2011. április 19., kedd

Zorn szigonya


Két férfi üldögélt a tűz mellett, a tengerparti fák árnyékában. Ócska ruházatuk alapján az első pillanatban szegény halászoknak látszottak, ám tökéletes állapotú, rendben tartott fegyvereik elárulták, hogy zsoldosok, még ha a szegényebb fajtából valók is. Az erdő szélén legelésző lovaik hirtelen nyugtalankodni kezdtek, ezzel majdnem egy időben az egyik harcos felpattant. Erős, szálfa termetéhez egyáltalán nem illett meglepett, félelemre utaló arckifejezése. A zsoldos a fák közül hallatszó, egyre erősödő, surrogó, sikáló hangra reagált ily módon.
– Mi ez, Aton? – kérdezte a társa, felemelkedve.
– Életemben egyszer hallottam ilyen hangot. Egy megszállott papot követtem, amikor valami átjárót keresett. Annyi pénzt még sosem kaptam, mint tőle, harmincan indultunk el… ketten jöttünk vissza. Nem találtuk meg az átjárót, csak a szörnyeket… Hangyákat! Istentelen nagy hangyákat! Végeztek a társaimmal, és miattuk vagyok ilyen!
A harcos szétnyitotta zsinórral fűzött bőrmellényét. Felső teste baloldalát összefüggő, égésszerű hegek borították.
– Azt hittem, megégtél – mondta a társa, a vállát vonogatva.
– Ez nem égés, ez sav, Tork! Átkozott hangyasav marta szét a bőröm! Rám köpött az egyik, de aztán belévágtam a bárdom! – kiáltotta Aton az erdő árnyait fürkészve.
Mintegy szavai alátámasztására egy óriási hangya jött elő a fák közül. A harcos két hatalmas ugrással a lova mellett termett, és magához vette rövidnyelű harci bárdját.
A hangya hátán egy nyolc év körüli fiú ült. Ciripelő hangon kommunikált a rovarral, aztán ártatlan arccal a férfira nézett.
Aton holtsápadtan, harcra készen tartott feléjük.
– Ne féljetek! Szelíd, a barátom – mondta a gyerek csodálkozva, nem értve a zsoldos támadó viselkedését.
Tork mozdulni sem bírt a döbbenettől.
Aton feltűnően óvatos léptekkel egyre közelebb merészkedett a furcsa párhoz. Végül támadásra emelte a bárdot.
A fiú, tenyerét kifelé fordítva, felemelte a jobb kezét.
– Kérlek, uram, ne bánts bennünket! – kérte halkan, barátságos mosollyal keskeny arcán, mint, aki nincs tisztában a veszéllyel.
Aton leeresztette a fegyvert. Gyorsan sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül visszament a lovához. A gyerek lecsúszott a hangya hátáról, és a harcos után szaladt.
– Uram, uram! – szólította meg, tisztelettel a hangjában. – Megengeded, hogy csatlakozzunk hozzád?
Aton felé fordult, egy darabig kifejezéstelen arccal figyelte, aztán bólintott.
Tork elkerekedett szemmel nézett rá.
Nem sokkal később a gyerek egy lapos kövön üldögélt a tűz mellett, és Aton utolsó tartalékait eszegette. A zsoldos vele szemben egy fának támaszkodott, és láthatóan feszélyezve faggatta:
– Hogy hívnak?
A kisfiú csak a vállát vonogatta.
– Nem tudod a neved?
Ezúttal zavart fejrázás volt a válasz.
– És a… – Aton elhúzta a száját, mielőtt kibökte: – a barátod, hogy hívják?
– Hangyóca.
– Hogy kerültetek össze?
A fiúcska újra csak a vállát vonogatta.
– Semmire sem emlékszem. Mellette ébredtem fel, sebesült volt, és segítettem rajta.
Aton arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy a gyerekre nézett, de a rovart még mindig undorodva méregette. A hangya a harcos tapasztalatai alapján valami növendékféle lehetett, hiszen ha felemelkedett volna, egymagasságú lett volna kis cimborájával. A zsoldos pedig férfinagyságú rovarokkal került szembe.
– Figyelj, Kölyök… Ez lesz a neved, jó? – Aton türelmesen megvárta, míg a fiú rövid töprengés után bólint, csak aztán folytatta:
– Torkkal bemegyek a városban, de neked és a barátodnak biztonságosabb, ha itt rejtőztök el. – Aton maga sem értette, mi okból segít ennek a fura kis alaknak, de ha a gyerekre nézett, rég elfeledettnek hitt érzések ébredtek fel benne, és belesajdult a szíve. 

A városban Tork a kovácshoz vitte a lovát, Aton pedig a kocsmába indult. Tudta, hogy a magafajta ilyen helyeken juthat a legkönnyebben munkához. Összeakadhat utazókkal, akiknek kíséret kell, vagy szabadságos paladinokkal, a városok vagy főurak által fizetett harcosokkal, akiktől viszont információt lehet szerezni.
Az ivóban óriási zsúfoltság uralkodott, melytől Aton irtózott. Miután a sörét megkapta, felemelte a pultról a kupát, és kiballagott a tornácra. Itt is minden asztal foglalt volt, így a tetőt tartó oszlopok egyikének támaszkodott.  Lassan körülnézett, igyekezett minden részletet az agyába vésni. Az új helyeken mindig kellően bizalmatlan volt.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy a szemközti épület egy bordély. Épp azon gondolkodott, hogy a sör után másfajta vágyait is kielégíthetné, amikor az egyik emeleti ablakból kizuhant valaki. Egy vörös hajú szépség bámult utána.
Néhány pillanattal később egy másik vörös hajú alak jelent meg a lány mellett az ablakban.
– Liola! Hogy tehetted ezt? Tönkre teszed az üzletem!
– Azt képzelted, hogy majd a vendégeid kedvére teszek?!
– Eltévesztette az ajtót! Nem hozzád küldtem! – a harminc körüli, szeplős arcú férfi aggódva figyelte, ahogy pórul járt vendége végre talpra kecmereg.
– Odaát hamarosan baj lesz – szólalt meg valaki Aton háta mögött, kizökkentve őt a békés szemlélődés állapotából. A zsoldos a hang irányába fordult. A közeli asztalnál egy csuhás üldögélt.
– Nincs itt semmi gond, csak Kroll keveredett egy kis félreértésbe a húgával – vigyorgott a pap asztaltársa.
A csuhás felállt. Mire a szomszéd asztaltól is felkelt egy kövér, vörös arcú férfi, és mögé lépve lerántotta fejéről a csuklyát. Most látszott csak, hogy a pap mennyire fiatal, talán, ha húsz éves lehetett. Fejét simára borotválta. A hangra villámgyorsan megfordult.
– Hát, már sosem hagytok nekem békét?! – kérdezte elkeseredve. – Soha semmit nem akartam a lányodtól! Vele beszélj inkább!
– Mit keresel itt? Minek jöttél vissza? – ordította a nagy hasú, szemmel láthatóan ittas alak.
– Apám meghalt.
– Ha meglátlak a lányom közelében… – sziszegte a férfi fenyegetően, s közben felemelte az öklét.
– Zorn papja vagyok, a tenger uráé…
– Senkiben nem lehet megbízni, főleg nem egy papban!
A csuhás támadóállást vett fel. Atont lenyűgözte ez a harcoshoz illő tartás. Ennek ellenére nem kerülte el a figyelmét, hogy egy másik alak, a pap háta mögött előhúzza a tőrét. Amikor a férfi elindult a fiatalember felé, Aton halkan, szinte súgva odaszólt neki:
– Tedd el!
A támadó zavartan oldalra nézett, de a pap is megperdült a figyelmeztetés hallatán, és kiverte a fegyvert ellenfele kezéből.
A kocsma vendégei egyre nagyobb számba gyűltek köréjük, a csuhás zaklatói pedig inkább eloldalogtak.
A fiatalember szánakozó tekintettel nézett utánuk, aztán Atonnak nyújtotta a kezét.
– Köszönöm. A magadfajtától szokatlan gesztus, hogy csak úgy közbe avatkozzon.
Aton elmosolyodott, mikor elfogadta a kinyújtott jobbot.
– A nevem Aton. Remélem, hasonló esetben az én hátam mögött is lesz valaki.
– Fukor vagyok. Hova tartasz?
Aton vállat vont.
– Ritkán van határozott célom.
– Elkísérhetnél a kolostorba. Szükség lenne ott néhány megbízható fegyverforgatóra. A mostani bizonytalan helyzetben már a szentélyeket sem tisztelik. Nem tudunk túl sokat fizetni a szolgálatidért, és most még nem is kell elkötelezned magad. Ha útközben találsz valami kedvezőbb ajánlatot, akár meg is gondolhatod magad.
Aton felvonta a szemöldökét, nem kapott még ennyire esetleges ajánlatot, de éppen ez keltette fel az érdeklődését.
– Gondolkodom a dolgon. Alkonyatkor a város tengerparti kapujánál találkozom a társammal, beszélek vele. Gyere oda, és akkor választ adok.
A pap biccentett, aztán egyenesen a bordély felé indult. A ház előtt felkapott egy kavicsot, és bedobta az ablakon, ahol csak nemrég tűnt el a vörös hajú testvérpár.
Néhány perccel később megjelent a lány a kapuban. Egy bőrzsákot tartott a kezében, amit a pap mellett megállva, a hátára vett.
– Jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen, gondom volt a kocsmában – fogadta a csuhás.
– Úgy látszik, mindketten csak azért jöttünk vissza, hogy újabb bajokat vonjunk a fejünkre. – válaszolt a lány cinikus mosollyal. – Nem is értem, hogy vagy képes még hinni bármiben.
– Az istenek mindig nyújtanak valami kapaszkodót, Liola.
Bár a lány a fejét ingatta, a pap nyugodtan folytatta:
– Higgy nekem, Liola! Alkonyatkor találkozom egy zsoldossal, aki talán elfogadja a feladatot, és megszervezi a kolostor védelmét.

Felkelt a hold és csillagok ragyogtak az égen. Aton, Tork, Fukor és Liola már majdnem elérték a helyet, ahol a zsoldosok Kölyköt és Hangyócát magára hagyták.
A hold ezüstös fénybe vonta a partot, aztán a fény egy ponton köddé sűrűsödött, és egy hatalmas alak tűnt elő a semmiből.
Fukor zavartan megállt. A vele szemben álló figura hozzá hasonlóan csuhát viselt, de magassága kétszerese volt egy férfiénak.
A pap döbbenten rogyott térdre, és hálálkodva felemelte a karját.
– Áldalak téged, Zorn!
Aton azonnal lekapta bárdját kantárszáron vezetett lováról, ellenben Tork ujjongani kezdett:
– Isten, egy igazi isten!
– Ki ez? – kérdezte Aton értetlenkedve.
Fukor döbbenten nézett rájuk.
– Ti is látjátok? Látjátok Zorn istent?
Liola a pap mellé szaladt, és érdeklődve méregette a hatalmas alakot, sem félelmet, sem tiszteletet nem mutatott iránta. Fukor megragadta a kezét, és lerántotta maga mellé a homokba, ájtatos hangon hátraszólt a zsoldosoknak:
– Térdre barátaim! Maga a nagy Zorn isten áll előttetek.
– Kik vagytok? – kérdezte az isten, félig ködfelhőbe burkolózva.
– Fukor vagyok, uram, a szolgád, ők pedig a barátaim – válaszolt a pap, fejét leszegve.
Az isten végigmérte őket.
– Érdekes társaság vagytok, de talán épp ezért tudtok nekem segíteni. A Káosz Napjai óta keresem a szigonyom. Végre megtudtam, hol van. Egy mágus őrzi egy közeli barlangban. A fák között találjátok, túl a patakon. Ha visszaszerzitek, Fukor, bőségesen megjutalmazlak, téged és a társaidat is.
Zorn hangja egyre halkult, a köd teljesen beborította, aztán mire a fehérség szétoszlott, már az isten sem volt sehol.
Fukor azonnal Aton tekintetét kereste.
– Talán előbb segíthetsz a rendemnek, mint hitted… Elkísérsz a barlanghoz?
Aton Torkra nézett.
– Rám számíthatsz, Fukor – szólt közbe Liola, megelőzve a zsoldosokat.
Ezek után Tork már nem akart lemaradni:
– Gondolom, egy isten nem fukarkodik a jutalommal!
Csak Aton hallgatott még mindig, végül így szólt:
– A hadistenen kívül még egy istent sem szolgáltam…

Amikor rátaláltak a Zorn által megjelölt barlangra, Fukor megkérte Liolát, hogy maradjon kinn őrködni és vigyázni a zsoldosok lovaira. Azonnal látszott, hogy a lány megsértődött, de nem mondott ellent a papnak.
Fukor, Atonnal és Torkkal a nyomában lépett be a barlangba. Odabent nem találtak sem élőt, sem holtat, csak egy fényűzően berendezett szállást. A barlang talaját vastag prémek borították. Körben a falak mentén polcok álltak, értékes edényekkel, drágakövekkel, fegyverekkel. A polcok felett díszes falikarokon fáklyák égtek.
A barlang sötét mélye felől morgás hallatszott. Fukor egy keskeny pengéjű tőrt húzott elő a csuhája alól. Tork és Aton hosszú, széles pengéjű kardokat hoztak magukkal, és felkészülten várták a támadást.
A következő pillanatban, ködgomolyag és minden kísérő jelenség nélkül, teljes valójában ott állt előttük maga, Zorn isten.
– Csapda! – kiáltotta Aton figyelmeztetően, és hátralépett.
Fukor mozdulatlanul állt.
– Sajnálom barátom – szólalt meg kimért hangon. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora hibát követsz el. Azért rejtőztél ide, mert tudod, hogy Zornnak, akit megloptál nincs hatalma a barlangokban, mert ez az alvilág isteneinek birodalma. Jobb lett volna hát, ha nem a tengeristen alakját veszed fel. Ráadásul, szerencsétlenségedre én épp Zorn papja vagyok.
A termet hirtelen denevérek özönlötték el, a két zsoldos hasra vetette magát, és karjukkal eltakarták a fejüket. Fukor állva maradt.
A váratlanul beállt csendben Aton felnézett. A denevérek eltűntek, és Fukor még mindig ugyanott állt, ahol az imént. A pap rá pillantott, és mosolyogva ennyit mondott:
– Ez nem mágus, barátom, csak egy illuzionista. Amit látsz, nem valóság, csak játék az érzékeiddel. Uralkodj magadon, és te is rájössz majd a csalásra! 
Aton lassan felállt, ám ekkor újra meghallotta morgást, amire ideérkezésükkor felfigyeltek. Az illuzionista mögött egy oroszlán tűnt fel. Tork, aki éppen akkor ült fel, rákmászásban az egyik polcig menekült, és ott rémülten a fenekére huppant.
Ahogy az oroszlán elindult felé, Aton az övére erősített tartóból előhúzta a tőrét. A kardja ott maradt, ahol az imént elfeküdt. Azon gondolkodott, vajon elérné-e, mielőtt a fenevad ráugrik. Aztán vett egy mély lélegzetet, és leeresztette a tőrt, így indult a nagy sárga dög felé. Amikor az oroszlán ugrásra készült, Aton felnevetett, mire a látomás szertefoszlott.
Tork megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán felállt, és a mögötte álló polcon sorba rakott fegyvereket vizsgálgatta. Jó néhány díszes tőrt bepakolt egy ott talált bőrzsákba.
Közben a hatalmas Zorn isten összezsugorodott, és egy átlagos külsejű középkorú férfi tipródott a mosolygó Fukor előtt.  Reménykedve nézett a papra, ám amikor a kardját felemelő Atonra pillantott, arcán rémület jelent meg.
– Vigyetek el mindent, amit akartok, csak hagyjatok békén! – könyörgött, lassan térdre ereszkedve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése