...ezt nem szúrtam el, bár pánikoltam!

Karanténmérleg: Túléltük, együtt voltunk, jól vagyunk!

Személyes bejegyzés 

Természetesen  a kijárási korlátozás elején az én fejemben is megfordult, hogy "íráskényszeresként" karanténnaplót írok, de végül elmaradt. Vlog vagy videónapló azonban eszembe sem jutott, mivel feltételezhetően introvertált személy vagyok - bizonyos jelek ezt mutatják. Vannak pillanatok, amikor meg éppen az ellenkezőjének a szimptómáit látom magamon,  szóval nem tudom. Az biztos, arra nem mertem vállalkozni, mint sok tisztelt és  nagyon kedves szerzőtársam, hogy felvételt készítsek, amint épp az írásaimból olvasok fel.

Hamarosan visszatérek a home office-ból a könyvtári munkához. Az így lezáruló karanténidőszak pedig életem egyik legszebb időszaka marad, tele különös és tanulságos emlékekkel. Hetekig együtt voltam a kamasz fiaimmal - akik a körülöttem lévő családokat nézve -, hamarosan már nem igénylik majd ilyen mértékben az anyukájukat. Sütöttem, főztem nekik, rengeteget beszélgettünk, a kapcsolatunkra egyedül a digitális oktatás vetett árnyékot. (Az egyik kölyök túl laza, az anyja meg még mindig maximalista - "Mea maxima culpa!")

Na, innentől nagyon személyes...

Legyünk túl a legrosszabbon: a pánikbetegség, ha nem is súlyos, de van...

Az első komoly jelek néhány kamaszkori apróságon kívül a kisebbik fiam születése után jelentkeztek, illetve, amikor kétéves lett és egyszerre a két gyerekkel kellett foglalkoznom. A nagy fiam sínylette meg, hogy szerintem a teljesítménykényszerem (háztartásban, GYES alatt is működött) miatt, nem tudtam nyugodt maradni, de megoldottuk, kis pszichológusi segítséggel. A pánik látszólag eltűnt, a válásig. Egyedül maradtam a két fiúval, minden teher a nyakamba szakadt.
Míg az új életünket felépítettük és együtt kilábaltunk a nehézségekből, borzalmas első két évünk volt a fiúkkal. A részletekről a gyerekek miatt nem írok, és nem is vagyok elég nyílt hozzá, lásd fent.  A lényeg, hogy - bennem rengeteg félelemmel, sokszor bénító pánikkal -, de nagyon sok jó ember segítségével - anyukám, barátok, tanárok, kollégák - túljutottunk rajta.

A házasságom idején, nem firtatom már, miért, teljesen magamra maradtam. Fokozatosan elveszítettem a barátaimat, lemondtam a színházról, a zenéről, az írásról, az olvasásról. Mostanra visszatértek a régi barátok, sőt rengeteg új ismerőssel gazdagodott az életem, akik közül néhányat már új barátnak érzek. Van színház, írás, olvasás és zene, zene, zene!
Rengeteg zene! Akik személyesen ismernek, vagy követnek a Facebookon, tudják, hogy mit jelent nekem. Valójában még annál is többet, a zene segített kilábalni! Van ordítós, sírós és "ugrálós jókedvem van" zeném. A történetek mellett (akár saját magam által kitalált, akár más által írt) a zene tart egyben, ha jön a pánik. A fülhallgatóval burkot von körém és nem kell tudomást venni a külvilágról. 

Ja, amúgy metál koncerten nem félek!

Pedig kicsit nagyobb a tömeg, mint a buszon... Na mindegy, én nem értem...

A karanténhelyzet legnehezebb része volt számomra, hogy ki kellett menni a lakásból! Hetente egyszer munkahelyre, egyszer bevásárolni. Ne fogj meg semmit, vagy fertőtleníteni kell, magad is meg mindent, amihez hozzáérsz! Hoppá, fülhallgató kilőve! Jézusom, zene nélkül meghalok! Ásványkarkötők! Azokat nem kenem össze fertőtlenítővel...  Akkor karkötő sincs! Anyuhoz is megyek, nem viszek vírust! 

A tetkó! Van kabalakör, gyöngy, zene! Túlélem!

Nem sokkal azután, hogy elkészült :)

Ennek ellenére minden tervezett kivonulás előtt este lámpaláz, gyomorgörcs, hányinger, remegés. Reggel ugyanez. Buszon, boltban ügyetlenkedés, zavarodottság, persze, hogy leesik, ottmarad vagy elfelejtődik valami. És a sofőr, meg az az utas és a pénztáros, tuti, hogy most kiröhög, hülyének néz. Közben lever a víz. Megfulladok a maszk alatt! Kapar a torkom! Be kell vennem egy cukrot, vagy végem! Viszket az orrom!  Zenét akarok!
Végre bent a lakásban! Egy hétig nyugalom. Béke. Nem kell félni, nincs remegés, rosszullét.
Szerettem a home office feladatot, minden nap főztem. Kiflit sütöttem, amerikai palacsintát, muffint. Írtam négy novellát.  Ha írok, általában nem, vagy kevesebbet olvasok, de azért pár könyvet is befejeztem. Rengeteg zenét hallgattam, táncoltam, halkan énekeltem a gyerekek érdekében... A dalolás tényleg nem megy nekem, sajnos még a hörgés sem, azt meghagyom Johan Heggnek és a többieknek.

Karanténmérleg: leadtam a rockersúlyomból 3 kg-t, azért a 66.6 kg-ot sajnálom, de így könnyebben lemegy majd a még tervezett három. Köszönhetően a napi edzésnek.

Esküszöm, nem pakoltam lisztet a zsebembe, hogy ennyi legyen, 60 kg-ra hajtok :)

Rájöttem, hogy szeretek főzni, és ha nem írok közben novellát, tudok sütni is, így kevesebb eséllyel égetem oda. Visszatértem a cél nélküli, örömmel íráshoz. Még mindig novellát szeretek írni a legjobban, és az talán megy is...

Nekem ezt hozta a karantén, megmutatott engem magamnak.... és minden nehézség és a sok "nincs" (ha tudnátok, milyen hosszú listát írhatnék arról - ahogy bárki -, hogy mit szeretnék) ellenére ráébredtem, hogy jól érzem magam a bőrömben, ha nem adom fel és nem hagyom el magam! 
Köszönöm, hogy elolvastad!

Ui: Bocs, az aktuális zenéket nem bírom kihagyni.
Az ordítós:
Amon Amarth - Guardians of Asgaard

A sírós (kiválóak novellaíráshoz):
Lake of Tears - Headstones
Axel Rudi Pell - As Blind as a Fool Can Be

Az "ugrálós jó  kedvem van" vagy éppen "nem hepiendeset" írok (igen, jól látod, a kettő nem zárja ki egymást...) zene:
Orden Ogan - Gunman