2016. november 1., kedd

Villax Richárd: Fanyűvők - Nemzeti Jeti, és a könyvértékelésről úgy általában...

Villax Richárd író honlapja
Rendszerint tudom, mit miért olvasok, és mit várhatok tőle. Egy írót sem fogok Murakami Harukihoz hasonlítani, ahogy egy könyvvel kapcsolatban sem példálózom A füstlovaggal Nicholas Evanstől vagy a Szentháromsággal Leon Uristól, mert a japán íróval és ezzel a két könyvvel kapcsolatban elfogult vagyok. Ezért vagyok szomorú, mikor a  könyvértékeléseket olvasva, úgy érzem, hogy néhányan ugyanazt az érzést keresik egy krimi, egy young adult vagy éppen egy erotikus regény olvasása közben - a drámákról és a novellás kötetekről már ne is beszéljünk. Pedig épp az olvasás kiváltotta hatások különbözősége a lényeg: a a türelmetlenség, a csalódás, a vágy, a megnyugvás, az elégedettség, a harag, a magány és még sorolhatnám, mind-mind velünk maradhatnak egy könyv olvasása után, hiba mindig a "na, ez tök jó volt, végeztem"-re várni.
Egy könyv értékelése számomra többet jelent, mint sorra venni a véleményezés elvárt tételeit. Lehet, hogy egy irodalmilag értéktelennek bélyegzett könyv néhány oldala könnyekre fakaszt, és évente egyszer elolvasom, míg egy értékesnek tartott regénycsoda nem tudja megnyitni a szívem, és számomra semmit nem fog jelenteni. Egy Magyarországon játszódó regény kapcsán a lelki és fizikai közelség miatt nem az az első gondolatom, hogy de szeretnék ott állni a sosem látott ragyogó vízesés alatt, hanem lehet, hogy pont az ellenkezője: "A bánatban! Pont ott kaptam el a vírust a táborban, na, oda sem mennék vissza!"
Nem szeretek csillagozni a Molyon, vagy ha mégis megteszem, abszolút szubjektíven értékelek. Volt már úgy, hogy egy-két hét múlva ránéztem az értékelt könyv oldalára, és nem értettem, miért annyi csillagot adtam rá, mikor még mindig ott motoszkált a történet a fejemben, és utólag többet vagy kevesebbet villantottam volna neki.
A Fanyűvők érdekes, olvasmányos regény, olyan a hangulata, mint a magyar sorozatoknak, amiket régebben szívesen néztem. A Kisváros és az Angyalbőrben jutott róla az eszembe, kicsit szatirikus, visszafogottan izgalmas, és ízig-vérig magyar. A táj (itt megjegyzem rengeteget túráztam arrafelé, és az őserdő szót egy kicsit furának éreztem, bár sejtem, hogy a telepített erdőket akarta ezzel megkülönböztetni a szerző az általam csak erdőnek nevezett területektől), az emberek, a szóhasználat, a problémák, még a bolt előtt álldogáló rendőrök is ismerősek voltak. 
A karakterek emberiek, de nem elég plasztikusak, nem jelentek meg mindannyian alakszerűen előttem, Fotós Frici vált egyedül igazán láthatóvá, Viktória pedig érzelmi szempontból tűnt a legkidolgozottabbnak. Edvárdot néha elveszettnek éreztem, kicsit többet vártam volna tőle, de ettől lett igazán magyar, és nem amerikai hős, mondjuk egy Rambo (spoiler).
Az írónők többsége szerintem túlzásba viszi az érzelmek bemutatását, a férfiak meg inkább keveset írnak róla. Az öltözet, a lakókörnyezet aprólékos bemutatása szintén az írónők sajátja, a férfiak ellenben sokkal színesebben és élvezetesebben festik le a tájat és kidolgozottabbak az akciók. Ez a könyv is erősíti ezt a tapasztalatom, bár Viktória és Edvárd belső világáról egész jó képet kapunk.
A történetről nem szeretnék írni, mert ha rátérek a jeti témára, leleplezem a jó ötleteket, vagy gyanakvásra adok okot, és elveszem az olvasótól  a felfedezés örömét.
Sok könyv befejezésekor éreztem: "erről minek kellett ennyit írni, felesleges volt a sok apróság", Villax Richárd regényébe viszont még fért volna, még kellett volna néhány apróság, néhány kis ciráda, díszítgetés.
Ez most egy saláta értékelés lett, viszont a lényeg, hogy tetszett a könyv, és bevallom szívesen olvasnék még Mészáros Edvárd  oknyomozós kalandjairól...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése