémület jelent meg.
– Vigyetek el mindent, amit akartok, csak hagyjatok békén! – könyörgött, lassan térdre ereszkedve.

2011. április 17., vasárnap

Végtelen Mezők Vándora

Párductestű fiatal lány volt. Kezében íj, vállán tegez, így igyekezett a fák között célja felé. Finom vonású arcából kiragyogott két gyönyörű, zöld szeme, melyekben az ifjúság kiolthatatlan tüze égett. Nesztelenül surrant az ösvény porában, könnyed mozdulattal hajtotta el útjából az ágakat.
Valahonnan tépett hang foszlányokat hozott felé a szél. Megállt, fülelt, aztán elindult a hangok forrása felé.
Sebesült harcos feküdt előtte a porban.
– Segíts! – a lány felé nyújtotta véres kezeit, tekintete kérlelőn fonódott egybe a zöld szemekével, de a finom arcon nem látszott érzelem. A sebesült leejtette a kezét.
– Drák vagy... Ölj meg akkor! Így is segíthetsz.
A lány lehajolt, és megnézte a sebet a férfi vállán.
– Miért nem ölsz meg?  – kérdezte az.
– Miért öljelek meg? Mert más a hajad színe, mint az enyém? Mert másképp hívod az Istent? Ezért?
A harcos döbbenten nézte a lányt, aki kötést készített a tegezéből előszedett rongyokból. A kulacsából vizet öntött az egyikre, letörölgette a seb környékét, bekötözte, aztán felállt.
– Innen már nincs messze a patak. Isten veled, harcos!
Karcsú alakját elnyelte az erdő.

A szél játszadozott a hajával, madárdal szállt felé, és ő egyre jobban érezte a furcsa feszítést a szíve körül. A faluja, az otthona felé közeledett, egyre több lett az ismerős hely, emlékek rohanták meg. És csak ment, tekintete ide-oda járt.
Már itt kellene lenniük a gyerekeknek, ilyenkor ők még játszanak, alkonyatig van idő...
És a párja? Tudja, hogy most telt le az idő... Leendő asszonya már megtanulta, amit egy drák feleségnek tudnia kell. Most visszatér hozzá.
A lány meglátta a kaput... ami maradt belőle. Berohant a házak üszkös romjai közé, halálmadarak ugrottak fel a tetemekről, nehézkesen szálltak fel a fákra.
A lány zöld szemeiben lassan kihunyt a csodás láng, csiszolatlan  kőként meredt a világra. Az íj és a tegez a válláról a földre csúszott.
"... Más a hajad színe, mint az enyém. Másképp hívod az Istent..."
A lány megfordult, és visszaindult, ment előre, ment...

A pataknál ott ült a sebesült harcos, amikor meglátta a lányt, lassan felállt, arcán szétterült a rémület, de észrevette, hogy a jövevény fegyvertelen.
– Hé! – kiáltott rá.
A lány nem hallotta.
– Hé, macskaszemű!
Most sem érkezett válasz, a harcos a lányhoz sietett.
– Hé!
 A lány ráemelte fénytelen tekintetét.
– Hova tartasz? – kérdezte a harcos.
– Megyek a boldogság után...
A harcos még sokáig bámult utána.
A lenyugvó nap fényében úgy tűnt, mintha egy nagyon-nagyon öreg asszonyt nyelt volna el a föld és az ég határa.

Publikációk 2009-2010.

Az én mesém 2. 2009.



Üzenetek - Győri Antológia 2010.


Naptánc - regény 2010.

Az én mesém 3. 2010.


Publikációk 2007-2008.

irodalMatt a magyarnak - 5 éves az Irodalmi Rádió 2007.




Az én mesém 2008.

Publikációk 2000-2002.


Szerkesztés alatt

Délibáb  2000 Antológia





Kisalföldi énekek Antológia 2001.

 A kötetben szereplő versek

 
Kisalföldi énekek II. 2002.






Köszöntelek, Vándor!

Ez a blog folyamatos feltöltés alatt van. A fenti linkekről blogregényeimet érheted el. 

Ezt azt oldalt iránytűnek szánom - hozzám,  a világomhoz.  A legelső blogomat, melyre válogatás nélkül terveztem feltenni az írásaimat szép lassan kisajátította Csillagjáró című indiántörténetem. Időközben létrehoztam önálló blogokat fantasy regényeim és meséim számára, de nem maradt helye Rica Whimsynek (Bogár Erikának)...

 Hogy ki ő? Vagyis én?

A Végtelen Mezők Vándora első megjelent novellám címe.
Amikor először próbálkoztam kiadó kereséssel azzal utasítottak el, hogy egy kezdő magyar szerző Magyarországon játszódó története, magyar szereplőkkel eladhatatlan.

A nevem így lett Rica Whimsy  - a saját magyar nevem lefordítása.
A történeteimet áthelyeztem a Végtelen Mezőkre, Pearl Creekbe, Tulliába, majd vissza Magyarországra - mert én már csak ilyen megátalkodott vagyok. A szereplőimnek, ahogy a helyszíneknek is igyekszem beszélő, különleges hangzású vagy (ős)magyar neveket választani.

Egyelőre a Végtelen Mezőket járom, mert ahogy Carl Gustav Jung is mondta:
"Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott"

Akkor meg már minek...