Ez a vendégbejegyzés a Könyvmarketing facebook csoport keresztblogolási összefogásából jött létre. Vendégemről Lupán Ágnesről A betűk titokzatos világa című oldalon tudhatok meg többet. Jómagam Kocsis Nagy Noémi blogján vendégeskedtem. Kellemes olvasást kívánok!
- Megölöm!
Ez az egyetlen szó iszonyatos erővel hagyta el az ajkát, benne volt minden,
amit érzett. Fel tudott volna robbanni ott helyben. A fenti kijelentést kiváltó
mérhetetlen haragot és dühöt csupán hajszálnyit enyhítette a tény, hogy más
helyzetben alapvetően szerelem volt az, amit a célszemély iránt érzett.
Valahogy azonban ez az érzés nem tudott ebben a pillanatban előtérbe kerülni. A
gyilkos ösztön annál inkább. Még szerencse, hogy nem volt a keze közelében
emberölésre alkalmas eszköz. Ki tudja, mire venné rá ez az indulat. Már nem
vállalt felelősséget a tetteiért.
Körbenézett. Kell lennie itt egy megoldásnak. Muszáj, hogy legyen itt egy
megoldás!
A tükör előtt szépen sorakoztak a sminkeléshez szükséges kozmetikumok. Fésű,
csat, hajlakk, hogy a frizurája is rendben legyen. A sminkes és a fodász épp az
imént távoztak, mielőtt visszavonult volna pár percre a fürdőszobába. Ha be
lenne zárva ide, talán megpróbálkozhatna a tévében oly gyakran látott trükkel,
és az egyik hullámcsattal kaparászhatna a kulcslyukban, míg az ajtó ki nem
tárul. Még a táskájában lapuló bankkártyát is kipróbálhatná. Mindig izgatta a
fantáziáját, vajon a valóságban is működnek-e ezek a fortélyok. A filmbéli
színészek általában olyan meggyőzően tudták ábrázolni a dolog könnyedségét.
Benne azonban mindig megszólalt a kisördög, hogy ez nem működhet ilyen
egyszerűen.
Mivel azonban nem volt bezárva, az ajtó tárva-nyitva állt, utat engedve neki
a távozáshoz, ha úgy tartotta volna kedve, nem nyúlt a táskájában lévő
bankkártyához, sem a csatokhoz. A kísérlet várat még magára egy ideig. Majd
leteszteli, amikor nem lesz fontosabb programja. Mint például egy bizonyos
férfi teljes megsemmisítése. Mérhetetlen kínok tömkelegével kísérve, ha rajta
múlik, és a mostani lelkiállapotát veszi alapul a döntéshez.
Mitévő legyen? - morfondírozott tovább. Az idő vészesen fogyott, a falióra
kattogása minden egyes további másodperccel arra figyelmeztette, cselekednie
kellene, de sebesen.
Visszament a fürdőszobába, ahonnan az imént lépett ki. De nem, sajnos ott
sem talált megoldást a problémájára. A gyéren berendezett helyiségben csak egy
még kisebb törülköző volt a tartóra ráhajítva az iménti használat után, mint
ami most a testét fedte be. Sokra nem ment vele. Ahogy a már említett alig
nagyobb méretű párja sem volt igazán ünnepi megjelenésre teremtve. Visszatérve
a szobába tekintete megakadt minden bajának okozóján. Ott volt felakasztva
szépen a szekrény kilincsére. A vállfáról hetykén lógott le, díszes hímzett
mintázata messziről nem látszott olyan jól a fekete alapon, de a fényes
szoknyarész csillogott-villogott, égette a szemét. Bár az is lehet, azok a
könnyei voltak, melyek összegyűltek most a szeme sarkában a tehetetlenségtől.
Ordítani akart, toporzékolni.
Ez az! Kiabálnia kell, csapott a homlokára hirtelen. Akkor valaki idejön és
segít rajta! Hogy nem jött rá már erre a lehetőségre hamarabb? Látszik, hogy
kicsit kimerült az utóbbi időben, a készületek lefárasztották, az agya nem
forgott a tőle megszokott módon. Bár dühös volt magára, amiért nem jutott
eszébe azonnal ez a remek megoldás, mégis a benne uralkodó feszültség miatt egy
ideges mosoly lágyította arcának mostanra igencsak merev vonásait.
- Hahó!
Hegyezte a fülét, de csak a folyosói visszhang felelt.
-Valaki?! - vált kissé kétségbeesetté a hangja. Mert mi lesz, ha már
mindenki elhagyta az épületet, és a kert hátsó részében vár a nagy eseményre.
Ezzel együtt pedig rá is.
Az előbb még körötte sürgött-forgott több tucat rokon, barát, mostanra
mintha a föld nyelte volna el valamennyit. A hotelből nem sietett senki a
segítségére. Rá kellett döbbennie, magára maradt teljesen. Pontosan úgy, ahogy
eredetileg óhajtotta.
Az egyik legrosszabb döntése volt - nyugtázta most - hogy a szertartásra
egymaga akart bevonulni. Koszorúslányok hada, aminek gondolatától korábban a
hideg is kirázta, most mennyire kézenfekvő megoldást nyújthattak volna.
A harag egyre jobban forrt a vérében. A legboldogabb nap kellett volna
legyen ez az életében, de ha ez így halad tovább, kivívhatja a
legszerencsétlenebbül járt napnak járó címet.
Mi a fenét csináljon most?
Ahogy az ajtóban állva, a kilincsbe kapaszkodva kétségbeesésében lehajtotta
a fejét, szeme megakadt a ruha mellett álló székre helyezett kalapon és
kesztyűn. Hófehér kesztyű, a fekete kalapon ehhez illő hófehér szalag. Jesszus!
Kinek volt ilyen kificamodott ízlése?
Öt perc múlva ki kellene lépnie az ajtón, az általa kiválasztott hófehér
ruhájában, nem pedig ebben a gyászos feketében.
A fehér ruhát már keresnie sem kellett. Biztosra vette, akkor tűnt el,
amikor ez a fekete-bordó bekerült. Az esélytelenek teljes nyugalmával azonban
félrehajtotta a felakasztott ruhát, hogy a szekrény belsejébe bepillanthasson.
Ki tudja, hátha a szerencsecsillaga ma valami csoda folytán mégis vele volt, és
leendő élete párja (erről már egyáltalán nem volt megbizonyosodva, hogy valóban
megillette a férfit ez a kifejezés, hogy ezek után ténylegesen hozzáköti-e az
életét) beakasztotta a szekrénybe az általa kiválasztott ruhát, és ez az egész
csak egy szörnyű, rossz tréfa.
Miközben az ajtót nyitotta, fejében vőlegényéhez intézte szavait:
- Haha, tényleg nagyon vicces, értékelem a humorod, de most már eleget
nevettünk, lépjünk túl ezen az idétlen ötleten, haladjunk a megtervezettek
szerint!
Az ajtó még nem nyílt ki teljesen, amikor a kisördög ismét megszólalt a
fejében: hiszen épp aszerint alakultak a dolgok.
Amikor pár héttel ezelőtt vőlegénye kifejtette, mennyire vonzódik az
egyenruhákhoz, kisfiú kora óta olyan kép élt benne, hogy huszár egyenruhában
fogja oltár elé vezetni menyasszonyát, első gondolata az volt, mennyire fura,
hogy férfi létére neki voltak határozott elképzelései az esküvőjüket illetően,
holott bevett szokás szerint ez a viselkedés a nőkre volt leginkább jellemző.
Még képet is mutatott neki arról, hogy is képzelte el magukat a szertartáson.
Lóháton, peckesen feszítve a díszmagyarban, szíve hölgye féloldalt megülve a
lovat, ahogy azt az illem kívánta, teljes áhítattal a lelkükben. Őt azonban
teljesen hidegen hagyta ez a kép, ezzel együtt a téma is világ életében. Úgy
volt vele, ha eljön a pillanat, lesz, ahogy lesz. Alakul, ahogy akkor épp
kedve, szeszélye tartja. Abban azonban mindig is biztos volt, nem kellett ehhez
külön álmokat szőnie, hogy soha nem fogja azt a késztetést érezni, hogy egy
huszárruhába bújtatott férfi várja karját kinyújtva az anyakönyvezető előtt.
Amikor Zoli a bejelentését követő harmadik napon csillogó szemekkel
elújságolta, hogy sikerült megfelelő öltözéket találnia, nemcsak magának, de
neki is, az összes rémálma látszott valósággá válni. Nemhogy egy huszárt nem
akart a saját esküvőjén látni, de ő maga sem volt felkészülve arra, semmilyen
körülmények közepette nem állt szándékában, hogy idejét múlt jelmezekben
parádézzon. Végül csak annyit mondott ki hangosan, ám azt igen határozottan:
- Soha!!
- Majd meglátjuk - válaszolta erre választottja sejtelmes mosollyal nem
létező a bajusza alatt.
Az ajtó nyikorogva kitárult. A szekrény belseje nem meglepő módon üresen
tátongott. Nem bújt meg benne semmilyen fehér ruhaköltemény, de még egy árva
rongy sem, amivel elkerülhetné, hogy ama bizonyos szóban forgó rémes viseletbe
bele kelljen bújnia.
Három perc.
Nem sok választása maradt. Döntenie kellett. Az elveit válassza, és fújja le
ezt az egész lakodalmat? Egyre erősebbé vált benne a kísértés, hogy parlagon
hagyja a férfit. Megérdemelné, hogy várjon rá sokáig az oltár előtt, mielőtt
ráeszmélne, hiába várt.
Maga elé képzelte, ahogy ebben a percben is ott áll, teljesen eltelve
magától, milyen jól megoldotta ezt a helyzetet egy huszrávágással, miszerint
nem hagyott neki választási lehetőséget, kész tények elé állította. Mérgett
vett volna rá, hogy a vigyor végig ott díszeleg az arcán, miközben a násznép csodálkozva
méregeti semmit nem értve az elé táruló látványból.
Egy perc.
Nem húzhatta tovább, bármennyire is ágált ellene, döntött. Nem tudott
tudomást sem venni a szerelem alapvetően más helyzetekben mindig jelen lévő
boldogító érzéséről. A tettek mezejére lépett.
Amikor felcsendült a zene, a tömeg morgolódása lassanként elhalkult. Minden
szempár a menyasszonyra szegeződött. A násznép felhagyott a vőlegény különc
viseletének méregetésével, immáron teljes figyelmét a menyasszonyra
összpontosította.
Az ara kecsesen lépegetett lefelé a virágszirommal borított márványlépcsőn.
A nap teljes erejét bevetve sütött az égboltról, mellyel a kissé még hűvös
tavaszi napra eső menyegzőnek melegséget kölcsönzött.
A pap előtt a vőlegény kihúzott háttal állt, a nagy alkalomra magyaros
bajuszt növesztett, így tette teljessé az összképet, melyet megálmodott magának
még ifjúként.
Szemeit nem tudta levenni leendő asszonyáról, minden lépésnél egyre
erősebben, egyre hangosabban dobogott a szíve, úgy érezte, menten kiugrik a
helyéből. Nagyokat nyelt, füle zúgott. Sisakja alatt egy verejtékcsepp is
lecsurgott a nagy izgalomtól.
Midőn már egymással szemben állt az ifjú pár, mélyen egymás szemébe néztek.
Ők maguk is, de minden jelenlévő érezhette a vitathatatlan összetartozásuk
átütő erejét.
Így esett, hogy az Úr 2015. esztendejének március havának 15. napján, a nagy
magyar ünnepen Juhász Zoltán Gáspár és Törőcsik Gizella örök hűséget fogadott
egymásnak.
Még az újságok is megírták. Ritkán látni ugyanis olyan esküvőt, ahol a
vőlegény huszár egyenruhában mondja ki a boldogító igent, míg jegyese anyaszült
meztelenül fogad örök hűséget.