Az aranymarla nagyot szökkenve eliramodott, a nyomába eredtem. Játszadozott velem az aranysörényű! Közel engedett magához. Azt hittem, bármelyik pillanatban befoghatom. Ám mire eldobtam volna a kötelet, folyton megugrott. Épp egy tisztáson vágtam át, amikor úgy tűnt, sikerült sarokba szorítanom. A sűrű bozót végre megállította, fújtatva fordult meg.
A szemébe nézve vetettem felé a kötelet. A hurok rászorult kecses nyakára, de abban a pillanatban megrántotta magát. Kirepültem a nyeregből…
Még sütött a nap, amikor újra feleszméltem, a nyári meleg ellenére fáztam. Egy félig elkorhadt, vihar által kicsavart fa mellett hevertem. A lábamon csatakos volt a nadrág, azt hittem, egy patakba zuhantam. Odanyúltam. Nem vízben feküdtem, a saját vérem vöröslött a kezemen. A vér ízét éreztem a számban is. Majd szétrobbant a fejem, lángolt az arcom. Összerázkódtam. El akartam fordulni, hogy összegömbölyödve harcoljak a hideg ellen, ám izmaim nem engedelmeskedtek. Küszködve próbálkoztam újra és újra…
A szobámban tértem magamhoz. Mélia, a nővérem és Lakor, a táltos arcát láttam magam előtt. A táltos alaposan megvizsgált, de én semmit nem éreztem. Nem fájt összezúzott jobb térdem sem… Megbénultam!
Lakor azt mondta, talán nem tört el a gerincem, csak folyadék gyűlt össze körülötte, gyógyfüves borogatással a duzzanat megszüntethető, és újra járhatok. A járás álomnak tűnt, akár az aranymarla.
Mélia nem tudta titkolni rettentét, folyton elkapta a tekintetét az arcomról. Tükröt kértem tőle. Reszketve adta át a sajátját, melyben egy szörnyszülöttet pillantottam meg. Hosszú, mély vágás húzódott a jobb szemem sarkától az állcsontomig. Láttam Mélia szemében a könnyeket. Engem siratott: Triart, a harcost, a királyt…
A szánalma jobban fájt minden sebnél. A táltos felajánlotta, hogy elvisz a Mia Könnyeinek nevezett gyógyerejű forráshoz. Habozás nélkül igent mondtam. Nem hittem a gyógyulásban, dehogy hittem, egyszerűen menekülnöm kellett. El a szánalomtól, a könnyektől!
Amikor megérkeztünk, a testőrök sátrat feszítettek fölém. Lakor pár falat apróra vágott húst hozott. Úgy látta, sokat javult a seb az arcomon, megpróbálhatok enni. Elhárítottam a kínálást. Lakor bólintott.
– Elmegyek gyógyfüvekért, de a testőrök itt vannak, hoznak húst, ha megéhezel.
Elment, én pedig heverésztem tehetetlenül, és gondolkodtam.
Mit akarsz, Lakor? Éljek? Élettelen lábakkal. Összeroncsolt, torz arccal. Azt ígérted, a lábam idővel megmozdul… Elment az eszed, táltos, meg az enyém is! Rég át kellett volna vágnom a saját torkomat. Megteszem, esküszöm! De előbb veled végzek, Lakor, ha visszajössz, és etetni akarsz!
Egy testőr lépett mellém.
– Felséges úr, ennél valamit?
– Lakor már adott – feleltem.
A testőr biccentett, és elment.
Ilyen egyszerű? Hideg megkönnyebbülés járta át a lelkem. Csak feküdtem a takaró alatt, de már tudtam, mit teszek.
Lakor az alkonnyal együtt érkezett vissza.
– Milyen békés az arcod, felség. Örülök. Hozzak egy kis ételt?
Mosolyogva megráztam a fejem. Mosolyogva? Látványos grimasz lehetett, az én dagadt, véres, ocsmány képemen.
– Nem kívánsz enni?
– A testőr már adott.
Lakor helyeslően bólintott.
A kezem ökölbe szorult. Újabb csatát nyertem. Émelygést éreztem, de miután vizet kértem, az is eltűnt. Lehunytam a szemem.
Eljött a hajnal. Lakor ismét ételt ajánlott, aztán a testőr is, könnyedén közöltem, már ettem. Megértőek voltak, nem zaklattak többé. Egyre közelebb kerültem a győzelemhez.
Amikor Lakor jött, hogy lemosson, már csak zsibbadt fáradtság ölelt körül. A kevés erőt, ami bennem maradt, a karom és a nyakam mereven tartására fordítottam, hogy megnehezítsem a táltos dolgát. Valamivel később mámorító érzés volt elsüllyedni a tehetetlenségben. Kivert a víz, egyszerre fázott és tüzelt a testem…
Lakor üvöltése távolról jutott el hozzám:
– Ezek szerint napok óta egy falatot sem evett?
– Urunk azt mondta, te adtál neki…
– Miára! Nem engedem, hogy feladja!
Elkéstél, Lakor, már csak néhány sóhaj kell a győzelemhez…
Szómagyarázat: Mia – istennő, marla – lószerű, kétszarvú állat
A szemébe nézve vetettem felé a kötelet. A hurok rászorult kecses nyakára, de abban a pillanatban megrántotta magát. Kirepültem a nyeregből…
Még sütött a nap, amikor újra feleszméltem, a nyári meleg ellenére fáztam. Egy félig elkorhadt, vihar által kicsavart fa mellett hevertem. A lábamon csatakos volt a nadrág, azt hittem, egy patakba zuhantam. Odanyúltam. Nem vízben feküdtem, a saját vérem vöröslött a kezemen. A vér ízét éreztem a számban is. Majd szétrobbant a fejem, lángolt az arcom. Összerázkódtam. El akartam fordulni, hogy összegömbölyödve harcoljak a hideg ellen, ám izmaim nem engedelmeskedtek. Küszködve próbálkoztam újra és újra…
A szobámban tértem magamhoz. Mélia, a nővérem és Lakor, a táltos arcát láttam magam előtt. A táltos alaposan megvizsgált, de én semmit nem éreztem. Nem fájt összezúzott jobb térdem sem… Megbénultam!
Lakor azt mondta, talán nem tört el a gerincem, csak folyadék gyűlt össze körülötte, gyógyfüves borogatással a duzzanat megszüntethető, és újra járhatok. A járás álomnak tűnt, akár az aranymarla.
Mélia nem tudta titkolni rettentét, folyton elkapta a tekintetét az arcomról. Tükröt kértem tőle. Reszketve adta át a sajátját, melyben egy szörnyszülöttet pillantottam meg. Hosszú, mély vágás húzódott a jobb szemem sarkától az állcsontomig. Láttam Mélia szemében a könnyeket. Engem siratott: Triart, a harcost, a királyt…
A szánalma jobban fájt minden sebnél. A táltos felajánlotta, hogy elvisz a Mia Könnyeinek nevezett gyógyerejű forráshoz. Habozás nélkül igent mondtam. Nem hittem a gyógyulásban, dehogy hittem, egyszerűen menekülnöm kellett. El a szánalomtól, a könnyektől!
Amikor megérkeztünk, a testőrök sátrat feszítettek fölém. Lakor pár falat apróra vágott húst hozott. Úgy látta, sokat javult a seb az arcomon, megpróbálhatok enni. Elhárítottam a kínálást. Lakor bólintott.
– Elmegyek gyógyfüvekért, de a testőrök itt vannak, hoznak húst, ha megéhezel.
Elment, én pedig heverésztem tehetetlenül, és gondolkodtam.
Mit akarsz, Lakor? Éljek? Élettelen lábakkal. Összeroncsolt, torz arccal. Azt ígérted, a lábam idővel megmozdul… Elment az eszed, táltos, meg az enyém is! Rég át kellett volna vágnom a saját torkomat. Megteszem, esküszöm! De előbb veled végzek, Lakor, ha visszajössz, és etetni akarsz!
Egy testőr lépett mellém.
– Felséges úr, ennél valamit?
– Lakor már adott – feleltem.
A testőr biccentett, és elment.
Ilyen egyszerű? Hideg megkönnyebbülés járta át a lelkem. Csak feküdtem a takaró alatt, de már tudtam, mit teszek.
Lakor az alkonnyal együtt érkezett vissza.
– Milyen békés az arcod, felség. Örülök. Hozzak egy kis ételt?
Mosolyogva megráztam a fejem. Mosolyogva? Látványos grimasz lehetett, az én dagadt, véres, ocsmány képemen.
– Nem kívánsz enni?
– A testőr már adott.
Lakor helyeslően bólintott.
A kezem ökölbe szorult. Újabb csatát nyertem. Émelygést éreztem, de miután vizet kértem, az is eltűnt. Lehunytam a szemem.
Eljött a hajnal. Lakor ismét ételt ajánlott, aztán a testőr is, könnyedén közöltem, már ettem. Megértőek voltak, nem zaklattak többé. Egyre közelebb kerültem a győzelemhez.
Amikor Lakor jött, hogy lemosson, már csak zsibbadt fáradtság ölelt körül. A kevés erőt, ami bennem maradt, a karom és a nyakam mereven tartására fordítottam, hogy megnehezítsem a táltos dolgát. Valamivel később mámorító érzés volt elsüllyedni a tehetetlenségben. Kivert a víz, egyszerre fázott és tüzelt a testem…
Lakor üvöltése távolról jutott el hozzám:
– Ezek szerint napok óta egy falatot sem evett?
– Urunk azt mondta, te adtál neki…
– Miára! Nem engedem, hogy feladja!
Elkéstél, Lakor, már csak néhány sóhaj kell a győzelemhez…
Szómagyarázat: Mia – istennő, marla – lószerű, kétszarvú állat
