 |
| ELŐRENDELHETŐ |
"Feszült csend telepedett közéjük. Nyílt mezőn poroszkáltak a még mindig vakító napfényben. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Furcsa módon eltűntek a közelből a vadak. Az emberek hallgatását a természet dermesztő csendje mélyítette.
– Valami készül – suttogta Rolo. Ellenséget érzett a közelben. Rekedtes, nem túl mély hangja széttörte a fehér csendet.
Lork köhintett. Triar hátrafordult.
– Mi legyen? Visszaforduljunk? Arrébb láttam néhány sziklát, azok tövében kibírhatjuk az éjszakát.
– Korán van még – tiltakozott Lork.
Triar gyorsabb haladásra biztatta a marláját. Előttük szürke fák meredeztek az ég felé. Lehetséges támadóik akár az erdőben is elrejtőzhettek, és ott nehezebb észrevenni a lopakodó ellenséget, mint a nyílt, jól belátható terepen.
– Hiányoznak a madarak – állapította meg Rolo, amikor már jó ideje benn jártak a fák között. Nem a látható ellenfelektől tartott, hanem a láthatatlantól.
Triar somolygott. Várta Lork megjegyzését, de barátja ezúttal hallgatott. Kíváncsian hátrafordult. Megrettent Lork szürke arcától. A férfi mereven előre nyújtott karjával egy haldokló fák által övezett tisztás irányába mutatott.
A fák tövében nőknek látszó alakok ültek. A tisztás szélén Triar hátasa megmakacsolta magát. Gazdája próbálta engedelmességre bírni a kecses kétszarvút, ám a szerencsétlen a hátsó lábára támaszkodva felágaskodott. Triar csak tapasztalatának köszönhetően, nyakát szorosan átölelve maradt fenn a hátán, majd engedte, hogy visszahátráljon. Egy ideig az oldalát veregetve nyugtatta, és leugrott a ropogó hóba.
– Utánajárok, mi van ott – adta át Lorknak a kantárt.
– Démonok, Triar, ne menj oda – intette Rolo.
Triar a fák közé lépve fázni kezdett, de nem a hidegtől, inkább, mintha láz kínozná. Rosszat sejtve megfordult. Egyensúlyát vesztve huppant le a hóba. Lábával majdnem elérte a fához kötözött alakot. Oszlásnak indult, majd megfagyott női test volt.
Triar felállt, lélegzet-visszafojtva körülkémlelt. Még hat hasonló alakot számolt meg. Közelebb merészkedett a fához. A lány segélykérőn felemelte a kezét. Már majdnem csontig szétmállott ajkai szóra nyíltak. Triar leguggolt. Megérintette az ujjak hegyét, de rémülten eszmélt rá, hogy a koponya szemrésébe nyúlt.
– Gyere ki onnan, te őrült! – kiabált Rolo halálra váltan.
Triar ismét felállt. Néhányszor körbefordult saját tengelye körül, majd hanyatt vágódott.
– Ne bolondozz, úgysem hiszünk neked – szólt rá már Lork is türelmét vesztve.
– Ez nem a tréfa ideje, gyere ki – könyörgött Rolo.
– És ha nem tréfál? – Lork Triarhoz rohant. Megrettenve térdelt le mellé. A fiatalember szeme csukva volt, verítékes arca tüzelt a láztól. – Nagy baj van, gyere ide!
– Én ugyan be nem megyek – ellenkezett Rolo.
– Nincs magánál."
– Valami készül – suttogta Rolo. Ellenséget érzett a közelben. Rekedtes, nem túl mély hangja széttörte a fehér csendet.
Lork köhintett. Triar hátrafordult.
– Mi legyen? Visszaforduljunk? Arrébb láttam néhány sziklát, azok tövében kibírhatjuk az éjszakát.
– Korán van még – tiltakozott Lork.
Triar gyorsabb haladásra biztatta a marláját. Előttük szürke fák meredeztek az ég felé. Lehetséges támadóik akár az erdőben is elrejtőzhettek, és ott nehezebb észrevenni a lopakodó ellenséget, mint a nyílt, jól belátható terepen.
– Hiányoznak a madarak – állapította meg Rolo, amikor már jó ideje benn jártak a fák között. Nem a látható ellenfelektől tartott, hanem a láthatatlantól.
Triar somolygott. Várta Lork megjegyzését, de barátja ezúttal hallgatott. Kíváncsian hátrafordult. Megrettent Lork szürke arcától. A férfi mereven előre nyújtott karjával egy haldokló fák által övezett tisztás irányába mutatott.
A fák tövében nőknek látszó alakok ültek. A tisztás szélén Triar hátasa megmakacsolta magát. Gazdája próbálta engedelmességre bírni a kecses kétszarvút, ám a szerencsétlen a hátsó lábára támaszkodva felágaskodott. Triar csak tapasztalatának köszönhetően, nyakát szorosan átölelve maradt fenn a hátán, majd engedte, hogy visszahátráljon. Egy ideig az oldalát veregetve nyugtatta, és leugrott a ropogó hóba.
– Utánajárok, mi van ott – adta át Lorknak a kantárt.
– Démonok, Triar, ne menj oda – intette Rolo.
Triar a fák közé lépve fázni kezdett, de nem a hidegtől, inkább, mintha láz kínozná. Rosszat sejtve megfordult. Egyensúlyát vesztve huppant le a hóba. Lábával majdnem elérte a fához kötözött alakot. Oszlásnak indult, majd megfagyott női test volt.
Triar felállt, lélegzet-visszafojtva körülkémlelt. Még hat hasonló alakot számolt meg. Közelebb merészkedett a fához. A lány segélykérőn felemelte a kezét. Már majdnem csontig szétmállott ajkai szóra nyíltak. Triar leguggolt. Megérintette az ujjak hegyét, de rémülten eszmélt rá, hogy a koponya szemrésébe nyúlt.
– Gyere ki onnan, te őrült! – kiabált Rolo halálra váltan.
Triar ismét felállt. Néhányszor körbefordult saját tengelye körül, majd hanyatt vágódott.
– Ne bolondozz, úgysem hiszünk neked – szólt rá már Lork is türelmét vesztve.
– Ez nem a tréfa ideje, gyere ki – könyörgött Rolo.
– És ha nem tréfál? – Lork Triarhoz rohant. Megrettenve térdelt le mellé. A fiatalember szeme csukva volt, verítékes arca tüzelt a láztól. – Nagy baj van, gyere ide!
– Én ugyan be nem megyek – ellenkezett Rolo.
– Nincs magánál."
