Mesevalóság
Széttörik, darabjaira hullik a csend,
A kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzábújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel,
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk a Gonosz Törpe tükrében,
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.
Apám
Megyek az úton
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,
mellettem lépkedsz ma is.
