2011. szeptember 4., vasárnap

Kisalföldi énekek II. (1.)

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik  a csend,
A  kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzá bújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel,
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk a Gonosz Törpe tükrében,
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.


Apám

Megyek az úton
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,