Eltelt az izgalommal várt dedikálás. Délelőtt a kellemes időben lassan sétálgattak az emberek a győri Baross úton a könyves standok között. Olvasóként, beszélgetőtársként és íróként is vettem már részt író-olvasó találkozókon, könyvbemutatókon. Sajnos a közönség érdeklődését még az ismert íróknál sem vehetjük természetesnek, ahogy a könyvvásárlást sem. Így csak reménykedhettem, hogy alig ismert helyi szerzőként érdeklődést keltenek a könyveim. Részem lett kellemes beszélgetésekben, vásárolták a köteteket, kedves ismerősöknek ajándékoztam is, és persze dedikáltam. Szép nap volt, és csak most esik...
Beleolvastam és maradt: az Álomőrzők blogregényt dolgozom át.
Ez is fantasy, ám ez a történet sokkal-sokkal romantikusabb, mint az Őrző, kevesebb harc, több szerelem, érzelem. Azért nem szakítok teljesen a történelemmel és a hősökkel, hiszen találkozhattok lovagokkal, szerzetes testvérekkel, nyomozókkal (!), orvosokkal... Játszom kicsit a dimenziókkal, a mi valóságunkat keverem egy középkorihoz hasonló világgal.
Ezt a dalt a blog egyik rendszeres olvasója ajánlotta, szerinte illik Mark és Eliza történetéhez. Igazat kellett adnom neki, hiszen Leander zenéje fantasztikus, ráadásul a dal szövege és a történet közötti összecsengés is vitathatatlan.
Szóval írok... Részlet a bejegyzés végén!
Szombaton 10 és 12 óra között dedikálok Győrben, a Könyvbarlang antikvárium standján, de tegnap már beszaladtam a Belvárosban, mert délután dedikált Benkő László író, akit történelmi regényeiről ismerhettek. Ő írt ajánlást, illetve fülszöveget a Végtelen Mezők Vándora kötethez. Így amellett, hogy vittem neki a könyvecskémből, ismét léleképítő és ihletadó beszélgetést folytattunk az írásról, könyvekről, könyves eseményekről és a lassan ránk szakadó esőről.
Szerencsére az eső csak kicsit előzte meg a hat órát. Így sikerült gyorsan összepakolni a standot, és megmenteni a könyveket és a könyves ajándéktárgyakat. Szeretettel ajánlom minden könyvbarátnak a Könyvbarlang antikvárium honlapját. Ha szombaton Győrben a Könyvbarlang standját keresitek, délig engem is ott találtok, akkor is megyek, ha esik. De azért kellemesebb lenne napsütésben!
Részlet az Álomőrzőkből (ez volt a blogregény címe, jelenleg munkacím, de már egy új cím is feltűnt a színen, egyelőre még titkos):
A folyóparti úton haladtak, Eliza úgy érezte, mintha rendőri kíséretet kapott volna, annyira rideg és távolságtartó lett a férfi. Nyoma sem volt már a csodás hangú, varázsos szavú mesemondónak. A doktornő minden pillanatban arra várt, egyszer csak félrehajtja a zakója szárnyát, hogy mindenki lássa oldalán a fegyvert. Egy kanyar után a folyó a hátuk mögé került, és egy nemrég épített park fiatal fái közé léptek, melyek még nem adtak árnyékot. Gyerekzsivaj hallatszott az újonnan átadott játszótérről. Eliza a homokozó körül futkározó apróságokat figyelte. A parkon túl már látszottak a szorosan egymás mellett parkoló személykocsik.
A bogárhátúhoz érve Eliza remegő kézzel tette a kulcsot a zárba. Megmerevedett, mikor megérezte Mark kezét a vállán. Megfordult. Az autónak támaszkodva nézett fel a férfira. Várta, talán mond valamit, de csak némán figyelte őt. Aztán lassan fölé hajolt. Eliza felemelte a kezét, ujjait a férfi szájára szorította.
– Mark, kérem, ne – suttogta.
– De, igen, Eliza. Kérem – súgta vissza Mark.
Eliza Mark mámoros zöld szemét nézte, a férfi szája már majdnem az ajkához ért, amikor a közelből fékcsikorgás hallatszott. Olyan hirtelen fordult el, hogy a feje Mark orrához csapódott. A férfi kezét az arcára szorítva előregörnyedt, selymes, hosszú haja előrehullott. A doktornő aggódva hozzáhajolt, de nem bírta megállni nevetés nélkül.
– Ne haragudjon!
– Ez elég egyértelmű figyelmeztetés volt… – nyögte Mark.
– Vérzik az orra? – Megpróbálta elhúzni a férfi kezét az arca elől.
Mark a fejét rázta.
– Nem szédül? Elkísérjem az autójához? – kérdezte Eliza.
– Én meg kísérjem vissza? – Mark kiegyenesedett. A szeme könnyes volt, sziszegve nyomkodta az orrnyergét, de a szája sarkába már ott bujkált a mosoly.
– Nő még nem volt rám ilyen hatással, doktornő – mondta, könnyedén meghajtva magát.
Eliza nem volt biztos benne, hogy szándékos meghajlás volt-e, vagy csak megszédült, és egy kicsit rájátszott, de vitathatatlanul gáláns gesztus volt.
– Köszönöm, Mark – a kezét nyújtotta. A férfi egyetlen pillanatra megérintette, aztán hirtelen megfordult.
– Most mennem kell – mentegetőzött rekedten.
Eliza már csak a hátát látta. Lehunyta a szemét, kezét az ajkához szorítva a kocsijának dőlt. Tisztában volt vele, soha nem csókolózhat Markkal, még csak kíváncsiságból sem. Mert ha az a csók olyan lenne, amilyennek elképzelte, fenekestül felfordítaná az életét.
Hosszú kihagyás után újra neki kezdenék írni, de nem tudom, minek álljak neki. Két regényt már csak át kellene dolgozni, a Tullia meséi második részét is elkezdtem, és vannak jegyzetek a Sárkányvadászok novellafüzér folytatásához. Három fantasy és egy romantikus kalandregény...
Álomőrzők címmel futó romantikus fantasym blogregényként indult, ideje
lenne igazi regénnyé átdolgozni. Kedvcsinálónak néhány kép, melyek
egy-egy részt színesítettek.
Mark és Eliza búcsúja
A Sárkánykehely
Ez a történet egy orvosnő és egy a lovagkorhoz hasonló, párhuzamos világból származó férfi szerelméről szól.
Kulcsár Nárcisz készítette ezt a gyönyörű rajzot a Naptánc borítójának.
Fürge Szarvas, a renegát indián a múltból
Főszereplői Burt Iversen, a sájen-dán származású katonatiszt és Márton Stefi, műfaja romantikus kalandregény. A történet egyszer már megjelent magánkiadásban, de a kritikák szerint és - ma már - szerintem sem volt még kiadásra kész. Rendbe lehetne hozni...
A Sárkányvadászokat a Dragon Age képei ihlették, egy blogos írócsoport játékából nőtte ki magát három harcos meséjévé. Egy-egy külön novellát terveztem a jóképű Tyrnek, a titokzatos Lyrnának és a bolondos Delponak. Végül egy utolsó, negyedik történetben minden a helyére kerülne. Tyr története kész, és ha minden jól megy, idén megjelenik az új Győri Antológiában.
A történetet ihlető kép
A Tűz Őrzője, a Tullia meséi következő része jegyzetekben és nagyrészt még a fejemben létezik. Hiador, a fiatal kovács körül bonyolódnak az események. A fiatalember Hutar földjén él, Tras király - Triar utódjának - lánya, Tirla beleszeret, és ezzel sok ellenséget szerez a fiatal mesterembernek.
Triar, Hiador terrája
Ha valakinek megtetszett valamelyik történet, kérem, jelezze. A visszajelzések megkönnyíthetik számomra a döntést.
Az Ünnepi Könyvhéten a Könyvbarlang antikvárium standján leszek Győrben. A Tullia meséi - Őrző fantasy regényből és a Végtelen Mezők Vándora, nemrég megjelent novellás kötetből is viszek nyomtatott példányokat. Szeretettel várok minden érdeklődőt 2016. június 11-én 10:00 és 12:00 óra között!
Egy őrült történet – érdekes címválasztás, ami úgy érzem, inkább az ötletnek szól, hogy több író dolgozott együtt, mint a történetnek, ami végeredményben egész jó kis kalandregény. !Spoiler!
Még úgyis, hogy a kedvencemnek Steve-nek elég kétes szerep jutott a könyvben. !Spolier vége!
Azért őt emeltem ki, mert Steve-nél, indián nevén Lopakodó Tigris-nél vettem észre leginkább a bizonytalanságot a karakter-kidolgozással kapcsolatban. Ha egy író munkája lett volna a regény, azt mondanám, következetlenségről van szó, de mivel itt hét író dolgozott együtt nem ez az eset áll fenn. Sokkal inkább a szerzők közötti (vélemény)különbségről lehet szó, hiszen a szereplőkhöz való viszony, a karakterek kidolgozása sokat elárul egy-egy íróról. Egyébként nekem tetszettek a regény fordulatai és a hangulata, melynek megőrzésére és egységére érezhetően törekedett minden közreműködő. Sajnálom, hogy időhiány miatt nem tudtam úgy olvasni a befejező részeket, ahogy szerettem volna, vagyis minden egyes befejezés előtt újra elolvasni legalább az utolsó előtti fejezetet. Érdekes lenne, többször elolvasni az egész könyvet, az olvasások között kisebb-nagyobb szünetekkel, mindig más befejezéssel. Így talán tisztább kép alakulna ki a szereplőkről, és jobban összekapcsolódhatnának a szálak.
Összességében egy izgalmas, helyenként misztikus, ezoterikus kalandregényt olvashattam, amit színessé és különlegessé tesz, hogy több író munkája. A kísérletező kedvű kalandregény rajongóknak mindenképpen ajánlom.
Bevallom, amikor olvasni kezdtem a Reményhajszát, kicsit furcsán éreztem
magam. Miközben Guns N’ Roses és Bon Jovi számok kavarogtak a fejemben,
azon gondolkodtam, helyes volt-e ilyen ikonikus neveket (Richie, Axl,
John, Bryan) választani az együttes tagjainak. És ha már igen, miért
maradt ki a szexis dobos Tico Torres és Slash, az örökké a szájában lógó
cigivel. Szóval rám olyan mértékben hatott a feltehetően szándékos
utalás – bizonyítva, hogy boldogult tini korom rocker évei nem múltak el
nyomtalanul –, hogy a párhuzam el is vonta egy időre a történetről a
figyelmem… Emellett hozzá kellett szoknom az aprólékos írásmódhoz is.
Míg aztán a rocker-romantika átváltozott izgalmas akcióregénnyé. Na,
innen már nem hiányzott Tico, de még a varázskezű gitáros Slash sem.
Kárpótoltak a belépő új szereplők és a kalandok. Izgalomban, vérben, akcióban és bajban nem volt hiány.
!Spoiler!
Nekem egy kicsit rontotta az összképet, hogy az írónő hatalmas
veszélyekbe és kínokba sodorta ugyan a szereplőit, de nem merte vállalni
az igazi tragédiát. Érdekes, hogy erről megint a kamaszévek jutottak
eszembe a csupa vér, fegyvert csak ritkán töltő, törött térddel is
kiválóan verekedő, mindent megúszó akciósztárokkal.
!Spoiler vége!
Van, amikor egy történet az újszerűsége, a különleges atmoszférája
miatt bűvöl el, a Reményhajsza épp az ellenkezője miatt fogott meg.
Ebben a regényben egyszerűen otthon éreztem magam. A hangulata, a
felfedezett párhuzamok visszavittek az időben, egy kellemes emlékekkel
teli korszakba. A szereplők beszédstílusa, a kommandósok körüli
események, a minden jó fej párra talál, a filmszerű képek és a
folytatásért kiáltó függővég ugyancsak azt az érzést erősítették bennem,
mintha egy alámondásos videokazettán futó, régi jó kis
akciófilm(sorozat) könyvváltozatát olvasnám.
Nádasi-Ozsvár Andrea Bosszantöpp és más furcsaságok, avagy Rebimesék
félősöknek és bátraknak című könyve nagyon megfogott. Anyaként és
meserajongóként azt kell mondanom, ma a túltelített mesekönyv piacon
egyáltalán nem egyszerű jó mesét találni, és a szakavatottak is azt
vallják, nehéz jó mesét írni. Elsőre elbűvöltek a nevek és a rajzok. Jó
hangulatú, beszédes nevekkel könnyű szerethetővé tenni a főhősöket a
gyerekek számára. A barátságos, kedves rajzok pedig azonnal megfogják az
apróságokat, ha a mese felolvasása közben megkérdezik: „Megnézhetem a
képet?” A színes illusztrációk Főgel Alexandra munkáját dicsérik.
A szerző könnyedén, mesterkéltség és erőltetettség nélkül fűzi össze
a fantáziavilágot, „Varázsvilágot” a hétköznapi valósággal, ahogy a
gyerekek. Személyes kedvencem – mint a szegény szörnyek kedvelőjének –
Zebulon, a zámpírzokni lett, de találkozhatunk még Csíkoshátú Bőröndös
Sompolykával, porcicákkal, csigákkal és icipici boszorkánnyal, hogy csak
néhány mesealakot említsek, és természetesen Rebivel. Rebeka egy
ízig-vérig mai kisiskolás. A főszereplőválasztást rendkívül jó ötletnek
tartom. Hiszen így a mesekönyvet sokkal könnyebb odaadni egy olvasást
gyakorló elsősnek, másodikosnak mintha a főhős ovis lenne. Ugyanakkor
bármelyik történet – hossza és jól érthetősége miatt – az olvasni még
nem tudó kicsiknek is jó esti mese lehet. Egyetlen gond merülhet fel,
hogy a gyerkőcök nem alszanak el egy-egy mese végére, hanem feszülten
figyelnek, és még egyet követelnek…
Az írói csoportok, mint minden hely, ahol több ember jön össze, akár virtuálisan is, mindig érdekes terepet jelentenek lélektani és szociológiai szempontból egyaránt, szóval a szerzőtársak néha nagyon meglepnek. Ez történt nemrégiben is, mikor letöltöttem Henglár Gertrúd bárki számára elérhető írásait a Henglár Gertrúd írásai című blogról: . A történet érdekessége még, hogy ő ott él, ahová én édesapám családjához „hazajárok.” Gyermekkoromban heteket töltöttem ott, mostanában sajnos már csak napokat egy-egy évben, de szoros lelki kötelék fűz a rokonaimhoz. Ezt a közösségérzést találtam meg Gertrúd novelláit olvasva is. A titok a sorok között húzódik, nem egyértelműen a leírt szavakban, hanem abban, amit olvasás közben éreztem, és a hangulatban, ami átjárt közben. Épp az, ami akkor jelenik meg bennem-körülöttem, amikor otthonról hazafelé tartok a vonaton, vagy amikor hosszú szünet után. az ismerős állomás peronjára lépek. Hétköznapi novellák gyűjteménye ez a könyv, hétköznapi emberekről, hétköznapi helyzetekről, olyanokról, amiket szeretnénk elfelejteni, mert fájdalmat okoznak, és arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk a valósággal. Én meséket és fantasyt írok leginkább, mert ez szakít el a mindennapoktól, ez ad megnyugvást. Más írók számára, ahogy Gertrúdnak is, a szembenézés jelenti a megoldást. A valós, vagy ahhoz hasonló történések szavakba öntése, transzformációja. Van azonban egy hasonlóság is kettőnk írásai között, ő is szereti az ütős, meglepő, tragédiában hajló befejezéseket. Jó volt olvasni minden történetet, nem elemzem egyenként egyiket sem, bár szerettem az irodalomórákat, de a műelemzéstől sokszor a hideg futkosott a hátamon. Inkább kiemelek néhányat azok közül, melyek így vagy úgy eltértek a többitől számomra. A gyártósoron novella egy kicsit hosszúnak tűnt, „sok volt”, de a vége ennek is ütött. Az út körbeér elgondolkodtatott, és nagyon tetszett a hozzá kapcsolódó, a Húsz év múlva. Az Útiköltség-et bevezető versrészlet meglepett, és a történet végkifejletét tekintve, utólag határozottan ironikus hatást keltett. Az Életképek novellaciklus fogott meg leginkább, különösen Az utolsó nyugdíj. Szép volt, könnyes… A ciklus tömör, szikár írásaiban töményen, erősen átjönnek az érzelmek. Zárásként, kedvcsinálóként álljon itt egy idézet a Boldogság-ból: „Ha hallanátok Bozó Icát nevetni… na akkor tudnátok csak igazán, milyen az, amikor gyöngyök gurulnak szét az éjszakában..."
A Fenevadak Erdélyben a második könyv, amit Kocsis Nagy Noémitől olvastam. Az írónőt személyesen ismerem, így nem lepett meg, hogy a klasszikus krimitörténetben képszerű művészettörténeti leírásokkal és ínycsiklandozó ételek bemutatásával is találkoztam, amelyek a legjobb helyeken, a legjobb pillanatokban jelentek meg, hogy fokozzák a feszültséget, lassítsák a bűntett kibogozásának folyamatát.
A történet szálai Budapest, az erdélyi Szováta és Kolozsvár városában tekeregnek. Szepesi Herold és Báthory Olga, a Fény és förtelem című könyv visszatérő főhősei, ezúttal egy különös asszony körül bonyolódó események tevékeny részeseivé válnak. Egy krimi ajánlásánál mindig vigyázni kell, nehogy sokat eláruljunk a történetről és a szereplőkről, hiszen a tettes kilétének találgatása, a különböző karaketerek gyanúsítgatása tipikus krimiolvasói vonás. A jó krimi elő is hozza ezt a késztetést az olvasóból. A Fenevadak Erdélyben részletezesen kidolgozott főszereplő és mellékszereplő gárdát vonultat fel, akik az érzékletesen bemutatott helyszíneken, kalandos, sőt hátborzongató események részesei lesznek. A bűnügyi történetet erotika, kultúra, és ahogy fent írtam kis gasztronómia is fűszerezi.
Nagy megtiszteltetés és csodálatos véletlen, hogy épp ebben a születésnapi bejegyzésben oszthatom meg ezt a hírt: a Győri Antológia Közösség tagjaként meghívtak a IV. Füredi Kis Könyvfesztiválra.
Folyamatban van egy novellás kötet kiadása, Végtelen Mezők Vándora címmel, melynek borítóját Ámonné Tóth Éva vegyes technikával készült képe díszíti majd.
Kék álom
Terveim szerint az elkövetkező időben megosztok néhány részletet a blogon valaha megjelent regényekből, és hamarosan teljesítem Nádasi Krisz kérését is az ötös számhoz kapcsolódó novellával kapcsolatban. Már készülnek a jegyzetek, csak kevés az időm, egy komolyabb írás összehozásához...
Köszönöm az eddigi érdeklődést és remélem, ezentúl is tudok olvasásra érdemes dolgokkal szolgálni!
A holnapi ötödik blog-szülinapra tekintettel egy kis összefoglaló a blogon megjelent regényekről.
2010-ben magánkiadásban kis példányszámban kiadtam Naptánc című regényem. Hogy abban az állapotában mennyire volt kiadásra alkalmas ez a regény, az nem sokat számít már, de rengeteg tapasztalatra és új ismerősre, sőt barátra találtam általa. Abban az időben kezdtem aktívan internetezni, ugyanis akkor szereztünk be egy routert, ami lehetővé tette, hogy az én szobámból is elérhető legyen a világháló. Hihetetlen, milyen rohamos a technikai fejlődés, hiszen mindez alig több mint öt éve történt.
Addig csak írásra használt notebookomon kinyílt a világ. Netes irodalmi csoportok tagja lettem, következett a hupont.hu oldal, IWIW-, majd Facebook profil és a Blogger.
A hupont.hu-os oldalon kezdtem el megosztani a Fények tánca című regényt, mely a Tullia meséi sorozat része. Ezen a platformon nagyon nehéz volt kezelni a folytatásos történetet, ezért hoztam létre a blogot.
Új csoportokba léptem be, új írós barátságokra tettem szert. Sok máig is aktív, és a virtuális világból kiléptünk a személyes találkozások mezejére. Nem is egy ismerősről derült ki, hogy egy városban élünk.
A Fények tánca fantasy után a Csillagjáró romantikus kalandregény közzététele következett, mely a Naptánc folytatása, és teljes terjedelmében csak itt a blogon jelent meg.
A közeljövőben átdolgozás és újra szerkesztés után Szellemsegítők főcímmel tervezem a kétkötetes regény kiadását.
A romantikus kalandregény után ismét fantasyt kezdtem írni. Az Álomőrzők-ben a mi világunk mellé egy leginkább a lovagkorra hasonlító párhuzamos világot igyekeztem felépíteni.
A Nem ember a az Álomőrzők alig elkezdett folytatása
Idővel mindhárom regény saját, szépen megtervezett, külsejében a témával harmonizáló blogot kapott.
Az Őrző ezalatt ott lapult a fiókban.
Ekkortájt kezdtem komolyabban foglalkozni a kiadási tervekkel, illetve írástechnikával. Rájöttem, hogy a folyamatos, határidős blogolás nem az én világom. Nem tudtam a saját elvárásaimnak megfelelően kidolgozni a folytatásos történeteket, úgy éreztem, hiányosan, összecsapottan kerülnek nyilvánosságra.
Ezért töröltem vagy elzártam a blogokat a nyilvánosság elől. A Végtelen Mezők Vándorát pedig átalakítottam egy írós-olvasós bloggá.
Egy újabb keresztblogolás eredménye ez az írástechnikai cikk. Szerzőjéről, T. C. Langről többet is megtudhattok a blogjáról.
Függetlenül attól, hogy valaki kezdő vagy éppenséggel gyakorlott író, szinte biztos, hogy előbb-utóbb megtapasztalja, milyen az, amikor nem úgy megy az írás, ahogy szeretné. Bizony, még a legnagyobbakkal is előfordul, hogy képtelenek akárcsak egy mondatot is papírra vetni! Lássuk, miből fakadhat ez, és mit tehetünk ellene!
Nem jön az ihlet Hajt a határidő, vagy szimplán csak jó lenne írni, de nem tudod, miről. A kiszakadás a hétköznapokból, egy utazás, a történelmi helyek bejárása, kiállítások, múzeumok látogatása remek alkalom az ihlet- és adatgyűjtésre, azonban ezt – ki ilyen, ki olyan okból kifolyólag – nem mindenki engedheti meg magának. Semmi vész, vannak a tarsolyomban pénztárcabarát praktikák is! Ebben az esetben segíthet rajtad az intenzív testmozgás, egy kellemes séta a természetben, a zenehallgatás, egy jó könyv olvasása vagy egy izgalmas film megnézése is. Mindezek közben boldogsághormonok szabadulnak fel szervezetedben, amelyek nem csupán közérzetedre, hanem kreativitásodra is pozitív hatással lesznek.
Rettegés a fehér papírtól Ismeritek azt az érzést, amikor majd’ szétvet az alkothatnék, tele van a fejed ezernyi ötlettel, mégsem tudod, hogyan fogj hozzá az íráshoz? Magam is megtapasztaltam ezt a jelenséget, és nem csupán kezdő íróknak van „szerencséje” hozzá. A jó hír, hogy egyszerűen leküzdhető! Agyad leblokkol az üres (elektronikus) papír látványától, ám könnyedén kicselezheted, ha bemásolsz néhány idézetet, vagy értelmetlen krikszkrakszokkal töltöd meg a lap tetejét, melyeket a későbbiekben kitörölsz. Ekkor elméd megnyugszik, hogy valami már van a papíron, megszűnik a kellemetlen nyomás, és felszabadultan vetheted bele magadat az írásba.
Megakadás menet közben Alakul a történet, ám egyszer csak nem tudod, hogyan sződd tovább a szálakat. Ez annak a jele, hogy túlságosan rágörcsöltél az írásra, és sokszor csupán arra van szükség, hogy kicsit mással foglalkozz. Ha az első pontban felsorolt tippek nem válnak be, akkor folytasd máshonnan a sztorit, vagy haladj visszafelé! Nem kell ragaszkodni ahhoz, hogy az egymást követő fejezetek sorrendben szülessenek meg! Persze az is megeshet, hogy pusztán egy kiadós alvást igényel a szervezeted. Dőlj le! Egyébként nekem a kulcsjeleneteim, legváratlanabb fordulataim rendszerint az alvás előtti alfa állapotban pattannak ki a fejemből/álmomból… Az is sokat segít, ha van egy szertartás, amivel ráhangolódsz az alkotófolyamatra. Nálam ez úgy működött, hogy ebéd után lefektettem a fiamat, egy csészével a kezemben visszaolvastam az utolsó pár bekezdést, és mire elfogyott a kávé, már lelkileg is felkészültem arra, hogy papírra vessem a gondolataimat.
A fentiek mellett még számos dolog gördíthet akadályt az utadba, legyen szó egy borongós napról, amikor a múzsák is inkább elbújnak, vagy egy rosszindulatú megjegyzésről, amitől teljesen elmegy a kedved a betűvetéstől. Ha nincs okod sietni, ne erőltesd az írást, mert az rányomja a bélyegét művedre! Inkább hagyj magadnak egy kis időt, így később újult erővel vetheted bele magadat az írásba.
Az én személyes, legnagyobb, olykor szinte leküzdhetetlennek tűnő nehézségem az időhiány, amelyre még nem sikerült megoldást találnom, de szívesen fogadom az orvosló javaslatokat! Míg megérkeznek, kölcsönveszem Hermione Granger időnyerő nyakláncát! ;)
