2012. január 27., péntek

Szubjektív morgolódás az íróságról

Ez egy tele a hócipőm bejegyzés, ne törődjetek a helyesírási hibákkal és a szóismétlésekkel mert totál bekattantam. Mostanában sajnos túl sok helyen felmerült a kérdés, hogy ki nevezheti magát írónak, és egész komoly vitákat is olvastam ez ügyben...

Rögtön az elején tisztázzuk, fogalmam sincs, van-e jogom írónak nevezni magam, nem is szoktam.
A Győri Antológia Kör, melynek tagja vagyok szervezett már nekem író-olvasó találkozót, a régióban szólítottak már írónőnek. Viszont valaki (nem tudta, kiféle-miféle vagyok) egy beszélgetés során megkérdezte: "Hogy? Győrben írók? Hahaha! Győrben nincsenek írók!"
Régen voltak biztos, csakhogy egyet említsek Galgóczy Erzsébet Kossuth-díjat kapott...

Számomra az az író, akinek nem kell fizetnie azért, hogy egy-egy kötetben megjelenhessen. Ennyi!
Ha van kiadó vagy magánszemély, aki úgy gondolja, hogy egy alkotó írásai érettek arra, hogy könyvbe kerüljenek, és ennek megvalósítására ő munkát és pénzt fordít, akkor az  illetőt valaki már írónak tartja, és a nevét adja, hogy ezt a tollforgató szűk körben, vagy ország-világ előtt bizonyíthassa. 
Hogy kiderül-e, milyen kaliberű író, és a neve meddig marad fenn, az már a közönség dolga.

Ami engem illet. Én ösztönből vetem papírra, amit írok. Nem tudom betartani a szabályokat. Erre ismételten kénytelen voltam rájönni, amikor zsűrizni kezdtem Haidey pályázatán
Valami kis zűr lehet az agyamban. Ugyanis, amit elméletben tudok: narráció, párbeszéd, karakterek, képtelen vagyok a kész művekre ráhúzni.
A saját írásaimnál ezt már régóta tapasztalom, ezért is kerülöm a kötött pályázatokat, és a netes közösségeket, a Pallérozó kivétel. (Imádlak benneteket!) 

Sajnálatos módon észrevettem, hogy képtelen vagyok ún. "szakvéleményt" írni a munkákról, ugyanis csak érzem, mi a bibi, de nem tudom kifejteni, mint a többiek. Illetve lenne javaslatom a javításra...
Hogy skizofrénnek tűnő állapotomat megvilágítsam, leírom nektek a munkamódszerem.

Vegyük az Álomőrzőket, három hónap alatt elkészült blogregényemet. 
Adva van egy Eliza nevű doktornő, akit megcsal a vőlegénye, Eliza ellát egy sebesült rendőrt. Marknak emlékezet kiesése van. Én úgy építettem fel a történetet, ahogy Mark egy szer segítségével visszaemlékezett az életére.  Egyetlen vázlat, vagy bármilyen más előzetes terv nélkül. Ahogy a fickó fejében összeállt a kép, úgy állt össze az enyémben. Egyedül azt tudtam, mi lesz a történet vége, és mentem a fény felé, egy sötét, lassan kivilágosodó alagútban.
Írás közben nem jutott eszembe, hogy ide ilyen párbeszéd kell, ide kell egy leírás, ez lesz a kezdő mondat, semmi. Mark, Eliza és a többiek élték az életüket a fejemben, én meg leírtam. 
Egyébként a saját írásaimból képtelen vagyok idézni, és ha komolyabban beszélgetünk valakivel róluk, elő kell szednem őket, mert visszaemlékezni sem egyszerű rájuk.

Ha regényen dolgozom általában nem álmodom, viszont, ha este elakadok a történetben, és az utolsó jelenet képeivel fekszem le, másnap nem győzöm leírni, ami ébredéskor eszembe jut.

Most elnézést kérek mindenkitől, akivel az írással kapcsolatban már vitába keveredtem és bocsásson meg mindenki előre is, akivel még fogok... 

Vállalom, hogy e téren az irányítás nem nálam van, ez a fajta tollforgatási mánia velem született rendellenesség,  egyszerűen hajlamos vagyok a devianciára ("útról való letérés").

Végtelen Mezők Vándora


2 megjegyzés:

  1. Nagyon jól használod a devianciádat. :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi, Hédi!

    ...bár néha úgy érzem, hogy "Ő" használ engem... :-)

    VálaszTörlés