A Szellemsegítők vagy a Mester - ki
hogyan nevezi őket – mindig időben figyelmeztetnek, ha letérünk az útról, ami
nekünk rendeltetett.
Egy ideje már én is fogékony
vagyok ezekre a hangokra. Korábban, a fájdalmas kudarcok után, megkésve
töprengtem, mit kellett volna tennem. Abban az időben még figyelmen kívül
hagytam az előjeleket. Mert előjelek mindig voltak… Az Utunkat csak akkor találjuk meg, ha tisztában vagyunk magunkkal. Ez nagyon nehéz feladat, mivel folyamatosan változunk és fejlődünk. Mivel emberek vagyunk, nem lehetünk tökéletesek, csak törekedhetünk ez irányban.
Az „önmagam nem vállalása” nálam
mindig külsőségekben jelentkezik, hiszen ilyenkor a világnak akarok megfelelni. Általában felvett színekkel próbálom elrejteni az igazi lényem, akár egy
kaméleon.
Korábban úgy öltözködtem, viselkedtem, ahogy várták. Miközben mindennap harcot
vívtam, mert szerettem volna megmutatni sajátmagam. Valahol itt
kezdődhet a tudathasadás.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék.
Kamaszkoromban úgy mentem el egy táborban (ifjúsági vezetőképző tábor volt) hogy jellegtelen ruhákat vittem, pedig már rocker voltam. Ezek olyan se nem ünneplő, se nem laza göncök voltak. Egyszerűen rémesek. Minden kedvenc cuccom otthon maradt. A rocker külsejű elemekhez nem mertem odamenni az égő szerelésemben, és a többiekkel sem éreztem igazán jól magam…Csak később jöttem rá, hogy abban az időben magam sem tudtam még, mit szeretnék.
Hasonló dolog történt, amikor
felhagytam az írással egy időre. Ez egy buta elhatározás volt. Általában otthon
ültem és írtam, vagy olvastam. Ha el is mentem valahová, nem titkoltam, hogy írok, büszkén vállaltam, annak ellenére, hogy kezdő, útkereső voltam. Beismertem, hogy még nem értem el semmit, de kerestem a kapcsolatot azokkal, akik segíthettek volna... E téren sajnos rémes tapasztalatokat szereztem. Nem sok segítséget kaptam, csak tanácsot, indoklás nélkül, nem is egy befutott profitól ugyanazt: Hagyja abba az írást! Az irodalmi pályázatokon egymás után jöttek a
kudarcok. A szüleim aggódni kezdtek, biztattak, hogy járjak el többet az
ismerőseimmel. Ők is azt javasolták, persze egész más okból, amit a "nagyok", abba kellene hagynom az írást. Belementem, kerestem a programokat, közben a munkahelyemen is komolyra fordultak a dolgok, nem volt sem energiám, sem időm
írni… Jött egy szerelem… és újra a versek… A szerelem eltűnt, az írás
azóta is az életem része.
A kis írás, amit a S.T.É.G. -re tettem fel,
figyelmeztetett, hogy valami ismét nincs rendben...
Így kellett volna:
Az én kedvencem olyan, mint az
emberi fényektől távoli, csillagtalan magány, vagy a lehúzott redőny mögött
lágyan mesélő csend. A tenger, melyet először láttam, a nevét viseli, és egy
hajó fedélzetéről nézve valóban mély, áthatolhatatlan és sötét, mint a szurok.
Ha lehunyom a szemem, az álmodás előtt látom, mint egy
másik világ kapuját. Ilyen folyosó vezethet a Másvilág felé, a Fényhez. Talán
ezért lett a mi vidékünkön a gyász jelképe. A halotti tor búcsúünnep, de mégis
ünnep...
A szegecselt bőrdzseki kamasz
éveim kitörölhetetlen része. Az utolsó pillanat a koncert kezdete, a
reflektorok felvillanása előtt… Vad tombolások sötét, néha könnyes éjszakákon…
Jó és rossz egyszerre. Magába
zárja, őrzi a világot, a többi színt. Elnyeli a fényt.
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…
A szarvasbogár páncélja, a zebra csíkjai, az indiánok haja, a papok reverendája, az ónix ásvány, a szerencsekövem; a nyirkos, növényeket nevelő föld; a kárókatonák tolla, a kedvenc állatom, a farkas bundája; az egyetlen, valaha volt macskám selymes szőre, mind, mind…
Ám én az első három pont után ezt is beletettem: Gyermekkorom óta az ünnephez is köthető ez a szín. Egy finom
anyagból varrt, elegáns nadrág, blúzzal, egy ruha, nemesfém kiegészítőkkel
megfelelő viselet bármilyen alkalomra.
Már rájöttem, nem kell! - Akárcsak azok a hülye göncök, abban a táborban. A fránya külsőségek megint uralkodni kezdenek rajtam!
A kis agymenésem végkövetkeztetése:
Az utóbbi időben gőzerővel koncentráltam különböző pályázatokra – három
regényt küldtem el –, és túl sokat
foglalkoztam az írástechnikával. Figyeltem a véleményeket a VP-n, a Pallérozón. Hédi pályázatán magam is zsüriztem. A többi zsüritag véleményét
elolvasva elkezdtem a hibákat keresni a saját írásaimban is, igyekeztem
megjegyezni a tanácsokat… A végeredmény: totális zavar…
A gyógyszer: ösztönből írni! Feladat: Visszatalálni a saját
hangomhoz, és közben levetkőzni a kényszert. El kell engedni a pályázatra
küldött írásokat. Nem lehetnek hatással az új ötleteimre, a várakozás a
végeredményre nem akadályozhat a továbblépésben. Az elküldött írások között van olyan, amit hosszú évekkel ezelőtt írtam, azóta változtam, fejlődtem, tehát a rá vonatkozó vélemény nem minősíti azokat az írásaimat, amiket még meg sem írtam...
Ideje munkához látni...