2013. július 7., vasárnap

Eszmélés


A szoba sötét sarkából kúszik elő a csend. Bársonyosan mély. Hagyom lehullni arany feketeségét. Lágy lepelként ölel körül, olvadó mézként csurran bele pórusaimba. Fülemben dalol, míg szemhéjam mögé nem zárom. Akár egy belső könnycsepp, tisztítón és melengetőn gördül alá arccsontom és bőröm között, nyakamon át, a szívembe. Végre újra otthonra lelt, és új meséket mormol…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése