Idegen a faluban

Fotó: Száva István

– Lovasok tartanak felénk, Solt bátyám, de igencsak furcsa a ruházatuk! – a fiatal Vid lélekszakadva rohant a háza előtt békésen pipázgató nagybátyjához.

A szürkülő hajú, halántéka mellett két apró fonatot viselő, magas férfi felállt a lócáról, és a fiú nyomába szegődött. A saját szemével akarta látni, valóban veszély leselkedik-e rájuk, és be kell zárniuk a falu gyékénykerítésének kapuját. Vid hadarva számolt be a látottakról:

– Mellvértet viselnek, nincs íjuk, hatalmas kardjuk van szablya helyett, de olyan békésen poroszkálnak, mintha csak otthon lennének.

– Béla lesz – mosolygott Solt.

Unokaöccse tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Mikor a fiamnál jártam Géza urunk szállásán, láttam az új századokat. A fejedelem úr bajor mintára megújítja a sereget. Béla nagyon vágyott bekerülni közéjük… – Solt pödört egyet hosszú, szürke bajuszán, majd büszkén hozzátette:  – Úgy tűnik, végre sikerült neki!

A karámokhoz érve parancsoló hangon kiáltott:

– Ajtony, Gyenes, Botond! Lóra! 

Solt szállásfő szava szent volt. A karám őrzésével megbízottak habozás nélkül teljesítették a parancsát. Solt egy intéssel elküldte Videt, hogy nyergeljen lovat neki is.

A két csapat egyre közelebb ért egymáshoz. Az idegenek fényes mellvértje csillogott a kora délutáni napfényben. Nyolcan voltak, a lovak épp kétszer annyian. A vezetékállatok a lovasok fegyvereit és békeidőben felesleges, a nyári melegben pedig különösen kényelmetlen páncélzat többi részét szállították.

Az egyik vitéz, vezetéklovát legközelebbi társára bízva előreugratott, és a szárat csak egy kézzel tartva, hevesen integetve vágtázott.

– Apámuram, apámuram! – kurjongatott már messziről. Az üdvözlésükre érkezők elé érve, leugrott a földre, fél térdre ereszkedett. Solt visszafogta a hátasát, leszállt ő is a nyeregből, kezét egy pillanatra a fia fejére simította, majd felhúzta és magához ölelte.

– Te szökevény, te! – kiáltotta, nem is rejtve könnyeit. – Kiket hoztál magaddal? – kérdezte, amikor már gyalogosan a vendégek felé tartottak.

– A századosom, Szabolcs Megyer törzsbeli, akár fejedelem urunk! – mutatott Béla a csapat élén érkező lovasra.

Neve hallatán a magas, világosbarna hajú vitéz leugrott a nyeregből, és tisztelettel fejet hajtott Solt előtt.

– Uram!

– Szabolcs vitéz! – Solt a fiatalember felé nyújtotta a kezét, mire az megfogta az idős férfi karját, és akár vérszerződésnél, csukló felett megszorította.

– Vid a ruháitok láttán azt hitte, idegenek vagyok, de a mozdulat és a neved azt mutatja, magyar vagy!

Szabolcs arcán zavart mosoly futott át.

– Anyám bajor származású, de apám, Acsád fia, a fejedelem törzséből származik – mondta szinte védekezve.

Béla átölelte a vállát.

– Ennek köszönheti, hogy szót ért mindenkivel, beszéli az ő nyelvüket, a miénket. Keresztény is, vitéz is.

– Hallgass, Béla! – mordult rá az ifjú.

– Látom, még mindig nem tanultad meg tartani a szád – Solt a fejét ingatva nézte a fiát, de az csak vigyorgott, vastag, húsos ajkai közül kivillantak fehér fogai.

– Gyertek, térjünk haza! – intett a szállásfő széles mozdulattal, a faluba invitálva ezzel a csapat többi tagját is.

 Solt büszkén mutatta be lányát és feleségét Szabolcs vitéznek, aki bizony rajta felejtette szemét a karcsú termetű, barnaszemű lányon. 

– Nem hittem el Bélának, hogy a húga a legszebb lány a környéken, hibáztam – tette hozzá mosolyogva.

Gyöngy az illendőnél jóval később sütötte le a szemét. Solt a vendég mellé lépett, könnyedén a karjára tette kezét.

– Végigvezetlek az otthonunkon. – Barátságos hangja a vendégnek szólt, szigorú tekintete helytelenül viselkedő lányának. – A faluban a családomon kívül néhány Megyer törzsbeli család él – magyarázta, ahogy elhaladtak a szabad ég alatt felállított hosszú asztal mellett. – A gyerekeink együtt nőttek fel, miután Géza úr parancsára ideköltöztek. Béla mellett Vászoly öcsém fia is a városában katonáskodik, a fejedelem hívására.

– Ismerem őt, Örs a neve – bólintott Szabolcs.

Béla eközben egy apró termetű, kerek arcú, bogárszemű leányzóhoz siklott, aki egy idősebb asszonnyal irányította a szolgákat.

– Egészen olyan vagy, Nyuszt, mint a nagyságos fejedelemasszony! Parancsolgatsz, rendet tartasz!

– Még szép! Az én uram rám bízhatja majd a házát, ha mennie kell! – vágott vissza a lány.

– Ráadásul olyan szép is vagy, mint ő! – kacsintott Béla.

Nyuszt zavartan elpirult. 

Amikor Solt behívta Szabolcsot a házba, Béla összevont szemöldökkel nézett utánuk, s a lányt magára hagyva, gyorsan követte őket. Odabent a szállásfő leakasztotta a falról az íját és Szabolcsnak adta. A fiatalember tisztelettel vette át a faragott csontmarkolatú, két szárán szarulemezzel megerősített fegyvert.

– Na, értesz hozzá? – kérdezte a szállásfő számonkérő hangsúllyal, kissé kötekedve. Béla karba font kézzel állt a falnál, s értetlenkedő arccal figyelte az apját.

– Nagyapám gondoskodott róla, hogy megtanuljam. – Szabolcs arcán révedező mosoly futott át.

– Akkor húrozd fel! – Solt átadta az ideget is, amit a tegezében tartott a kovácsolt vashegyű nyilak között.

Szabolcs fél térdre ereszkedett, s az íjat a térdhajlatába szorítva, könnyedén felajzott állapotba hozta. Béla megkönnyebbülést vélt felfedezni apja arcán.

Hirtelen felnézett. Az ajtónyílásában két lányfejet pillantott meg. Amint Gyöngy és Nyuszt rájött, hogy észrevették őket, gyorsan visszahúzódtak. Béla kifelé indult.

A két lány, mintha mi sem történt volna, a hosszú asztal mellett szorgoskodott.

– Láttalak benneteket! – kiáltott rájuk Béla.

A lányok felé fordultak.

– Hol láttál bennünket? – kérdezte Nyuszt, csípőre vágva a kezét.

Béla vigyorgott.

– Csak látni akartam, apánk, miként bánik a vendéggel – védekezett Gyöngy.

– Apánk minden vendéget tisztességgel fogad – intette Béla. – Úgy véled, Szabolcsnak megkülönböztető bánásmód jár?

Gyöngy felelni nem tudott, pirulása azonban többet mondott minden szónál. Béla elmosolyodott.

A fáklyák és tábortüzek vörösarany fényében forogtak, pörögtek a táncosok. Ragyogott a lányok szeme, a színes szalagok, akár a pillangók, ide-odareppentek a hajfonatokban. Időnként felharsant egy-egy vidám kurjantás, füttyszó. Brokát kaftánok, hímzett felső ingek színes kavalkádja keveredett a szolganép egyszerű ruháival. Ha a munkáját tisztességgel elvégezte, Solt senkitől sem tagadta meg a pihenés és a mulatság gondtalan pillanatait.

Nyusztot Béla vitte táncba, Béla húgát pedig Szabolcs forgatta a tárogató és lant hangjaira.

Gyöngy fülében kis ezüstfüggők csillogtak, ezekkel megegyező formájú veretek díszítették magasnyakú ingének gallérját és a pártája homlokrészét is. Nem hiányoztak a veretek a derekát körülölelő övről és a csizmájáról sem, melybe buggyos nadrágja szárát tűrte.

Szabolcs is magyar ruhát viselt, térdig érő zöld brokát kaftánt, színben hozzáillő nadrággal. Veretes övén ezüstlemezes tarsoly függött akár a többi férfién, tűzszerszámokat, fenőkövet tartott benne. 

A táncolóktól távol egy fa alatt fiatal férfiak üldögéltek. Néhányan nem örültek, hogy a szállásfő lánya szinte az egész estét a bajor vendéggel tölti.

– Mit képzel ez? Idetolja a bajor képét, és elszédíti az ember kedvesét! – morogta a mokány, kerekképű, sötétszemű Gyenes.

Botond boros kupát nyomott a kezébe.

– Hallgass! Csak pár napot marad itt és megy tovább! Minek keresed a bajt?

– A választottammal táncol! – dühöngött a legény egyre vörösödő arccal.

– Békén hagyhatnád végre Gyöngyöt, Gyenes! Nem kellesz neki! Ha sokat jársz utána, még Soltot vagy Bélát is magadra haragítod – szólt közbe Ajtony, a fejét ingatva. – Ez a bajor maga is nagyon veszélyes, nem kell felesleges ellentéteket szítani! Várj, míg eljön a cselekvés ideje!

Gyenes féltékenyen figyelte, ahogy Gyöngy és Szabolcs kiválik a táncosok közül. A lány csillogó szemmel nézett fel a vitézre:

– A bátyám azt mondja, nagyon különleges a lovad, Szabolcs úr.

– Nemrégiben megsebesültem, de az égiek vigyáztak rám, nem fordultam le a nyeregből, és a lovacskám visszavitt a szállásra.

– Csodálatos állat lehet.

– A húgom rögtön magának szerette volna, ahogy megpillantotta.

– A húgod?

– Igen, a legkisebb húgom menyegzőjéről tartunk vissza a fejedelem udvarába – mosolygott Szabolcs.

Ahogy sétálgattak, lassan kikerültek a tüzek adta meleg fényből, bele a langyos éjszaka sötét homályába.

– Csillag igazi jó barát – mondta a legény, s hosszú, erős karja a gömbölyű, feszes vállakra siklott.

Gyöngy mozdulatlanná dermedt, majd bátortalanul felnézett. Szabolcs hozzáhajolt, ajkuk egy pillanatra összeért. A lány szégyenkezve hátrált néhány lépést.

Hirtelen halk torokköszörülés hallatszott a sötétből. Gyöngy rémülten megperdült, Szabolcs vállát megfeszítve, kihúzta magát.

Egy közeli fűzfa árnyékában pipa parazsa villant. Solt szállásfő lépett elő, és egyetlen szó nélkül a lányának nyújtotta a kezét. Gyöngy mereven lehajtott fejjel szaladt hozzá.

Némán, egymásra sem pillantva tértek vissza a mulatozók közé. Szabolcs nem követte őket, a falut elhagyva a karámokhoz indult.

Reggelre kelve vették észre Szabolcs eltűnését. Hátrahagyott felszerelését átforgatva Béla megtudta, hogy az övén függő késen kívül más fegyvert nem vitt magával.

Solt sietette volna a kutatást, féltette a vitézt a környéken garázdálkodó kóborlóktól. A sehová sem tartozó, lopásból, fosztogatásból élő haramiák figyelmét könnyen felkelthette a díszes ruházatú, magányos lovas.

Béla a századukhoz tartozó hat vitézzel és a hozzájuk csatlakozó szállásbeli négy férfival Szabolcs keresésére indult. A páncélokat a faluban hagyták. A mocsaras folyóparton biztosabban haladtak a lovak a könnyű pusztai fegyverekkel felszerelt legényekkel, mint a nehéz bajor páncélzattal.

Szabolcs lovának nyomai a folyópartra vezettek.

– Szabolcs! – eresztette ki a hangját Béla.

– Százados úr! – kurjantotta el a magát egy másik legény.

– Menjünk, keressük! – adta Béla most már parancsba.

Hárman gyalogosan indultak le a vízhez, ketten a mocsár széle felé, mások a nádasba. Béla, a lovát kantárszáron vezetve a folyó mentén haladt végig.

Gyöngy a karámoknál téblábolt. Valami gyomorszorító, iszonyatos érzés késztette cselekvésre. Sok-sok idő eltelt, de Béla és társai nem jöttek. Végre egy magányos lovast vett észre. Lassan óvatosan lépkedett a paripa a karámok felé.

Gyöngy integetett, de a nyeregben ülő alak nem jelzett vissza, jobbra-balra dülöngélt a ló lépteinek ritmusára. Ahogy közelebb értek, a lány felismerte Szabolcsot.

A vitéz bal mellén sötétvörösben ázott a zöld kaftán. Lehunyt szemmel ült a lovon, s a kantárt két csuklója köré tekerte, mintha tudta volna, hogy nem lesz képes tartani. Csak a magas kápájú nyeregnek köszönhetően nem fordult le a földre.

A lányt megbénította az első ijedtség, de nem rémüldözött sokáig. Ahogy leoldozta a szárat a sebesült vitéz kezéről, bőrének érintésére melegség járt át, de a rettegés is nagyobb lett a szívében. Szabolcs egy röpke pillanatra mintha felnézett volna, révedező mosoly játszott az arcán.

Gyöngy nem tudhatta, neki szólt-e vagy a sebesülés láza teremtette kusza álomképnek, de reményt keltett benne. Lassan lépkedve, kantárszáron vezette vissza a lovat a faluba.

Láttukra összegyűltek az emberek, a férfiak leemelték Szabolcs vitézt a nyeregből, és a táltos jurtájában lefektették. Ozul otthona volt az utolsó szétszedhető, utaztatható szállás a faluban, a többiek már mind házakban laktak. Amint a sebesült vendég a táltos oltalma alá került, a bámészkodók eltűntek, a régi nyugalom látszólag visszatért a faluba.

Mikor apja és anyja elindult a saját teendői után, Gyöngy az első adandó alkalommal Ozulhoz sietett. A jurta előtt sétálgató bátyja láttán zavarba jött.

– Jaj, Gyöngy! – nyújtotta felé nagy barna kezét a fiatalember. – Micsoda szégyen! Veszélybe került a vendégünk! Kötelességem lett volna megóvni!

– Senki nem küldte, egyedül hagyta el a falut. Te nem vagy hibás semmiben! Én sokkal inkább! – Szép szeme könnyekkel telt meg. – Otthagytam vele a táncot, és megfutamodtam, mikor apánk észrevett.

– Gyöngy! – Béla a fejét ingatta.

– Meggyógyul? – szakadt ki a kérdés lányból.

– Mély a seb, és Ozul szerint sok vére elfolyt. Úgy véli, ha elég erős, megmarad, de várni kell.

– Te tudhatod…

– Erős legény, a legerősebb, akit ismerek – Béla átölelte a húga vállát. – Gyenes régóta jár utánad?

– Nem emlékszel? Gyerekkorunkban is folyton a nyomomban volt.

– Nincs kedvedre?

– Akkor sem volt, most sem lett. Nem ért a szóból. Szegény Bíbor meg sír utána…

– Bíbor?

Gyöngy halványan mosolyogva bólintott.

Ozul lépett ki a jurtából.

– Rendbe jön? – rohanta le kérdésével Béla a táltost.

– Nagyon küzd, veri a víz a rendesen – Ozul elhallgatott, és jelentőségteljes oldalpillantást vetett a jurta ajtaját szemlélő lányra.

– Menj anyánkhoz, Gyöngy! – intette Béla a húgát. – Nehogy szájára vegyen a falu!

A lány bólintott

– Ugye, ha… – esedezve nézett a bátyjára.

Béla bólintott.

– Amint magához tér, futok hozzád, de előtte elárulom neki, mennyire félted őt…

Gyöngy arca piros lett, mint a pipacs, megrázta a fejét, csak úgy repkedtek szalagos hajfonatai.

– Nem szeretnéd?

Bátyja kérdésére a lány ismét megrázta a fejét.

– Most szeretnéd, vagy nem szeretnéd?

– Persze, hogy szeretném! – hirtelen megperdült és elszaladt.

Ahogy a lány eltűnt, Béla arcáról lehervadt a mosoly.

– Beszélj, Ozul! – fordult a táltos felé elboruló tekintettel.

– Mennyire barátod neked ez a vitéz? – kérdezte az öregember.

– Ozul!  – vonta fel figyelmeztetően a szemöldökét Béla. – Nagy a baj?

– Gyere be!

A jurtában csak a szélesre hagyott füstnyílás alatt lobogó tűz pattogása és a lázas delíriumban szenvedő sebesült zihálása hallatszott. A táltos megszorította Béla karját.

– Ülj mellé és figyelj! Talán ismét újrakezdi, nagyon mélyen beleette magát a lelkébe. Már többször elmotyogta, míg bekötöztem, de neked is hallanod kell!

– Miről beszélsz, Ozul? – kérdezett vissza a fiatalember gyanakodva.

– Hallgasd a saját füleddel! Időnként töröld át hideg vízzel, én keverek neki egy gyógyfőzetet. Le kell vinni a lázát!

Ozul nemsokára egy agyagkorsóval tért vissza, amelyben folyadék gőzölgött. Térdre ereszkedett a bőrökön heverő sebesült mellett, a tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, lassan, cseppenként töltötte szájába az italt, majd gyengéden fektette vissza, akár egy gyermeket. A maradék italt a tűzbe öntötte, s a korsót letéve fejhangú kántálásba kezdett. A varázsdal ütemére himbálta felsőtestét és rázta bőrszíjakon csüngő csontokkal teleaggatott botját Szabolcs felett.

– Mondott valamit? – kérdezte, még kábán a révülettől, miután a botot a tűzhely közelében a földbe szúrta.

Béla szó nélkül megrázta a fejét.

– Majd elmondja újra, ha akarja, hogy tudd – jelentette ki a táltos, magától értetődő egyszerűséggel.

Egy ideig csendben várakoztak. Szabolcs kusza szavakat motyogott, majd dobálni kezdte magát, és erősen zihálva, de érthetően kérdezte:

– Te? Mit akarsz a kopjával?!

Béla aggódva feltérdelt.

– Szorítsd le! – kiáltotta Ozul. A legény ráhasalt Szabolcs felsőtestére, két kézzel megragadva ép válla felőli karját, amivel hadonászni próbált.

– Falubeli tette? – kérdezte kissé kitekeredve. A táltos apró biccentéssel válaszolt, de már a sebesülttel törődött.

– A végén megöli magát, úgy vergődik! Kötözzük le, míg lemegy a láza, különben felszakad a seb!

Hajnalban Béla fáradt, nyúzott arccal kiballagott a jurtából.

– Kiderítem, ki tette! – mondta, s leült az ajtó mellett gubbasztó Ozul mellé.

– A nyavalyát! – mordult rá a táltos. – Ha rájön, hogy tudod, téged is megöl!  Hogy van?

– Nagyon csendes – sóhajtott Béla gondterhelt arccal.

Gyöngy hirtelen ébredt, a levegőt benntartva hallgatózott. Felismerte Béla hangját, a belső szobában az apjával suttogtak. Anyja is mondott valamit.

A lány a fal felé fordult, a füléig magára húzta a vastag dunnát. Míg az apja és a bátyja az ágya mellett elhaladva kiment a házból, lassan, óvatosan lélegzett, aztán a hátára fordulva tanácstalanul bámulta feje felett a gerendákat. Hirtelen felhajtotta a dunnát, kikelt az ágyból, az inge fölé kapta nagykendőjét, és mezítelen lábbal a férfiak után indult.

A hajnali hűvösségtől összerázkódott, megszaporázta a lépteit.

Ozul lakhelye előtt egy szekér állt, melyre néhány férfi egy takarókba burkolt testet fektetett. A lány halkan felsikoltott, és rohanni kezdett feléjük. Léptei neszére Béla, aki a szekér mellett állt megfordult, néhány hosszú lépéssel a húga mellett termett, és a karját elkapva magához vonta.

– Menj innen, Gyöngy!

– Mi történik itt? Szabolcs? – kérdezte a lány elfúló hangon.

– Gyöngy, az éjjel… Elviszem a szállásról. Ozul tisztító szertartást végez, a szellemek segítségét és bocsánatát kéri a vendégünket ért sérelem miatt.

Solt a közelben álldogált Ozullal. Gyöngy reszketve hallgatta apja szavait:

– Utánaviszem a lovát. Hej, Ozul, ha igazad lenne, és ez a táltosló megismerné a merénylőt! Megvihetném a hírt a fejedelemnek, aki ítélkezne, és azonnal lemosnánk a szégyent a falu népéről.

– Mindketten hallottuk Bélával a szavait, ismerte a tettest…

Solt keserű arccal bólogatott.

– Lassan készülődnöm kell nekem is, ló nélkül nem lesz temetés.

– Uram! – Az elé lépő Gyenes, kucsmáját levéve, alázatosan meghajtotta a fejét. – Veled mehetnék? – kérdezte, miután Solt intett, hogy beszéljen. – Megtiszteltetés lenne a fejedelem szállásán szolgálni. Ha a fiad szólna az érdekemben…

Solt elborult arccal nézett rá.

– Hagyj ezzel! Most Szabolcsot visszük – sziszegte, alig palástolva dühét.

– Várjunk! – kiáltotta Ozul, megvilágosult pillantással. – Meg kell találnunk, ki tette, különben a fejedelem haragja az egész falut sújtja! Csak holnap hajnalban indulj! Tegyünk egy próbát! Az a paripa valóban csodálatos jószág, még talán a támadót is felismeri. Segítségül hívom az Ősök szellemeit.

A táltos szavai szájról-szájra jártak a faluban. Egyetlen kivétellel mindenki abban reménykedett, hogy a tapasztalt öregnek sikerül megnyerni az égi erők támogatását.

Sötét árny lépett Szabolcs vitéz pej lova elé, késén megcsillant az őrlángok fénye. Egy pillanatig habozott, visszatette tokjába a fegyvert, megfogta a ló kötőfékét.

– Mit akarsz itt? – A rideg hang hallatán megperdült.

Solt szállásfő és Ozul a közelben szorosan egymás mellett álldogáló lovak közül lépett elő.

A férfi, ha nem gonosz úton jár, bizonyára észrevette volna az álcának összeterelt állatokat, így azonban csak megbabonázottan meredt a két idős emberre, azok hasonlóképpen rá.

– Nemcsak a lovat viszem a fejedelemhez, Ajtony! – sóhajtott Solt a fejét ingatva. – Hová tetted az eszed, fiam? Mit ártott neked ez a legény?

Ajtony felvetette a fejét.

– Egy idegen volt, hitszegő! Mit akart ez Árpád leszármazottaitól! Ráadásul Gyenes kedvesére is szemet vetett a vasas bajor!

– Szabolcs apja a Megyer törzs tagja, ahogy Géza fejedelem urunk! A fejedelem békére, szövetségre és nem ellenségeskedésre törekszik a körülöttünk élőkkel. Egész családjával felvette a keresztséget, miközben hagyja, hogy áldozzunk az ősök szellemeinek. Az ő bölcsességét mi nem érthetjük.  

– Te nem szólsz semmit, Ozul? – kérdezte Ajtony a táltost.

– Nekem nem ártanak a keresztények, rengeteg csillag van az égen, elfér azok között az ő istenük is!

Ajtony hátrakötözött kézzel ült a lovon, míg a szállásfő a családjától búcsúzott. Gyöngy sírva bújt apja széles mellkasára.

– Jaj, te, lány! – simogatta meg Solt a haját.

Gyöngy könnyes arccal nézett fel rá, öklét szétnyitva egy fehér szalagot tett apja kérges tenyerébe.

– Kérlek, vigyél virágot… és kösd ezt rá… – hangja elcsuklott.

– Te bolond lány, te! Remélem, mire visszatérek, újra nevetni látlak. Hiszen alig ismerted azt a legényt! – ingatta Solt a fejét.

Hetek teltek el, hogy Solt visszatért Géza fejedelem Duna-parti szállásáról, de szépséges lánya kedvetlen és szomorú maradt. Nyuszt mindent megtett, hogy visszavarázsolja barátnője régi jókedvét, de az ő erőfeszítései sem jártak sikerrel, csak néha sikerült mosolyt csalnia Gyöngy arcára.

– Kérlek, kísérj le a folyóhoz! – könyörgött, mialatt Gyöngy a virágokat rendezgette a házuk ablaka alatt. A lány csak a fejét rázta.

– Ki sem mozdultál a faluból, mióta Szabolcs vitézt szekérre rakták!

– Ne kínozz, Nyuszt!

– Gyöngy, a kedvemért!

A lány sóhajtott, felállt. Nyuszt elkapta a kezét, magával húzta.

– Hidd el, nekem sincs jobb kedvem, mint neked – sóhajtott a kapu felé sétálva. – Hiányzik a bátyád, Gyöngy! Korábban legalább beszélgettél velem, de most csak üldögélsz magadban, alig szólsz munka közben, nem is énekelsz. Senkinek nem panaszkodhatok, sírhatok…

Gyöngy felnézett.

– Kérlek, ne haragudj! Igazad van, Nyuszt! Nem is értem, hogy jutottam idáig!

– Szerelmes vagy, Gyöngy!

– Szerelmes?! Ne mondd ezt, mert megint sírnom kell!

– Akkor sírj, ha ahhoz van kedved, de én jobbat is tudok – mosolygott Nyuszt. – Menjünk le a folyóhoz, kérlek!

Gyöngy beletörődve bólintott. Egymás kezét hintáztatva sétáltak a poros úton. Nyuszt énekelt, s Gyöngy öntudatlanul csatlakozott hozzá. 

Váratlanul két lovas vágtatott ki szemből a fák közül. Nyuszt elhallgatott, ragyogó arccal feléjük intett.

– Nézd csak, Gyöngy! – huncut arccal meghúzta barátnője hajfonatát.

– Béla? – a lány boldogan nézte a feléjük vágtázó első lovast. Amikor a másik is felzárkózott társa mellé, fehér lett, mint a nyír kérge, és reszketni kezdett. Hang nélkül formálta ajka a kedves nevet: Szabolcs!

A lovasok már melléjük értek. Szabolcs oly’ hirtelen kapta fel maga elé Gyöngyöt, hogy a lányban a lélegzet is bennszorult. Bezzeg Nyuszt visított Béla karjában, ahogy illett.

– Engem meg hova viszel? Azt mondtad, csaljam ki Gyöngyöt! – méltatlankodott a lány, Béla vállát csapkodva.

– Hallgass, Nyuszt, vagy a folyóba doblak, esküszöm! – duruzsolta Béla a fülébe.

– De hát meghalt? Honnan hoztad vissza? Gonosz szellemekkel cimborálsz?

– Nem halt meg! Lázálmában elmondta, hogy falubeli támadta meg, de nem tudtuk volna bebizonyítani. Hazavittem Szabolcsot, és itt hagytuk a táltoslovacskát, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból! – könnyedén átnyúlva megveregette barátja lovának nyakát.

– Vágtass, Szabolcs! Vidd a lányt, míg ez a boszorkány leköti a figyelmemet, és nem indulok a húgom után.

Szabolcs mosolyogva biccentett. Vágtatott a pej, és vitte a vitéz a keblére szorítva a lányt.