2011. szeptember 4., vasárnap

Kisalföldi énekek II. (1.)

Mesevalóság

Széttörik, darabjaira hullik  a csend,
A  kacagó napot elsöpri a tavaszi hó,
Így dermed hidegebbé a némaság.
Fehér szilánkok rohannak rám, megsebeznek,
Már nem kuporgok, felállok inkább,
De támad a szél, és csak áll a kő.
Hideg, érintése fáj, mégis hozzá bújnék.
Hiába, nem ölel és nem melegít...
A Hókirálynő messze száguld a zúgó széllel,
Ám belefagy a jég Kai szívébe.
Mi tovább élünk a Gonosz Törpe tükrében,
De Apa elment, csak szilánkok maradtak:
Arca darabjai a szívemben.


Apám

Megyek az úton
Hozzád igazítom lépteim
Hallgatunk
Most már végleg...
Céltalan, értelmetlen
Csöndjeink semmivé foszlottak.
Áttörhetetlenné kövült a távolság,
Kegyetlenné fagyott a némaság
...de tudom mégis,

1 megjegyzés:

  1. Ezek nagyon szépek Erika! Gratulálok!
    Tizennyolc voltam, mikor édesapám örökre elment. Ennek már közel húsz éve. De az ilyen gyönyörűségektől még mindig egészen meghatódok. Azt hiszem, akkor lenne baj, ha már nem így lenne.

    VálaszTörlés