2012. március 16., péntek

Sárkányvadászok - Tyr


Forrás: Dragon Age

 

A sárkányok az Embervilág elpusztítására törtek. Egymás után támadták meg a Királyság erődítményeit, a legtöbbet a földdel tették egyenlővé. A sárkányhorda ez idő tájt Lady Frolla erdei birtokának, Tindenolnak ostromára készült. A nem éppen fiatal, de sokak szerint még mindig kívánatos, magányos özvegyasszony elmenekült egy másik, biztonságosabbnak vélt birtokára, az erdő szívében rejtőző kis vadászkastélyt pedig a szolgáira hagyta. Ők szinte mind a közeli faluból származtak, így nem tudtak hova futni. Rokonaik a veszély közeledtével egyre nagyobb számba csatlakoztak hozzájuk, hiszen fából, nádból összetákolt viskóiknál a vár kőfalai biztosabb védelmet nyújtottak. A magára hagyott várnép tagjai nap, mint nap várták a Lady által megfizetett sárkányvadászokat. A nem sokkal alkonyat előtt érkező, felmentő seregnek még jó indulattal sem nevezhető szedett-vedett társaság különféle korú és származású, de nagyrészt szegényes ruházatú, bárdolatlan alakokból állt. A fegyvereiket ruháikkal ellentétben tisztán, és nagybecsben tartották.  
Vezetőjüket kapitánynak szólították. Tyr a harmincas évei közepén járt, erőteljes, társai fölé magasodó alakja sokat próbált harcosnak mutatta. Fekete haját rövidre vágatta, és a szakálla is rendezettebb volt, mint legtöbb társáé. Sem apját, sem anyját nem ismerte. Gyerekkorától kardforgatásra nevelték. Apródként kezdte egy báró házában, aki családi barátként magához vette, miután anyja belehalt, hogy őt világra hozta. Nevelője, mikor úgy látta, a fiú már eleget tud a harcról, hogy megéljen belőle, útjára bocsátotta. Búcsúzóul még elmondta, fogalma sincs, hol találhatja meg állítólagos apját, egy felségárulásért száműzött őrgrófot.
A fiatalember szerencséjére mindig akadt valaki, akinek éppen elszámolnivalója volt a szomszédjaival vagy a földjén garázdálkodó orvvadászokkal, rablókkal. Sosem kérdezte a miérteket. Elvégezte a munkát, átvette az arannyal telt erszényt, és odébbállt. Lassan hírnevet szerzett, egyre többen csatlakoztak hozzá. A sárkányhordák megjelenésével pedig még nagyobb szükség lett az olyan szabadcsapatokra, amit ő is vezetett. A váraikat féltő nemesek mindent megadtak volna a védelemért, ahogy a szépséges és gazdag Lady Frolla is.
A harcosokat egy ősz hajú, kórószerűen sovány és darabos mozgású férfi fogadta, a vár ispánja. Tyrt már ismerősként köszöntette, de úgy tűnt, meglepte, hogy sárkányvadászként érkezett. A kapitány került minden felesleges mozdulatot, egyszerű, világos szavakkal, de határozott hangon beszélt, miközben az ispán idegesen, el-elcsukló hangon ecsetelte, mennyire várták már a vadászokat, és milyen nagyszerű étkeket tálaltak fel a kastély nagytermében.
A sárkányvadászok sosem bízták lovaikat idegenre, így a csapat erre kijelölt tagjai vezették el a hátasokat az istállóba, míg a többiek a lépcsőn át követték az ispánt a kastély belsejébe.
A férfi Tyrt a hosszú asztal főhelyére vezette, és döbbenten nézte, ahogy a kapitány zsákját, takaróját és a fegyvereit, néhány lépésnyire a párnázott karosszék mögött, takaros kis kupacba rakja. A sárkányvadászok mind hasonló módon helyezték el saját felszerelésüket. Utána azonban nem nagyon kellett bíztatni őket. Amint asztalhoz telepedtek, mohón a sültekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas tálakra vetették magukat. 
Tyr jobb oldalán régi cimborája, Delpo, egy tömlöcöket is megjárt rablólovag ült. A vörös varkocsú, széles vállú, széles hátú fickó asztalszomszédjának, a csak nemrég hozzájuk csatlakozott, szép Lirnának tartott előadást a sárkányseregről. Tyr nem tudta megállni, hogy ne bosszantsa egy kicsit Delpot.  A lányra kacsintva mondta:
– Már rendszerezte is a dögöket, de a csodaszert, amivel legyőzhetnénk őket, még neki sem sikerült megtalálnia.
– Igazán? – Lirna még kíváncsibban fordult Delpo felé, nem is foglalkozott a kissé sértődött képet vágó Tyrrel.
A vöröshajú harcos kapva kapott az alkalmon, és részletes magyarázatba kezdett:
– A kicsi vakmerőket, amik közel jönnek az emberhez, és a csőrükkel, hegyes kis karmaikkal mély vágásokat ejtenek, apróknak nevezzük. Ők támadnak először. Az elkapók érkeznek a nyomukban, általában párban repülnek. Karmos lábaikkal elkapják a harcosokat, a kisebb termetűeket egyedül, a nagyobbakat ketten.  Felemelkednek velük, aztán elengedik. Éjjelente sokszor hallom a társaim rémült sikolyait, és lezuhanó testük ijesztő puffanását a köveken... Az utolsó rohamban támadnak a tűzokádók. Ezek a legnagyobbak, ők felgyújtják a házakat, várakat, és a még talpon maradt harcosokat.
– Tapasztaltam – Lirna sóhajtott –, az egyszerű íjammal és nyilaimmal semmit nem értem ellenük, tehetetlennek éreztem magam.
– Az íjad kiváló fegyver, hölgyem, megvizsgáltam. Nyílvesszőket pedig majd adok neked – Delpo beszéd közben gyanakodva figyelte, ahogy egy dúskeblű, szőke, vastag copfos szolgáló bort tölt Tyr serlegébe. A kapitány a derekát átölelve magához húzta a lányt, aki kuncogva a férfi fülébe duruzsolt, és a mellkasát simogatta.
Lirna követte Delpo tekintetét. A harcos ezt észrevéve vállát vonogatva megjegyezte:
– Tyrt szeretik a nők, és persze ő is szereti őket.
– Sosem volt családja? – kérdezte Lirna kíváncsian.
Delpo vállat vont.
– Akad egy-két kölke imitt-amott, gondolom.
A lány elkerekedett szemmel nézett rá.
– Micsoda? – meglepetés és rosszallás érződött a hangjából.
– Nem tudom biztosan, de hát kinek nincs – védekezett Delpo.
Tyr a szolgáló válla felett figyelte Lirnát, hirtelen letette öléből a lányt.
– Vidd tovább a bort a többieknek, csillagom!
Miután a lány kissé sértődötten továbbment, a férfi elvett egy nagy szelet sajtot az előtte lévő tálról és beleharapott.
Egy tanácstalan tekintetű harcos jelent meg a terem ajtajában, kutatva körülnézett. Tyrt észrevéve futva indult felé, a kapitány is felfigyelt rá, intett neki.
– Valami készül, aprók gyülekeznek a közeli fákon – hadarta a fiatalember.
– Micsoda? Megindítják a támadást?
A harcos csak széttárta a karját.
– Ahhoz túl kevesen vannak.
A közelben ülők mind hallották a szavait, érdeklődve várták Tyr döntését.
– Egyszer sem fordult még elő, amióta harcban állunk velünk, hogy ne csapatban támadjanak, távolról indulva… Vajon mire készülnek? – Lirnára nézett. – Menj fel a kapuhoz az őrtoronyba, figyeld a mozgásukat, és jól jegyezz meg mindent! Maradj ott, ne gyere le, amíg nem küldök érted! – a határozott utasításra a lány elszántan biccentett. Tyr ezután Delpo felé fordult. – Te indulj a déli bástyára! Én megnézem, mennyire védett a belsőudvar – iszonyatosat káromkodott, a fejét ingatta. Megvárta, míg Lirna és Delpo, fegyvereiket magukhoz véve távozik, majd maga is a felszereléséért ment. Kardját a hátára szíjazta, kezébe vette szárnyas pengéit.
– Menj vissza az őrhelyedre! – a hírt hozó harcos nyomában maga is elhagyta a nagytermet. A folyosón balra fordulva, egy a fogadóoldalinál keskenyebb lépcsőhöz ért. Könnyedén leszaladt az alkonyi fényben fürdő belsőudvarra.
Szinte dermesztő volt a csend, semmi nem mozdult. Nem lehetett hallani a támadó sárkányok vijjogását, sem a szárnyuk keltette sivító hangot, de a környező erdő madarai is elhallgattak.
Egyszer csak, mintha a semmiből tűnne elő, egy apró jelent meg, kis szárnycsapásokkal körözött. Tyr utána fordult, tekintetével követte a röpte ívét. Két harcosa futva érkezett hozzá.
– Itt vagyunk, Tyr, ha segíteni kell – mondta a magasabbik. Feszülten figyelte, ahogyan egyre több apró termetű sárkány gyűlik köréjük. – Ezek meg mit akarnak?
– Felderítenek, vagy talán tárgyalni próbálnak – morogta Tyr, nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna.
Az aprók száma nőttön-nőtt, a szokottnál sokkal halkabban, szinte lopva érkeztek. A három harcos egymásnak hátat fordítva állt az udvar közepén, lassan utánuk fordulva követték a sárkányok mozgását.
Azok hirtelen támadtak, félelmetes sebességgel, egy beazonosíthatatlan jelre vetették magukat a férfiakra.
Tyr szárnyas pengéivel szélsebesen hadonászott maga körül, gondolkozni, célozni nem maradt ideje. Egy az arcának repülő sárkány éles karma mélyen végigszántotta a bőrét. A fegyverei kihullottak a kezéből, üvöltve kapott a szeméhez. Az iszonyú fájdalom miatt attól tartott, megvakult. Amikor végre sikerült kinyitnia a szemét, a tenyerén vöröslő vért megpillantva, szinte örült: a látvány azt jelentette, a szeme világa megmaradt. Nemcsak az arcán lévő sebből csorgott a vér, a bal alsókarján is mély vágás húzódott. Minden tagja sajgott, mégis folytatta volna a küzdelmet, de a teste cserbenhagyta, megtántorodott, és eszméletlenül a kövekre rogyott.

Lirna futva érte utol a sötét folyosón haladó társait, akik a kapitányukat vitték egy bőrdarabokból és farudakból eszkábált hordágyon.
– Tyr azt kérte, figyeljem a mozgásukat  –  mentegetőzött – láttam, hogy baj van... Nem tudtam, jöjjek-e vagy maradjak...
– Helyesen tetted, hogy maradtál.
– Hogy van?
– Nem tudom, Lirna. A bástyáról láttuk, ahogy egy rakás apró dög gyűlt a belsőudvar fölé. Fedezték egymást. Amennyit bírtunk, leszedtünk, de mire eltakarodtak, Tyr már összeesett. Akkor bukkantak fel az elkapók, elragadták Herket és Evernt. Nem hagyhattuk, hogy Tyrt is elvigyék! Végül feladták, és elhúztak. Csak ekkor tudtunk lemenni… Csurom vér az arca, mindkét szeme…   
– Megvakult? – a lány, a nála alacsonyabb Delpo válla fölött, rálátott a hordágyon mozdulatlanul fekvő sebesültre. Ám csak a vér sötét foltjait tudta kivenni Tyr arcán, mert a menet élén haladó ispán fáklyája alig világított oda.    
Delpo nagyot nyögött, ha nem a hordágyat tartja, bizonyára a tanácstalanságára utaló kézmozdulatot tesz, így csak elkeseredett hangon válaszolt:
– Ha lemossuk, többet tudunk.
Feszült csendben mentek, csak akkor álltak meg, mikor az ispán kitárt egy ajtót. Egy fehérrel és vörössel gazdagon díszített, minden kétséget kizáróan nő által lakott szobába jutottak.
A hordágyat az ágy mellé tették. Delpo döbbenten nézett körül.
– Nincs egy kevésbé cicomás lyuk itt valahol? – kérdezte.
– A mi szobáinkon kívül csak ez az egy háló lakható, úrnőnk ritkán tartózkodik itt és akkor is csak kivételes vendégeket fogad – az férfi kétkedő arccal figyelte az eszméletlen Tyrt.
Delpo nem töprengett sokáig, lekapkodta az egymásra halmozott csipkés és hímzett takarókat és az ablak alá szórta őket. A többiek átemelték Tyrt a hordágyról a baldachin alá, a habos fehér párnákra.
Lirna enyhe rosszallással nézte Delpo barbár ügyködését, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Tyr fölé hajolt. A férfi orrnyergén és a két szeme alatt ejtett hosszú sebből még mindig szivárgott a vér. Porral keveredve pedig rátapadt a szemére, homlokára, fekete szakállára. Delpo félretolta a lányt:
– Menj ki! – parancsolta, nem is próbálta elfojtani az érzelmeit: kétségbeesetten aggódott a cimborájáért.
– Ápoltam már sebesülteket – Lirna együttérzően mosolygott.
– Nem erről van szó. Nem tudom, hogyan reagál, ha valami nagy baj van a szemével, emiatt kértem, hogy menj ki!
– Úgy látom, a szemén csak alvadt vér van… – próbálkozott Lirna, de Delpo kituszkolta, és becsukta az orra előtt az ajtót.
A lány egy pillanatig döbbenten állt a sötét folyosón, majd elindult az egyetlen világító fáklya felé. Egy a magasba vezető lépcsővel szemben rögzítették a falra. Lirna a lépcsőn át az egyik bástyára jutott.  Bár a nap már majdnem teljesen eltűnt az erdő fái mögött, a külvilág fénye így is túl erős volt a kastély falai között uralkodó sötétség után. Összehúzta a szemét. A bástyafalhoz lépve épp rálátott a belsőudvarra. A csapat tagjai már leszórták a várfalon keresztül a sárkánytetemeket, amiket elbírtak, és halomba rakták az égetéshez. A többit együttes erővel próbálták meg felhúzni egy szekérre. Az egyik álldogáló harcos kezében felismerte Tyr szárnyas pengéit. Remélte, nem tévedett, és a kapitány szeme valóban épségben maradt. Keze egy pillanatra megremegett, ahogy a kövekre támaszkodva, mély sóhajjal körülnézett.
– Nézzétek! – kiáltotta ámulva.  Egy elkapó sárkányt vett észre a mező felett. A dög közelebb merészkedett. Tántoríthatatlan és szemtelen volt, akár a társai. Ezzel bizonytalanították el legjobban az ellenük küzdő embereket, megtörték a saját erejükbe vetett hitet.
Odalent a várfal mellett valaki már meggyújtotta a pikkelyes, barna és zöld testekből álló máglyát. Lirna utálta az égő sárkányok bűzét, de tudta, nincs más mód megszabadulni az idővel bomlásnak induló ellenséges tetemektől.
Figyelte, ahogy a felszálló füst keresztezi a vakmerő elkapó útját. Ekkor döbbenetes dolog történt, a sárkány ide-oda rángatta a fejét, mintha fuldoklott volna, majd a szárnyai lemerevedtek. Hátborzongató, fültépő sikoltással, pörögve zuhanni kezdett a föld felé. A társai tetemének füstje különös hatással volt rá…
Lirna izgatottan körülkémlelve keresgélte a várból kivezető legrövidebb utat. Gyorsan ki akart jutni a mezőre. Meg kellett tudnia, mi történt az elkapóval! Lehet, hogy a véletlen a kezükbe adta a győzelem eszközét!

Mire visszaért a szobába, már csak Delpo maradt Tyr mellett, épp akkor végzett a kötözéssel. A kapitány fejét a homlokától az orráig vastagon áttekerte fehér gyolccsal.
– Igazad volt – közölte Lirnával, miközben egy csomóba gyűrte a véres rongydarabokat. – A szeme rendben van, vigyáztak rá az istenek, de sajnos így kellett bekötöznöm, olyan erősen vérzett a seb. A balkarja is megsérült, de az csak egy kisebb vágás.
– Nem tért magához?
Delpo a fejét rázta.
– Jobb így, hamarosan kemény harc elé nézünk, hadd pihenjen. Ha felébred, a kötés miatt nem lát majd, valakinek mellette kellene maradni – sokatmondó pillantást vetett Lirnára.
– Rám gondoltál? – kérdezte a lány.
– Igen. A szolgálólányra, aki a nagyteremben az ölében üldögélt, nem szívesen bíznám – Delpo arcán kaján vigyor jelent meg.
– Tyr talán jobban örülne neki…
Delpo megveregette a lány kezét.
– Nem hiszem – mondta kedvesen.
Lirna egy pillanatra zavarba jött, de azonnal eszébe jutott a füsttől elszédült sárkány.
– Delpo, érdekes dologra figyeltünk fel egy elkapóval kapcsolatban, a többiek a belsőudvaron várnak, neked is tudnod kell, mi történt.
– Rendben! – a vöröshajú férfi kifelé indult, még egyszer Tyrre pillantott. – Vigyázz rá! – figyelmeztette a lányt, mielőtt becsukta az ajtót.  
Lirna a szoba vörös kárpittal borított falánál álló karosszékhez lépett, és a kőlapú kisasztal mellől át húzta az ágy mellé. Egy pillanatra visszalépett az asztalkához, melyen egy fém mécsestartó állt, a Tyrnek odakészített kancsó víz és kupa társaságában. A lány a márványra emlékeztető, zöld erezetű szürkés barna követ nézegette. Sosem látott még ilyet, de az egyre fogyó fényben, leginkább egy sárkány páncélos bőrére emlékeztette az ismeretlen anyag. Rövid töprengés után megvonta a vállát, ölébe vette a Delpo által ablak alá szórt takarókat, és a székbe telepedve hajtogatni kezdte őket.
Időnként Tyrre pillantott. A vastag kötés arca jó részével együtt elrejtette a fájdalom esetleges jeleit is, egyenletesen emelkedő, széles, izmos mellkasa azonban nyugodt alvásról tanúskodott. Lirna majdnem elejtette a már összehajtogatott takarókat, mikor hosszabb időre rajta felejtette a tekintetét.
A keskeny ablakon már csak gyér fény szűrődött be, zavaróan félhomályossá téve a szobát. Lirna felemelte a mécsestartót az asztalkáról, és a folyósóra indult vele, hogy tüzet szerezzen egy fáklyáról.
Épp időben ért vissza, Tyr ugyanis felébredt, és idegesen kapkodva a fejéhez nyúlt. Először a jobb kezével, majd sérült karja miatt nehezebben mozgó balkezével is tapogatni kezdte a kötést.
– Nem látok! – kiáltotta rekedten.
Lirna gyorsan letette a mécsest az asztalra, és az ágyhoz lépve elkapta a férfi kezét.
– Csillapodj! – nyugtatta. – A szemednek semmi baja, de van egy csúnya vágás az orrodon és a szemed alatt, Delpo csak a szoros kötéssel tudta elállítani a vérzést. Néhány nap és rendbe jössz…
Tyr nagyot nyelt.
– Lirna?
– Én vagyok. Kérsz vizet?
A férfi biccentett. A lány egyik kezével a feje alá nyúlt, a másikkal a kupát tartotta a szájához. Tyr néhány korty után köhögni kezdett.
– Sss! – Lirna letette a kupát, a vállát simogatva nyugtatta a férfit. A köhögés elmúltával Tyr a kötéshez nyúlt, megpróbálta levenni.
– Szedd ezt le! Tudni akarom, tényleg látok-e! – morgolódott.
– Persze, hogy látsz!
– Az udvaron még én is azt hittem, de most… – Tyr továbbcibálta a kötést.
– Majd segítek – Lirna megfogta a kezét. – Most levágom, ne hadonássz! – Az övén függő tartóból előhúzta a kését, és óvatosan levágta a férfi szeme elől a kötszert.
– Ezért bíztam rád?! – üvöltötte a váratlanul betoppanó Delpo. Dühödten fújtatva az ágyhoz vágtázott, és lecsapta a takaróra barátja fényesre tisztított szárnyas pengéit.
Tyr pislogott és hunyorgott, sziszegve tapogatta a duzzadt, már varasodó sebet az arcán, végre felnézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, látszott rajta, hogy még ez az apró mozdulat is fájdalommal járt. A hangja azonban már bizakodóan csengett:
– Látlak benneteket!
Delpo mosolygott.
– Tudom, hogy nehéz, de én mégis örülnék, ha új kötést tehetnék az arcodra. A seb mély, könnyen felszakadhat még attól is, ha csak hozzáérsz álmodban.
Tyr sóhajtott, segélykérő pillantást vetett Lirnára, de a lány nem állt mellé:
– Elég ronda seb, és különben is elkínzottnak tűnsz. Hamarosan megint elalszol, így észre sem veszed, hogy nem látsz.
Tyr keserűen nevetni kezdett, a hirtelen fájdalomtól az arcához kapott. Véres ujjai láttán már nem ellenkezett tovább szigorú betegápolóival.

A tompa hangból ítélve, valaki ököllel sújtott az ajtóra. Tyr felült, lehúzta szeme elől a zavaró kötést.
A lassan kinyíló ajtóban Delpo állt, kezében egy fura, csövekből, fából és kötelekből eszkábált szerkentyűvel.
– Jönnek – jelentette ki.
Tyr felült, úgy tűnt, nem érdekli más, csak a társa kezében tartott csodafegyver.
– Mi ez?
– Ez egy utántöltős, sorozatlövő nyílpuska. Míg te napokig csak heverésztél, én leköltöztem a pincébe, és hasznosan töltöttem az időt.
– Örülök, cimbora. Összeszedem magam, és indulhatunk, hogy kipróbáljuk a sorozatlövődet.
– Míg egyedül voltam ott a csendben, rengeteget gondolkoztam, Ezek nem állatok, Tyr. Emlékeznek és gondolkoznak, akárcsak mi. Pontosan tudják, elég tapasztalt vagy, hogy megállítsd őket. Nem először kerültél velük szembe, és néhány várból már sikerült elhajtanod kisebb csapataikat. Téged akartak. Értesz engem?
Tyr töprengve bólintott.
– Jobban kell vigyáznunk rád! – Delpo megjegyzését Tyr nem bírta megállni mosoly nélkül.
Nehézkesen kikászálódott az ágyból, a ruháiért nyúlt. Egész jól ment az öltözködés, a többnapos fekvéstől merev izmaiba kezdett visszatérni az élet. Delpo csak a fémlemezekből szegecselt vértek felszíjazásában segített. A szobából kifelé tartva, Tyr megpillantotta magát a sarokban álló hatalmas tükörben. A tartása kissé görnyedtnek tűnt, kihúzta magát. A sárkánykaromtól származó sebhelyet ellenben élete végig viselni fogja.
„Az életem végéig?” Újszerű, mélyről jövő érzés kerítette hatalmába, nem akart foglalkozni vele, de megnehezítette a lélegzést. A kabátjába nyúlt, és egy erszényt húzott elő. Delpotól kicsit lemaradva egy gyűrűt vett ki belőle, a rajta függő bőrszalaggal a nyakába akasztotta, és az inge alá rejtette.
A várudvaron Lirna várta őket. Tyr hozzálépett, hirtelen átölelve futó csókot lehelt a szájára.  A lány kábult, meglepett pillantást vetett rá, végül lágy simogatással viszonozta a gyengédséget, miközben az arcát vizsgálgatva ellenőrizte, valóban jól van-e.
Hirtelen felnézett, tágra nyílt szemmel Tyr válla fölé mutatott. A férfi megperdült, és már ösztönből emelte szárnyas pengéit.
Az ég szinte feketének tűnt a támadó, harci alakzatban repülő sárkányoktól.
A sárkányvadászok a végsőkig elszántan gyülekeztek kapitányuk körül. Delpo letámasztotta csodamasináját, és hatalmasat ordított:
– Hozzátok az üstöket!
Tyr értetlen arccal nézett rá.
Az elhangzott parancs után néhány pillanattal a konyha belsőudvarra nyíló ajtajában harcosok jelentek meg. Rudakon függő fémüstöket hoztak, melyekben tűz égett. Delpo elhadarta Tyrnek, amit tapasztaltak, majd a társaihoz fordult.
– Az utolsó esélyünk! Az álluk alá célozzatok, ott a legpuhább a bőrük, hadd égjenek minél többen!
A parancs elhangzott. Az íjászok a tűzüstök körül gyülekeztek. Az első aprók meredeken a föld felé fordulva megindultak.
A harc megkezdődött. Hol pengéken, hol csőrökön csillant a nap aranyos visszfénye. A sárkányok visítottak, az emberek ordítottak, mindenki ellenfelet keresett magának. Ha levágta, megölte, futott, repült a következő után. Nem gyulladt meg minden eltalált sárkány, de amelyik tüzet fogott, rikoltva sírt és lángolva zuhant le, nem egyszer embereket is megégetve. A várt, hatalmas siker azonban elmaradt, az aprókra nem volt semmilyen hatással az égő társaikból felszálló füst.
A kudarc tudata iszonyú súllyal telepedett a harcosokra, de nem hagyhatták, hogy eluralkodjon rajtuk. 
Tyr sebe felszakadt, saját vörös, és a szétszabdalt sárkányok élénk zöld vére bizarr maszkot alkotott az arcán. 
– Talán az elkapókra másképpen hat! – kiáltotta Lirnának, akit a fal mellett pillantott meg. A lány maga elé tette a tegezét, és fél térden, könyökét, a fal egy kiszökellésén megtámasztva villámgyorsan lőtte a sárkányokat. 
Az első elkapók már fel is tűntek az udvar felett, és lecsaptak. Tyrt ismét elsodorta a küzdelem Lirna közeléből. 
A csata új ritmusra váltott. Az elkapók rárepültek egy-egy harcosra, megpróbálták megragadni, és magasra emelni őket.  Az emberek a leereszkedő, így biztosabb célpontot nyújtó sárkányokat támadták. Ha időben érkeztek, a sárkány még felemelkedés előtt vagy alacsonyan elengedte áldozatát, a már elveszettnek hit harcos megmenekült. Ha sikerült a sárkánynak magasra emelkednie, a zuhanás mindenképpen halállal fenyegette az elkapott embert, akár önszántából engedte el a karmos dög, akár egy jól célzó társa lőtte le az elkapót.
Tyr Delpo figyelmeztető ordítására kapta fel a fejét, azonnal otthagyta a sárkány tetemét, amit épp ledöfött a kardjával, mikor az megpróbálta felkapni az egyik harcost.
A vöröshajú harcos a térdelő Lirna fölé vetődött, akit hátulról célzott meg az egyik elkapó. A sárkány karma belemart Delpo vállába. A férfi felüvöltött, ahogy az elkapó megpróbált vele felemelkedni. A hirtelen megforduló Lirna rémülten megragadta a derekát.
– Engedj el, te bolond! – hörögte Delpo, már könnyezve a fájdalomtól.
Az odaérkező Tyr, fogai között a késével, lerántotta a lányt a kőre. Egyik kezével belekapaszkodott a sárkány karmos lábába, a másikban pedig a kést tartva szabdalni kezdte az inakat.  Lirna rémülten nézte, ahogy a dög szárnyaival csapkodva megpróbált a két férfival felemelkedni.
Ekkor vette észre a másik elkapót. Az érkezőt tartva veszélyesebbnek, íját felkapva lőni kezdett rá. A második lövés a sárkány szemét érte, és harcképtelenné tette. Lirna így visszafordulhatott a társai felé. A sárkány még mindig nem engedte el Delpo vállát, pedig Tyr kése nyomán már ömlött a zöld vér a lábából. Lirna célba vette a csőr alatti részt, amint a nyíl a lágy húsba hatolt, az elkapó elengedte Delpot. Tyr pedig azonnal leugrott, nehogy a várfalról lezuhanó tetem magával rántsa. 
Lirna letérdelt a fájdalomtól reszkető sebesült mellé. Tyr hangosan zihálva hajolt föléjük.
– Tető alá kell juttatni – lihegte, miközben az arcáról a vér a lány kezére csöpögött.
Lirna aggódva nézett fel rá.
– Ne velem törődj! – dörrent rá Tyr, és megpróbálta felhúzni Delpot. A vöröshajú harcos, ép karjára támaszkodva maga is igyekezett felállni. Amint Tyr segítségével végre talpra kecmergett, a kapitány átadta a helyét Lirnának.
– Támogasd le a pincébe!
– Tyr! – tiltakozott Delpo, Lirna vállára támaszkodva.
A lány könnybelábadó szemmel, könyörögve mondta:
– Egyedül nem bírom megtartani!
– De igen, Lirna, erős vagy! Induljatok! Ez parancs!  – Tyr figyelte, ahogy barátai elérik a pincelejárót.  Majd a közelben heverő gazdátlan kardért nyúlt, amit valamelyik társa veszített el.  Hatalmas, sötét árny borult fölé…


Következik: Sárkányvadászok - Delpo

Már készítettem vázlatokat a folytatáshoz, és tudom, mit szeretnék kihozni a történetből, de előfordulhat, hogy a folytatás során bele kell nyúlnom az előzményekbe, ezt jelezni fogom.

3 megjegyzés:

  1. Az eleje kicsit kidolgozatlannak tűnik, de aztán felvetted a szokott ritmust, és a vége nagyon izgalmas lett. :) Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  2. Az első három bekezdés valóban erősen vázlatos... Még pedig azért mert majdnem belekezdtem Tyr múltjának részletezésébe, de le kellett állítanom magam, és a végén már nem tudtam, mit húzzak ki és mit hagyjak bent. Viszont regényhez meg még kiforratlannak érzem az ötletet. :-)

    VálaszTörlés
  3. Micsoda harc:-) Szinte én is ott voltam, de tényleg... Bevallom, nem a kedvenc műfajom de élveztem, úgy olvastam végig, hogy észre sem vettem és már a végére is értem. Én biztos elolvasom a második részét is ... Gratulálok... Ja és érdekes, de nekem nem tűnik vázlatosnak ez eleje sem..
    puszi...

    VálaszTörlés