2011. április 29., péntek

Vigyázó Árnyak

László Gyula rajza

Néha fátyolos őszi éjszakákon, a várostól távol, a szélben különös hangokat hallani. Szinte érzi az ember füle mellett a nyíl süvítését, orrában a lovak csípős szagát. Árnyak suhannak el a sötétség vándora mellett, ruháik ezüst díszei meg-megcsendülnek.
Ha megállunk, ők is megállnak, lélegzetvételük összekeveredik a szél hangjával, ott állnak mögöttünk, míg el nem indulunk újra. Őriznek, óvnak bennünket. Kaftánjaik surrogása úgy kísér végig utunkon, mint a fák lombjának susogása fejünk felett.
Vigyáznak, nehogy letérjünk az útról, melyen ők indítottak el minket sok-sok emberöltővel ezelőtt.
Talán fáj nekik, hogy utunk során elveszítettük hagyatékuk egy részét, a rovásírást, a visszacsapó íjat, a tarsolylemezt, a sámándalokat, sámándobokat, brokát kaftánjaikat és  ezüsttel kivert, gyönggyel berakott fegyvereiket, de mint  a jó szülő, fájó szívvel elfogadják az idő múlásának törvényét.
Az őrzők egyszer-egyszer megérintik a vándorokat. Van, aki kiköltözik a pusztába, jurtát épít, lovakat tenyészt, megtanul bánni az íjjal, furcsa ételeket készít, és nem akar visszatérni a városi hétköznapokhoz. Velük találkozva az egyszerű ember számára is megállíthatónak tűnik az idő, és újjáéled a remény, hogy fennmarad ez az egykor szilaj, a föld őserejét magában hordózó, büszke nép.
Az éjszakai vándor sétája végén összeszoruló torokkal sorolja  az ősök nevét: Csaba, Álmos, Árpád, Levente, Géza, Vajk, Botond, ...és utoljára visszanézve még látja őket, ahogy vágtató lovaik nyergében hátrafordulva, felajzott íjaikat lövésre készen tartva eltűnnek az őszi ködben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése