2016. november 17., csütörtök

Zorn szigonya (részlet)

Két férfi üldögélt a tűz mellett, a tengerparti fák árnyékában. Ócska ruházatuk alapján az első pillanatban szegény halászoknak látszottak, ám tökéletes állapotú, rendben tartott fegyvereik elárulták, hogy zsoldosok, még ha a szegényebb fajtából valók is. Az erdő szélén legelésző lovaik hirtelen nyugtalankodni kezdtek, ezzel majdnem egy időben az egyik harcos felpattant. Erős, szálfa termetéhez egyáltalán nem illett meglepett, félelemre utaló arckifejezése. A zsoldos a fák közül hallatszó, egyre erősödő, surrogó, sikáló hangra reagált ily módon.
– Mi ez, Aton? – kérdezte a társa, felemelkedve.
– Életemben egyszer hallottam ilyen hangot. Egy megszállott papot követtem, amikor valami átjárót keresett. Annyi pénzt még sosem kaptam, mint tőle, harmincan indultunk el… ketten jöttünk vissza. Nem találtuk meg az átjárót, csak a szörnyeket… Hangyákat! Istentelen nagy hangyákat! Végeztek a társaimmal, és miattuk vagyok ilyen!
A harcos szétnyitotta zsinórral fűzött bőrmellényét. Felső teste baloldalát összefüggő, égésszerű hegek borították.
– Azt hittem, megégtél – mondta a társa, a vállát vonogatva.
– Ez nem égés, ez sav, Tork! Átkozott hangyasav marta szét a bőröm! Rám köpött az egyik, de aztán belé vágtam a bárdom! – kiáltotta Aton az erdő árnyait fürkészve.
Mintegy szavai alátámasztására egy óriási hangya jött elő a fák közül. A harcos két hatalmas ugrással a lova mellett termett, és magához vette rövidnyelű harci bárdját.
A hangya hátán egy nyolc év körüli fiú ült. Ciripelő hangon kommunikált a rovarral, aztán ártatlan arccal a férfira nézett.
Aton holtsápadtan, harcra készen tartott feléjük.
– Ne féljetek! Szelíd, a barátom – mondta a gyerek csodálkozva, nem értve a zsoldos támadó viselkedését.
Tork mozdulni sem bírt a döbbenettől.
Aton feltűnően óvatos léptekkel egyre közelebb merészkedett a furcsa párhoz. Végül támadásra emelte a bárdot.
A fiú, tenyerét kifelé fordítva, felemelte a jobb kezét.
– Kérlek, uram, ne bánts bennünket! – kérte halkan, barátságos mosollyal keskeny arcán, mint, aki nincs tisztában a veszéllyel.
Aton leeresztette a fegyvert. Gyorsan sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül visszament a lovához. A gyerek lecsúszott a hangya hátáról, és a harcos után szaladt.
– Uram, uram! – szólította meg, tisztelettel a hangjában. – Megengeded, hogy csatlakozzunk hozzád?
Aton felé fordult, egy darabig kifejezéstelen arccal figyelte, aztán bólintott.
Tork elkerekedett szemmel nézett rá.
Nem sokkal később a gyerek egy lapos kövön üldögélt a tűz mellett, és Aton utolsó tartalékait eszegette. A zsoldos vele szemben egy fának támaszkodott, és láthatóan feszélyezve faggatta:
– Hogy hívnak?
A kisfiú csak a vállát vonogatta.
– Nem tudod a neved?
Ezúttal zavart fejrázás volt a válasz.
– És a… – Aton elhúzta a száját, mielőtt kibökte: – a barátod, hogy hívják?
– Hangyóca.
– Hogy kerültetek össze?
A fiúcska újra csak a vállát vonogatta.
– Semmire sem emlékszem. Mellette ébredtem fel, sebesült volt, és segítettem rajta.
Aton arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy a gyerekre nézett, de a rovart még mindig undorodva méregette. A hangya a harcos tapasztalatai alapján valami növendékféle lehetett, hiszen ha felemelkedett volna, egymagasságú lett volna kis cimborájával. A zsoldos pedig férfinagyságú rovarokkal került szembe.
– Figyelj, Kölyök… Ez lesz a neved, jó? – Aton türelmesen megvárta, míg a fiú rövid töprengés után bólint, csak aztán folytatta:
– Torkkal bemegyek a városban, de neked és a barátodnak biztonságosabb, ha itt rejtőztök el. – Aton maga sem értette, mi okból segít ennek a fura kis alaknak, de ha a gyerekre nézett, rég elfeledettnek hitt érzések ébredtek fel benne, és belesajdult a szíve.

Ingyenes