2016. február 9., kedd

Réka útja


Az erőm lassan elhagyott, nehéz volt már az asszonyi munka. A jurta előtt ülve néztem a nemezelő asszonyokat. Fiatalkoromban én is ott térdeltem és együtt dolgoztam velük, de már csak a gyerekek felügyeletét bízták rám. Az unokáim játszadoztak körülöttem.  Bese faragott falovacskákat futatott a kövek között, Gyöngy az anyja által varrt babájának énekelt. A menyem vízért indult a folyóra. A fiam néhány másik szállásbeli férfival a gyepüt járta. Hetek óta ismeretlen lovasok kószáltak a környéken. Felálltam, a hátamba mart a fájdalom, lábaim nehezek voltak, nyögve indultam el. Gyöngy rám nézett, aggodalom villant sötét szemében, és beléfojtotta a dalt. Felállt, kezét nyújtva hozzám szaladt.
– Réka mama!  Segítek!
– Teszek még a tűzre, hadd égjen erősen, mire asszonyanyád visszaér a vízzel, és a főzéshez lát.
A tűz már csak parázslott, néhány ágat tettem rá, és újra táncolni kezdett. A tűz volt a mi éltetőnk, meleget adott, ehetővé tette az ételeinket. Időnként azonban, ha megvadulva száguldott a pusztán, ellenséggé vált, megvadította az állatokat, elemésztett mindent, ami elébe került, csak a folyó állíthatta meg. A folyó, mely egy tavasszal elragadta az én uram.
A Tűz és a Víz szellemei egyszer segítettek, máskor ártottak. Sok-sok hosszú év múlt el már felettem, mégsem ismerhettem ki őket. Megadtam nekik, amit kellett, szórtam ételt, italt a lángokba, virágot a folyóba, de élő ember nem értheti a szellemeket. Ez a világ rendje.


 – Vigyázz a testvéredre, Gyöngy, míg anyád visszatér! – szóltam a leánykának. Gyöngy szó nélkül bólintott, okos gyermek volt. Nem kérdezett.
Elindultam a folyóhoz. Nehezen húztam a lábaim a selymes fű felett, ha fiatal lettem volna, most elhajítom a papucsaim, és mezítláb szaladok le a hullámzó vízhez. Így azonban csak vánszorogtam. Amikor leértem a homokos, lankás partra, csoda várt rám. Csak le kellett hunynom a szemem és kinyújtanom a kezem.
Zétény előttem áll, karján a fiunkkal, mosolyog. Szép ember az én uram. Fekete szeme ragyog, akár a tavaszi éjszaka, az ég összes csillaga a szemében táncol. Széles vállain feszül az ing. Most tartja először kezében a fiát. Magasra emeli, a karámokat mutatja neki az innenső parton, az erdő sötét sávját odaát. Mikor mellé lépek, egyik karjával átölel, magához szorít. Orromban keveredik a gyermek tiszta illata a férfi bőrének füstös aromájával. Hozzábújok, kezem a mellét simítaná, de csak a levegőt markolom... Csak a folyó hívogatott csobogva.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése