Az erőm lassan elhagyott, nehéz
volt már az asszonyi munka. A jurta előtt ülve néztem a nemezelő asszonyokat.
Fiatalkoromban én is ott térdeltem és együtt dolgoztam velük, de már csak a
gyerekek felügyeletét bízták rám. Az unokáim játszadoztak körülöttem. Bese faragott falovacskákat futatott a kövek
között, Gyöngy az anyja által varrt babájának énekelt. A menyem vízért indult a
folyóra. A fiam néhány másik szállásbeli férfival a gyepüt járta. Hetek óta ismeretlen
lovasok kószáltak a környéken. Felálltam, a hátamba mart a fájdalom, lábaim
nehezek voltak, nyögve indultam el. Gyöngy rám nézett, aggodalom villant sötét
szemében, és beléfojtotta a dalt. Felállt, kezét nyújtva hozzám szaladt.
– Réka mama! Segítek!
– Teszek még a tűzre, hadd égjen
erősen, mire asszonyanyád visszaér a vízzel, és a főzéshez lát.
A tűz már csak parázslott, néhány
ágat tettem rá, és újra táncolni kezdett. A tűz volt a mi éltetőnk, meleget
adott, ehetővé tette az ételeinket. Időnként azonban, ha megvadulva száguldott
a pusztán, ellenséggé vált, megvadította az állatokat, elemésztett mindent, ami
elébe került, csak a folyó állíthatta meg. A folyó, mely egy tavasszal
elragadta az én uram.
A Tűz és a Víz szellemei egyszer
segítettek, máskor ártottak. Sok-sok hosszú év múlt el már felettem, mégsem
ismerhettem ki őket. Megadtam nekik, amit kellett, szórtam ételt, italt a
lángokba, virágot a folyóba, de élő ember nem értheti a szellemeket. Ez a világ
rendje.
– Vigyázz a testvéredre, Gyöngy,
míg anyád visszatér! – szóltam a leánykának. Gyöngy szó nélkül bólintott, okos
gyermek volt. Nem kérdezett.
Elindultam a folyóhoz. Nehezen
húztam a lábaim a selymes fű felett, ha fiatal lettem volna, most elhajítom a
papucsaim, és mezítláb szaladok le a hullámzó vízhez. Így azonban csak
vánszorogtam. Amikor leértem a homokos, lankás partra, csoda várt rám. Csak le
kellett hunynom a szemem és kinyújtanom a kezem.
Zétény előttem áll, karján a
fiunkkal, mosolyog. Szép ember az én uram. Fekete szeme ragyog, akár a tavaszi
éjszaka, az ég összes csillaga a szemében táncol. Széles vállain feszül az ing.
Most tartja először kezében a fiát. Magasra emeli, a karámokat mutatja neki az
innenső parton, az erdő sötét sávját odaát. Mikor mellé lépek, egyik karjával átölel, magához szorít. Orromban
keveredik a gyermek tiszta illata a férfi bőrének füstös aromájával.
Hozzábújok, kezem a mellét simítaná, de csak a levegőt markolom... Csak a folyó
hívogatott csobogva.