2011. április 17., vasárnap

Végtelen Mezők Vándora

Párductestű fiatal lány volt. Kezében íj, vállán tegez, így igyekezett a fák között célja felé. Finom vonású arcából kiragyogott két gyönyörű, zöld szeme, melyekben az ifjúság kiolthatatlan tüze égett. Nesztelenül surrant az ösvény porában, könnyed mozdulattal hajtotta el útjából az ágakat.
Valahonnan tépett hang foszlányokat hozott felé a szél. Megállt, fülelt, aztán elindult a hangok forrása felé.
Sebesült harcos feküdt előtte a porban.
– Segíts! – a lány felé nyújtotta véres kezeit, tekintete kérlelőn fonódott egybe a zöld szemekével, de a finom arcon nem látszott érzelem. A sebesült leejtette a kezét.
– Drák vagy... Ölj meg akkor! Így is segíthetsz.
A lány lehajolt, és megnézte a sebet a férfi vállán.
– Miért nem ölsz meg?  – kérdezte az.
– Miért öljelek meg? Mert más a hajad színe, mint az enyém? Mert másképp hívod az Istent? Ezért?
A harcos döbbenten nézte a lányt, aki kötést készített a tegezéből előszedett rongyokból. A kulacsából vizet öntött az egyikre, letörölgette a seb környékét, bekötözte, aztán felállt.
– Innen már nincs messze a patak. Isten veled, harcos!
Karcsú alakját elnyelte az erdő.

A szél játszadozott a hajával, madárdal szállt felé, és ő egyre jobban érezte a furcsa feszítést a szíve körül. A faluja, az otthona felé közeledett, egyre több lett az ismerős hely, emlékek rohanták meg. És csak ment, tekintete ide-oda járt.
Már itt kellene lenniük a gyerekeknek, ilyenkor ők még játszanak, alkonyatig van idő...
És a párja? Tudja, hogy most telt le az idő... Leendő asszonya már megtanulta, amit egy drák feleségnek tudnia kell. Most visszatér hozzá.
A lány meglátta a kaput... ami maradt belőle. Berohant a házak üszkös romjai közé, halálmadarak ugrottak fel a tetemekről, nehézkesen szálltak fel a fákra.
A lány zöld szemeiben lassan kihunyt a csodás láng, csiszolatlan  kőként meredt a világra. Az íj és a tegez a válláról a földre csúszott.
"... Más a hajad színe, mint az enyém. Másképp hívod az Istent..."
A lány megfordult, és visszaindult, ment előre, ment...

A pataknál ott ült a sebesült harcos, amikor meglátta a lányt, lassan felállt, arcán szétterült a rémület, de észrevette, hogy a jövevény fegyvertelen.
– Hé! – kiáltott rá.
A lány nem hallotta.
– Hé, macskaszemű!
Most sem érkezett válasz, a harcos a lányhoz sietett.
– Hé!
 A lány ráemelte fénytelen tekintetét.
– Hova tartasz? – kérdezte a harcos.
– Megyek a boldogság után...
A harcos még sokáig bámult utána.
A lenyugvó nap fényében úgy tűnt, mintha egy nagyon-nagyon öreg asszonyt nyelt volna el a föld és az ég határa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése