Egyensúlyozni, fennmaradni a Szivárványon, számomra
ez az anyaság. Éteri csoda, ahol egy rossz lépés a zuhanást jelentheti.
A hétköznapok apró gondjai újra
és újra ismétlődnek, majd felejtődnek. Az anyaszerep keménysége a rendkívüli helyzetekben
mutatkozik meg igazán. A nagyobbik fiammal történtek sokat segítettek az élet
többi területén is, így lettem toleránsabb barátnő, talán higgadtabb munkaerő.
Megtanultam még jobban tisztelni az anyukám fáradozását. Megértettem, hogy a
szülőknek sem tiltottak, sőt fontosak a tervek, az álmok, ám nagyon fontos az
időzítés.
Mindig nehéz vállalni, ha hibázunk, anyaként azonban
különösen megrázó. A kisebbik fiam 2 éves volt a nagyobbik öt, amikor a mi
bombánk robbant.
Az évekig önfeláldozó Anyucira (mármint rám)
hirtelen tört rá az addig elfojtott, önmegvalósítási kényszer. Előástam a fiók
mélyére rejtett jegyzeteket és a CD lemezre mentett kézirataimat, és egyszerre
írtam át két regényt.
Délelőttönként a játszótéren időztünk a kicsivel,
miközben a nagy már óvodába járt. A délután a házimunkáé volt. Míg én itthon
tettem-vettem, Apa a munkahelyről hazaérkezve, elvitte a gyerekeket a
játszótérre vagy a szüleihez. Éjszakánként keveset aludtam, írtam, olvastam, és
szerencsére a párkapcsolatunk is jól működött…
A nagyfiú egyre engedetlenebb és kezelhetetlenebb
lett. Fegyelmezős, kiabálós szülő voltam, aki megígéri magának, hogy nem üti
meg a gyereket, ezért egyre hangosabban ordít, a végén már maga sem tudja,
miért. Néha ráhúztam ugyan a fiúk popsijára, de attól meg lelkifurdalást
éreztem. A nagyfiam pedig egyre csak támadott, dacolt. Segítség nélkül nem
jöttem volna rá, hogy az egyre növekvő szigorral, csak ártottam. Az óvó néni
tanácsára megpróbálkoztunk a pszichológussal. Négyszemközt beszélgetett a fiammal,
majd velem is. A megállapítása ekkor már számomra is nyilvánvaló volt: a
gyerkőcnek szüksége van rám.
Kudarcot vallottam. Magára hagytam az ideje nagy
részét oviban töltő gyereket. A megoldást a hibáim vállalása jelentette, és a
változtatás.
Rengeteg
könyvet elolvastam, hívő pszichológusoktól, angyalokkal gyógyítóktól, és persze
ismert szakkönyveket is.
A megoldás
ezek ötvözetéből született: leromboltuk az addigi korlátokat, és együtt
alakítottunk ki új szabályokat. Az édesanyám vagy a párom gyakrabban vitte
magával csak a kétévest, én pedig otthon, kettesben maradtam a naggyal.
Újjáépítettük a kapcsolatunkat.
Megtanultam, ha a gyerekekkel vagyok, nem számíthat
a félbehagyott kézirat, a főzésre váró ebéd, a két napja elkezdett könyv, mert
a fiaim, a tündéri, érzékeny kis receptoraikkal - nem tudom, ez-e a helyes
kifejezés – azonnal megérzik, hogy lélekben máshol vagyok. Ha azonban teljesen
átadom magam nekik, amikor szükségük van rám, ők viszonozzák. Még időt is
adnak, ami csak az enyém!
Azóta négy év telt el. Dolgozó anya lettem. Az
iskolás nagyfiamnak továbbra is vannak érdekes megnyilvánulásai, de ezek már
örömmel töltenek el, csak azt bizonyítják, hogy egészégségesen őrült, bohém, akár
az anyja.
A könnyek, a kétségbeesés után rájöttem, sikerült!
Megkönnyebbülést, boldogságot éreztem, és büszkeséget. Megoldottam,
helytálltam! A szívem mélyén azért ott bújik a kétség: mi lesz a következő
nehéz helyzetben? Azt is átvészeljük vagy belebukunk? Hiszem, hogy sikerülni
fog! A fiaimért hiszem.
…és táncolok a Szivárványon, ha a
fülembe súgják: „Anyu, szeretlek!”