2012. július 5., csütörtök

Napvitézek



Az első történeteim egyike:
 
Az öregember botját rázva rohant az ordítozó, dühödt kis csoport felé. A gyerekek szétszaladtak, csak egyikük maradt ott. A szőke fiúcska a földön feküdt, karjaival takarta az arcát. Az öreg lehajolt hozzá.
– Mas – gyengéden megérintette a vállát, a fiú lassan felnézett.
– Nagyapó – sóhajtotta.
Az öregember ölébe vette a vézna gyereket és bevitte a kunyhóba, lefektette a hevenyészett vacokra. Aztán felállt, megigazította bőrruháját, felvette díszes saruját, és elindult a főnökhöz.
A főnök kunyhója nagy volt és szép. Az öregembert azokra az épületekre emlékeztette, amiket fiatal harcos korában látott a városokban. A kunyhó előtt a főnök legidősebb fia ült, ma az őt tiszte volt fogadni a vendégeket.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Az unokám miatt jöttem, Ser.
Ser felállt, tépelődve nézte az öregembert.
– Megkérdezem Apámat, fogad-e.
Amikor a fiatalember eltűnt a kunyhóban, az öregember a gondolataiba merült.
Kecses paripák vágtattak a Végtelen Mezőkön, sörényüket vad szél cibálta, patáik dobogása felverte a rétek nyugodt csendjét...
– Bemehetsz – Ser hangjára összerezzent az öregember.
– Beszélj! – dörrent rá a főnök, amint belépett.
– Az unokám miatt jöttem... Kérlek, segíts, hogy megvédhessem!
– Soha semmit nem adták, mindig csak kértél, öreg. Ma újra eljöttél, pedig tudod, hogy a válaszom nem. Míg fiatal voltál, elhagytad a falut, jártad a magad útját, a fiad követte az álmaid, míg egy nap nem jött vissza többé. Hagyott maga után egy nyomorék gyereket...
– Mas csak sánta – szúrta közbe az öreg sértetten.
– Hol van az erőd? Hol a bátorságod? Miért engem kérsz, hogy védjem meg a gyermeket, vitéz?
– Mas gyenge, én pedig már öreg vagyok...
– Azt hitted, mindig magasabban leszel, mint a falu többi lakója, de az unokád nem lesz Napvitéz... Leáldozott a csillagod. Végre megtanulod, hol a helyed. Dolgoznotok kellene, de ti csak henyéltek, eltart benneteket a falu. Legyen elég ennyi! Tűnj el, öreg!
Éjszaka volt, az öregember a tűz mellett üldögélt a kunyhó előtt, Mas jelent meg a fényben, odabicegett az öreghez és lekuporodott mellé.
– Nagyapó, mesélj nekem a régi időkről! – kérte a gyerek halkan, ugyanúgy, ahogy évek óta mindig.
Az öregember megsimogatta a fiú fejét.
– Ma nem lehet, fiacskám. Menj szépen aludni! Holnap korán kelünk, és kimegyünk dolgozni a földre.
– Te nem mehetsz, Nagyapó! Te vitéz vagy!
– Hallgass! Én csak egy vén bolond vagyok...
– A múlt itt él velünk, minden nap látom a fegyvereid és Apám fegyvereit. Egy nap te is láthatod majd az én fegyvereim! Mert Napvitéz leszek én is! – A fiú már állt. Sápadt, csontos arca ijesztő  volt a tűz fényében. Szürke szemében kétségbeesett elszántság égett.
– Menj aludni! Feledd el az álmaid!
– Egyszer úgyis...
– Mars!
Az öregember nézte, ahogy a fiú eltűnik a kunyhóban, ráncos arcán lefutott két könnycsepp.

A paripák szélvészként vágtattak, aranypáncélos, vörös tollforgós vitézek ültek a hátukon.
A falu népe kinn tolongott a kapu előtt, hogy láthassa őket. Hiszen ők voltak a csodálatos Napvitézek! Minden kisfiú arról álmodik, hogy egyszer majd közéjük áll. Aztán mikor eljön az idő, csak nagyon kevesen indulnak el a Végtelen Mezők felé, és még kevesebben érik el néhány év múlva a Kék Hegyeket.
A lovasok nem vágtattak el szokott útvonalukon a Kék Hegyek irányába, a falu felé tartottak. Amikor a Napvitézek már csak néhány lóhossznyira voltak, a főnök a népe elé lépett.
A vitézek vezetője közvetlenül előtte állította meg fekete ménjét. A főnök alázatosan meghajolt. A Napvitéz leszállt a nyeregből, és levette a sisakját, szőke haján megcsillant a Nap fénye.
– Üdvözöllek, Ser – miközben karját ölelésre tárta, tett néhány lépést a főnök felé. Látszott, hogy ballábára erősen sántít...

1 megjegyzés: