 |
| Köszönet a festményért Mikó Évának! |
Egy kis olvasnivaló pályázatra szánt regényemből (Stefi és Burt karácsonya - átdolgozott változat)
(Előzmények: a sájen származású Burt katonatiszt, egy akció után eltűnik, Stefi új életet kezd egy másik férfi oldalán, és akkor megtudja: Burt él...)
...Stefi még mindig
semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne.
– Nem szeretnél velem jönni, ugye? – kérdezte Mark gyanakodva.
– Nagyon haragszol rám? – a lány bűnbánó arccal nézett rá.
– Inkább mondd meg, ha nem akarsz velem jönni, minthogy ott
hisztériázz! – válaszolt a férfi ingerülten.
– Sosem hisztériáztam! Egyszerűen csak korainak érzem.
– Megismerni a szüleimet? – Mark őszintén meglepődött.
– A közös karácsonyt!
– Tegnap éjjel nem találtad korainak – a férfi sértődött és
cinikus volt.
– Mark, tegnap veled voltam, nem a szüleiddel! Kérlek, ne
haragudj!
– Rendben – beletörődve bólintott. – Ha hazajöttem ünnep
után, felhívlak. A szilveszteri partyra remélem, eljössz?
– Az egészen más, Mark! – mondta a lány zavartan.
Mark feltűnően gyorsan összekapkodta a holmiját, és
sietve távozott, meg sem várta, hogy a reggeli maradványait rendezgető lány
kikísérje.
Stefi a ragyogóan kitakarított konyhából felballagott a
hálószobába. Miközben az ágyat rendezte, egy pillanatra az arcához emelte a
párnát, melyen Mark aludt. Az illatfoszlány
semmi különös érzést nem váltott ki belőle.
Viszont ráébredt, hogy karácsonyfa nélkül maradt. A tervek
szerint már nem kellett volna itt lennie. Zavartan állt a szoba közepén. A
Szenteste pezsgőmámorban telt Markkal, de mi lesz a hátralévő két napban?
Az ünnepet végül a televízió előtt töltötte. Gyermekműsorokat
és romantikus filmeket nézett, közben rajzolt egy karácsonyfát, amit feltűzött
a függönyre. Mivel más nem maradt a hűtőben, tojásos szendvicset, karácsonyi
teasüteményeket evett és tejet vagy csipkebogyó teát ivott. Kétszer is felhívta
a szüleit, az édesanyjával együtt sírdogáltak a telefonvonal két végén.
Karácsony másnapján már sötét volt, mikor gondolt egyet:
felöltözött és sétára indult. Magával vitte az Alextől kapott CD-t, a
grillpartyn készült képekkel. Elhatározta, hogy bedobja a műszaki üzlet előtti
kis ládába, ahol az előhívásra váró filmeket is gyűjtötték.
Lába alatt ropogott a keményre fagyott hó, belélegezte a
tél semmihez sem hasonlítható, tiszta illatát. Ahogy a feldíszített házak
között sétált, hallotta a kiszűrődő hangokat, látta a függönyök mögött mozgó
árnyakat, a színes fényeket a karácsonyfákon. Néha ételek illatát hozta a szél.
Egy következő
fuvallattal füst szállt felé. Lehunyta a szemét. Ébren álmodott egy
tábortűzről, nevetgélő, beszélgető, prémes bőrruhába öltözött emberekről.
Lassan feléjük tartott, látta, saját vastag csizmába bújtatott lábát, hallotta
a talpa alatt roppanó havat. Felnézett… Egyenesen Burt bársonyos fényű,
sötétbarna szemébe. Minden ízében megremegett, és szinte futva indult hazafelé.
A rehabilitációs intézetben az
orvosok és nővérek mindent megtettek, hogy a betegek számára a családjuktól
távol is kellemesen teljen az ünnep két napja.
Huszonhatodikán este, vacsora után néhány kisgyerek
karácsonyi verseket és dalokat adott elő, melyeket az egyik nővér segítségével
tanultak be. A műsor végén meghajoltak, az asztaloknál tapsolni kezdtek, sokan
felálltak és fütyültek, mint egy igazi koncerten. A kis betegek mosolyogva integettek
és hajlongtak. Burt ezt a pillanatot használta ki, hogy visszavonuljon egyágyas
szobájába.
A folyosó ablakaiból látta a tiszta égen ragyogó csillagokat.
A vastag, fehér hótakaró felerősítette az udvari lámpák fényét. Amikor belépett
a szobába, nem gyújtott villanyt, a tél kékes szürke fénye félhomályba vonta a
helyiséget. A szanatóriumot Charles
Dorman nagybirtokos hegyi kúriáján hozták létre, néhány szobában, többek között
az övében is, megmaradtak a sötét színű, vaskos régi bútorok.
Soha nem tulajdonított
különösebb jelentőséget a környezetének, az emberek külsejének és használati tárgyaiknak,
amióta azonban visszatért a kómából, a külsőségek még annyira sem izgatták,
mint előtte. Úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon, belemerült a
füstüveg színű csendbe.
Tudta, hogy
édesanyja a sájen törzsről és népe szokásairól mesélt neki a kórházban. Különös
visszatérő álmok kísértették. Legtöbbször indián harcosok között látta magát.
Néha a bajtársa, James szólt hozzá, ilyenkor rendszerint felébredt, és sokáig nem tudott
újra elaludni. Túlságosan közelinek és életszerűnek tűntek a képzelgései,
álmait valóságos emlékeknek hitte, és végig kellett gondolnia életének egy-egy
szakaszát, hogy rájöjjön a tévedésre.
Stefit sikerült átemelnie valahová túl az emlékein. A hiánya
már nem váltott ki belőle haragot és tehetetlenséget. Csak csendes szomorúságot
érzett, ha eszébe jutott, ugyanazzal a vágyakozással gondolt rá, mint a
halálra, melytől megnyugvást és békét remélt...
Hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról beszűrődő fényben
viccesen csillogott a küszöbön álldogáló öltönyös úr kopasz feje teteje.
– Remélem,
Burt, nem ébresztettem fel! – mondta bocsánatkérően a férfi.
– Semmi gond,
professzor úr! – Burt felült, felkapcsolta a falra rögzített kislámpát.
– A kis
autóbalesetesünk, Clara Vasquez szobatársa szólt, hogy a kislány elindult a
Karácsonyi Csillaghoz, találkozni a szüleivel – mondta a professzor a kilincset
szorongatva.
Burt csodálkozva nézett rá.
– Hogyan? – Lassan kezdte megérteni, mit is akar mondani a halálra rémült ember. –
Megszökött a kislány?
– Igen! –
sóhajtotta a hatvan év körüli orvos. – Keresőcsapatokat szervezünk. Úgy
gondolom, maga már elég erős, hogy részt vegyen az egyikben. Persze, csak ha
úgy érzi…
–
Természetesen! – Burt felállt, a szekrényhez lépett, kivette a kabátját és egy
vastag pulóvert.
– A
kis társalgóban gyülekezünk, mert az étteremben még ünnepelnek – mondta az
orvos, mielőtt becsukta volna az ajtót.
Mikor Burt megérkezett a társalgóba, ott már rendőrök,
tűzoltók, mentősök várakoztak. Hozzájuk csatlakoztak az intézet felszabadítható
dolgozói, és néhány Burthöz hasonlóan majdnem gyógyultnak számító férfibeteg.
A kutatócsapatok lassan összeálltak.
A helyi seriff Burthöz lépett:
– Mr. Iversen,
kevés a szakképzett ember és sok az átnézendő terület. A professzor szerint Önt
megkérhetem, hogy csatlakozzon a hegyre induló csoporthoz.
Burt meglepetten bólintott. Újra elfogta az elfeledettnek
hitt borzongás, amit a Snake Force-os bevetések előtt érzett. Nem gondolta
volna, hogy egyszer egy csillagfényes éjszakán a havas hegyre való gyaloglás
ilyen izgalommal tölti majd el. Ahogy azon is nevetett volna, ha azt mondják
neki, egyszer remegő lábakkal és égő izmokkal pihenőért fog könyörögni
félórányi emelkedő után.
Amikor már attól félt, összecsuklik, ha nem állnak meg, az
egyik tűzoltó várakozásra intette őket. Dönteni kellett, melyik ösvényen
induljanak tovább. Így senki nem vette észre, Burt mennyire kimerült a
feszített tempótól. Rövid tanácskozás után a két tűzoltó úgy döntött,
továbbfolytatják útjukat felfelé, és nem indulnak le, a völgy irányába. Burt és
a csapat másik két tagja, egy fiatal orvos és egy karbantartó szó nélkül
követte a tűzoltókat.
Alig tíz perc
további gyaloglás után felértek az emelkedő tetejére. Lámpáikkal világítva,
kiáltozva átfésülték a közeli bokrokat.
Burt kiállt a szakadék szélére. Pearl Creek távoli fényeit
nézte. Átfutott az agyán, ha most lelépne a szikláról, senki nem tudná meg,
hogy szándékosan ugrott le. Azt hinnék, leszédült. Lassan lehunyta a szemét.
– Megvan, itt
van! – hallatszott egy ujjongó férfihang.
Burt felkapta a fejét, a többiek után sietett.
A nyolcéves kislány átfagyva üldögélt egy fa tövében.
Komoly arccal közölte, hogy nem tévedt el, csak pihenni akart, mielőtt
visszaindult volna.
Már lefelé haladtak a hegyről, amikor Clara azt mondta az
őt kézen fogva vezető tűzoltónak:
– Nem is igaz,
hogy a Karácsonyi Csillag a szüleimhez vezet. Ott lenn a völgyben nem a
Mennyország van, csak egy város.
Burt sóhajtott.
– Igen, Pearl
Creek is csak egy város, mint a többi…
Ahogy a vér
dobolása alábbhagyott a fülében és könnyebben lélegzett, végre körülnézett a
téli erdőben. A csoport tagjai előtte lépkedtek. A körülöttük csillogó fehér
havat, a feketén nyújtózó fákat és a sötét égen, aranysárgán ragyogó
csillagokat figyelte.
A természet időtlensége eszébe juttatta őseiről szóló
álmait. A fülében hallotta édesanyja énekét, megpróbált a felidézett dal
ütemére lépni.
Már messziről észrevette a szanatórium előtt várakozó embereket,
nem volt kedve közéjük vegyülni, megszaporázta a lépteit.
– Egy kicsit még kinn maradok – szólt az előtte haladó
orvosnak.
Amikor a fiatalember bólintott, lemaradva körülnézett. Egy
keskeny ösvényre fordult, a csupaszon feketéllő fák felé vette az irányt. Röpke
pillanatra megállt, behunyta a szemét, hogy újra megtalálja az ősi ritmust.
Mikor útnak indult, már a dobokat és a csörgőket is hallani vélte, valahonnan
nagyon mélyről, a szívéből.
A mesterséges fények lassan elmaradtak mögötte, feketén borult
fölé a csillagos ég. A bakancsa alatt ropogó hó szavára hol erősebb, hol
halkabb zajok feleltek a sötétből, annak megfelelően, mekkora vadat riasztott
meg. Néha a fák közé világított a lámpával, hátha megpillant valamilyen
élőlényt. A kabát vastag kapucniját a sapkája fölé húzta, és örült, hogy
indulás előtt még felkapta a farmernadrág fölé a tréningruháját.
Végre szabadnak érezte magát. Azt hitte, távolabb, a fákon
túl az érzés még tovább erősödhet. A feltámadó szélben hangokat vélt hallani.
Agyában egymással keveredve villantak fel emlékek és álmok. A hideg ellenére
elszántan tört előre. Türelmetlenség
kerítette hatalmába. Felderítőnek, vadcsapás után kutató vadásznak érezte
magát. Kitűnően bánt a puskával, de ebben a pillanatban szentségtörésnek érezte
volna lőfegyver használatát. A dörrenés széttörné a jeges némaságot… Ökölbe szorította
kesztyűs kezét, mintha íjat markolna. Az orrán át szívta be a fájdalmasan éles,
tiszta levegőt.
Egyre erősödő dobogás és a hó ropogása ütötte meg a fülét.
Félelmetes közelségben szarvasok vágtáztak át előtte az úton. Ösztönösen a fák
közé lépett, máskülönben elsodorták volna. A csapat utolsó tagja, egy hatalmas
bika megállt előtte, felvetette gyönyörű fejét. Tisztán látta párálló leheletét, és meg volt győződve róla,
hallja vad szívének dobogását. Tekintetük összekapcsolódott. Mozdulni sem mert.
Azt hitte, a bika nekiront, de a következő pillanatban a társai után iramodott.
Hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, a szíve őrülten vert,
ám már nem félelmet érzett. Legszívesebben a szarvasok után indult volna.
Elképzelte, ahogy a nyomukban lépkedve eljut egy tipikkel teleszórt tisztásra,
távol a valóságtól.
Megrázta a fejét. Megfordult, ugyanazon az úton indult
vissza, amin idáig jutott. Karórája, mobiltelefonja nem volt, csak a csillagok
állása emlékeztette, órák óta kószál már az erdőben. Tisztában volt vele, hogy
felszerelés nélkül nem élheti túl a hajnali hideget. Végtagjai kezdtek
elmerevedni, fázott az arca is, de nem esett pánikba. Tudta, ha beosztja az
erejét, visszajut a szanatóriumba. Halvány mosollyal a szája sarkában indult el
ismét.
Az ismerős fények láttán elfeledettnek hitt érzések törtek
rá: büszke volt és boldog, elérte a maga elé tűzött célt...
