2015. augusztus 8., szombat

Lupán Ágnes: Huszárszerelem


Ez a vendégbejegyzés a Könyvmarketing facebook csoport keresztblogolási összefogásából jött létre. Vendégemről Lupán Ágnesről A betűk titokzatos világa című oldalon tudhatok meg többet. Jómagam Kocsis Nagy Noémi blogján vendégeskedtem. Kellemes olvasást kívánok!  





- Megölöm!
Ez az egyetlen szó iszonyatos erővel hagyta el az ajkát, benne volt minden, amit érzett. Fel tudott volna robbanni ott helyben. A fenti kijelentést kiváltó mérhetetlen haragot és dühöt csupán hajszálnyit enyhítette a tény, hogy más helyzetben alapvetően szerelem volt az, amit a célszemély iránt érzett. Valahogy azonban ez az érzés nem tudott ebben a pillanatban előtérbe kerülni. A gyilkos ösztön annál inkább. Még szerencse, hogy nem volt a keze közelében emberölésre alkalmas eszköz. Ki tudja, mire venné rá ez az indulat. Már nem vállalt felelősséget a tetteiért.
Körbenézett. Kell lennie itt egy megoldásnak. Muszáj, hogy legyen itt egy megoldás!
A tükör előtt szépen sorakoztak a sminkeléshez szükséges kozmetikumok. Fésű, csat, hajlakk, hogy a frizurája is rendben legyen. A sminkes és a fodász épp az imént távoztak, mielőtt visszavonult volna pár percre a fürdőszobába. Ha be lenne zárva ide, talán megpróbálkozhatna a tévében oly gyakran látott trükkel, és az egyik hullámcsattal kaparászhatna a kulcslyukban, míg az ajtó ki nem tárul. Még a táskájában lapuló bankkártyát is kipróbálhatná. Mindig izgatta a fantáziáját, vajon a valóságban is működnek-e ezek a fortélyok. A filmbéli színészek általában olyan meggyőzően tudták ábrázolni a dolog könnyedségét. Benne azonban mindig megszólalt a kisördög, hogy ez nem működhet ilyen egyszerűen.
Mivel azonban nem volt bezárva, az ajtó tárva-nyitva állt, utat engedve neki a távozáshoz, ha úgy tartotta volna kedve, nem nyúlt a táskájában lévő bankkártyához, sem a csatokhoz. A kísérlet várat még magára egy ideig. Majd leteszteli, amikor nem lesz fontosabb programja. Mint például egy bizonyos férfi teljes megsemmisítése. Mérhetetlen kínok tömkelegével kísérve, ha rajta múlik, és a mostani lelkiállapotát veszi alapul a döntéshez.
Mitévő legyen? - morfondírozott tovább. Az idő vészesen fogyott, a falióra kattogása minden egyes további másodperccel arra figyelmeztette, cselekednie kellene, de sebesen.
Visszament a fürdőszobába, ahonnan az imént lépett ki. De nem, sajnos ott sem talált megoldást a problémájára. A gyéren berendezett helyiségben csak egy még kisebb törülköző volt a tartóra ráhajítva az iménti használat után, mint ami most a testét fedte be. Sokra nem ment vele. Ahogy a már említett alig nagyobb méretű párja sem volt igazán ünnepi megjelenésre teremtve. Visszatérve a szobába tekintete megakadt minden bajának okozóján. Ott volt felakasztva szépen a szekrény kilincsére. A vállfáról hetykén lógott le, díszes hímzett mintázata messziről nem látszott olyan jól a fekete alapon, de a fényes szoknyarész csillogott-villogott, égette a szemét. Bár az is lehet, azok a könnyei voltak, melyek összegyűltek most a szeme sarkában a tehetetlenségtől.
Ordítani akart, toporzékolni.
Ez az! Kiabálnia kell, csapott a homlokára hirtelen. Akkor valaki idejön és segít rajta! Hogy nem jött rá már erre a lehetőségre hamarabb? Látszik, hogy kicsit kimerült az utóbbi időben, a készületek lefárasztották, az agya nem forgott a tőle megszokott módon. Bár dühös volt magára, amiért nem jutott eszébe azonnal ez a remek megoldás, mégis a benne uralkodó feszültség miatt egy ideges mosoly lágyította arcának mostanra igencsak merev vonásait.
- Hahó!
Hegyezte a fülét, de csak a folyosói visszhang felelt.
-Valaki?! - vált kissé kétségbeesetté a hangja. Mert mi lesz, ha már mindenki elhagyta az épületet, és a kert hátsó részében vár a nagy eseményre. Ezzel együtt pedig rá is.
Az előbb még körötte sürgött-forgott több tucat rokon, barát, mostanra mintha a föld nyelte volna el valamennyit. A hotelből nem sietett senki a segítségére. Rá kellett döbbennie, magára maradt teljesen. Pontosan úgy, ahogy eredetileg óhajtotta.
Az egyik legrosszabb döntése volt - nyugtázta most - hogy a szertartásra egymaga akart bevonulni. Koszorúslányok hada, aminek gondolatától korábban a hideg is kirázta, most mennyire kézenfekvő megoldást nyújthattak volna.
A harag egyre jobban forrt a vérében. A legboldogabb nap kellett volna legyen ez az életében, de ha ez így halad tovább, kivívhatja a legszerencsétlenebbül járt napnak járó címet.
Mi a fenét csináljon most?
Ahogy az ajtóban állva, a kilincsbe kapaszkodva kétségbeesésében lehajtotta a fejét, szeme megakadt a ruha mellett álló székre helyezett kalapon és kesztyűn. Hófehér kesztyű, a fekete kalapon ehhez illő hófehér szalag. Jesszus! Kinek volt ilyen kificamodott ízlése?
Öt perc múlva ki kellene lépnie az ajtón, az általa kiválasztott hófehér ruhájában, nem pedig ebben a gyászos feketében.
A fehér ruhát már keresnie sem kellett. Biztosra vette, akkor tűnt el, amikor ez a fekete-bordó bekerült. Az esélytelenek teljes nyugalmával azonban félrehajtotta a felakasztott ruhát, hogy a szekrény belsejébe bepillanthasson. Ki tudja, hátha a szerencsecsillaga ma valami csoda folytán mégis vele volt, és leendő élete párja (erről már egyáltalán nem volt megbizonyosodva, hogy valóban megillette a férfit ez a kifejezés, hogy ezek után ténylegesen hozzáköti-e az életét) beakasztotta a szekrénybe az általa kiválasztott ruhát, és ez az egész csak egy szörnyű, rossz tréfa.
Miközben az ajtót nyitotta, fejében vőlegényéhez intézte szavait:
- Haha, tényleg nagyon vicces, értékelem a humorod, de most már eleget nevettünk, lépjünk túl ezen az idétlen ötleten, haladjunk a megtervezettek szerint!
Az ajtó még nem nyílt ki teljesen, amikor a kisördög ismét megszólalt a fejében: hiszen épp aszerint alakultak a dolgok.
Amikor pár héttel ezelőtt vőlegénye kifejtette, mennyire vonzódik az egyenruhákhoz, kisfiú kora óta olyan kép élt benne, hogy huszár egyenruhában fogja oltár elé vezetni menyasszonyát, első gondolata az volt, mennyire fura, hogy férfi létére neki voltak határozott elképzelései az esküvőjüket illetően, holott bevett szokás szerint ez a viselkedés a nőkre volt leginkább jellemző. Még képet is mutatott neki arról, hogy is képzelte el magukat a szertartáson. Lóháton, peckesen feszítve a díszmagyarban, szíve hölgye féloldalt megülve a lovat, ahogy azt az illem kívánta, teljes áhítattal a lelkükben. Őt azonban teljesen hidegen hagyta ez a kép, ezzel együtt a téma is világ életében. Úgy volt vele, ha eljön a pillanat, lesz, ahogy lesz. Alakul, ahogy akkor épp kedve, szeszélye tartja. Abban azonban mindig is biztos volt, nem kellett ehhez külön álmokat szőnie, hogy soha nem fogja azt a késztetést érezni, hogy egy huszárruhába bújtatott férfi várja karját kinyújtva az anyakönyvezető előtt.
Amikor Zoli a bejelentését követő harmadik napon csillogó szemekkel elújságolta, hogy sikerült megfelelő öltözéket találnia, nemcsak magának, de neki is, az összes rémálma látszott valósággá válni. Nemhogy egy huszárt nem akart a saját esküvőjén látni, de ő maga sem volt felkészülve arra, semmilyen körülmények közepette nem állt szándékában, hogy idejét múlt jelmezekben parádézzon. Végül csak annyit mondott ki hangosan, ám azt igen határozottan:
- Soha!!
- Majd meglátjuk - válaszolta erre választottja sejtelmes mosollyal nem létező a bajusza alatt.
Az ajtó nyikorogva kitárult. A szekrény belseje nem meglepő módon üresen tátongott. Nem bújt meg benne semmilyen fehér ruhaköltemény, de még egy árva rongy sem, amivel elkerülhetné, hogy ama bizonyos szóban forgó rémes viseletbe bele kelljen bújnia.
Három perc.
Nem sok választása maradt. Döntenie kellett. Az elveit válassza, és fújja le ezt az egész lakodalmat? Egyre erősebbé vált benne a kísértés, hogy parlagon hagyja a férfit. Megérdemelné, hogy várjon rá sokáig az oltár előtt, mielőtt ráeszmélne, hiába várt.
Maga elé képzelte, ahogy ebben a percben is ott áll, teljesen eltelve magától, milyen jól megoldotta ezt a helyzetet egy huszrávágással, miszerint nem hagyott neki választási lehetőséget, kész tények elé állította. Mérgett vett volna rá, hogy a vigyor végig ott díszeleg az arcán, miközben a násznép csodálkozva méregeti semmit nem értve az elé táruló látványból.
Egy perc.
Nem húzhatta tovább, bármennyire is ágált ellene, döntött. Nem tudott tudomást sem venni a szerelem alapvetően más helyzetekben mindig jelen lévő boldogító érzéséről. A tettek mezejére lépett.


Amikor felcsendült a zene, a tömeg morgolódása lassanként elhalkult. Minden szempár a menyasszonyra szegeződött. A násznép felhagyott a vőlegény különc viseletének méregetésével, immáron teljes figyelmét a menyasszonyra összpontosította.
Az ara kecsesen lépegetett lefelé a virágszirommal borított márványlépcsőn. A nap teljes erejét bevetve sütött az égboltról, mellyel a kissé még hűvös tavaszi napra eső menyegzőnek melegséget kölcsönzött.
A pap előtt a vőlegény kihúzott háttal állt, a nagy alkalomra magyaros bajuszt növesztett, így tette teljessé az összképet, melyet megálmodott magának még ifjúként.
Szemeit nem tudta levenni leendő asszonyáról, minden lépésnél egyre erősebben, egyre hangosabban dobogott a szíve, úgy érezte, menten kiugrik a helyéből. Nagyokat nyelt, füle zúgott. Sisakja alatt egy verejtékcsepp is lecsurgott a nagy izgalomtól.
Midőn már egymással szemben állt az ifjú pár, mélyen egymás szemébe néztek. Ők maguk is, de minden jelenlévő érezhette a vitathatatlan összetartozásuk átütő erejét.


Így esett, hogy az Úr 2015. esztendejének március havának 15. napján, a nagy magyar ünnepen Juhász Zoltán Gáspár és Törőcsik Gizella örök hűséget fogadott egymásnak.
Még az újságok is megírták. Ritkán látni ugyanis olyan esküvőt, ahol a vőlegény huszár egyenruhában mondja ki a boldogító igent, míg jegyese anyaszült meztelenül fogad örök hűséget.