 |
| Forrás: Dragon Age |
A sárkányok az Embervilág
elpusztítására törtek. Egymás után támadták meg a Királyság erődítményeit, a
legtöbbet a földdel tették egyenlővé. A sárkányhorda ez idő tájt Lady Frolla
erdei birtokának, Tindenolnak ostromára készült. A nem éppen fiatal, de sokak
szerint még mindig kívánatos, magányos özvegyasszony elmenekült egy másik,
biztonságosabbnak vélt birtokára, az erdő szívében rejtőző kis vadászkastélyt
pedig a szolgáira hagyta. Ők szinte mind a közeli faluból származtak, így nem tudtak
hova futni. Rokonaik a veszély közeledtével egyre nagyobb számba csatlakoztak
hozzájuk, hiszen fából, nádból összetákolt viskóiknál a vár kőfalai biztosabb
védelmet nyújtottak. A magára hagyott várnép tagjai nap, mint nap várták a Lady
által megfizetett sárkányvadászokat. A nem sokkal alkonyat előtt érkező,
felmentő seregnek még jó indulattal sem nevezhető szedett-vedett társaság
különféle korú és származású, de nagyrészt szegényes ruházatú, bárdolatlan
alakokból állt. A fegyvereiket ruháikkal ellentétben tisztán, és nagybecsben
tartották.
Vezetőjüket kapitánynak
szólították. Tyr a harmincas évei közepén járt, erőteljes, társai fölé magasodó
alakja sokat próbált harcosnak mutatta. Fekete haját rövidre vágatta, és a
szakálla is rendezettebb volt, mint legtöbb társáé. Sem apját, sem anyját nem
ismerte. Gyerekkorától kardforgatásra nevelték. Apródként kezdte egy báró
házában, aki családi barátként magához vette, miután anyja belehalt, hogy őt
világra hozta. Nevelője, mikor úgy látta, a fiú már eleget tud a harcról, hogy
megéljen belőle, útjára bocsátotta. Búcsúzóul még elmondta, fogalma sincs, hol
találhatja meg állítólagos apját, egy felségárulásért száműzött őrgrófot.
A fiatalember szerencséjére
mindig akadt valaki, akinek éppen elszámolnivalója volt a szomszédjaival vagy a
földjén garázdálkodó orvvadászokkal, rablókkal. Sosem kérdezte a miérteket.
Elvégezte a munkát, átvette az arannyal telt erszényt, és odébbállt. Lassan
hírnevet szerzett, egyre többen csatlakoztak hozzá. A sárkányhordák megjelenésével
pedig még nagyobb szükség lett az olyan szabadcsapatokra, amit ő is vezetett. A
váraikat féltő nemesek mindent megadtak volna a védelemért, ahogy a szépséges
és gazdag Lady Frolla is.
A harcosokat egy ősz hajú,
kórószerűen sovány és darabos mozgású férfi fogadta, a vár ispánja. Tyrt már
ismerősként köszöntette, de úgy tűnt, meglepte, hogy sárkányvadászként
érkezett. A kapitány került minden felesleges mozdulatot, egyszerű, világos
szavakkal, de határozott hangon beszélt, miközben az ispán idegesen,
el-elcsukló hangon ecsetelte, mennyire várták már a vadászokat, és milyen
nagyszerű étkeket tálaltak fel a kastély nagytermében.
A sárkányvadászok sosem bízták
lovaikat idegenre, így a csapat erre kijelölt tagjai vezették el a hátasokat az
istállóba, míg a többiek a lépcsőn át követték az ispánt a kastély belsejébe.
A férfi Tyrt a hosszú asztal
főhelyére vezette, és döbbenten nézte, ahogy a kapitány zsákját, takaróját és a
fegyvereit, néhány lépésnyire a párnázott karosszék mögött, takaros kis kupacba
rakja. A sárkányvadászok mind hasonló módon helyezték el saját felszerelésüket.
Utána azonban nem nagyon kellett bíztatni őket. Amint asztalhoz telepedtek,
mohón a sültekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas tálakra vetették
magukat.
Tyr jobb oldalán régi cimborája,
Delpo, egy tömlöcöket is megjárt rablólovag ült. A vörös varkocsú, széles vállú,
széles hátú fickó asztalszomszédjának, a csak nemrég hozzájuk csatlakozott,
szép Lirnának tartott előadást a sárkányseregről. Tyr nem tudta megállni, hogy
ne bosszantsa egy kicsit Delpot. A
lányra kacsintva mondta:
– Már rendszerezte is a dögöket,
de a csodaszert, amivel legyőzhetnénk őket, még neki sem sikerült megtalálnia.
– Igazán? – Lirna még
kíváncsibban fordult Delpo felé, nem is foglalkozott a kissé sértődött képet
vágó Tyrrel.
A vöröshajú harcos kapva kapott
az alkalmon, és részletes magyarázatba kezdett:
– A kicsi vakmerőket, amik közel
jönnek az emberhez, és a csőrükkel, hegyes kis karmaikkal mély vágásokat
ejtenek, apróknak nevezzük. Ők támadnak először. Az elkapók érkeznek a
nyomukban, általában párban repülnek. Karmos lábaikkal elkapják a harcosokat, a
kisebb termetűeket egyedül, a nagyobbakat ketten. Felemelkednek velük, aztán elengedik. Éjjelente sokszor hallom a
társaim rémült sikolyait, és lezuhanó testük ijesztő puffanását a köveken... Az
utolsó rohamban támadnak a tűzokádók. Ezek a legnagyobbak, ők felgyújtják a
házakat, várakat, és a még talpon maradt harcosokat.
– Tapasztaltam – Lirna sóhajtott
–, az egyszerű íjammal és nyilaimmal semmit nem értem ellenük, tehetetlennek
éreztem magam.
– Az íjad kiváló fegyver,
hölgyem, megvizsgáltam. Nyílvesszőket pedig majd adok neked – Delpo beszéd
közben gyanakodva figyelte, ahogy egy dúskeblű, szőke, vastag copfos szolgáló
bort tölt Tyr serlegébe. A kapitány a derekát átölelve magához húzta a lányt,
aki kuncogva a férfi fülébe duruzsolt, és a mellkasát simogatta.
Lirna követte Delpo tekintetét. A
harcos ezt észrevéve vállát vonogatva megjegyezte:
– Tyrt szeretik a nők, és persze
ő is szereti őket.
– Sosem volt családja? – kérdezte
Lirna kíváncsian.
Delpo vállat vont.
– Akad egy-két kölke imitt-amott,
gondolom.
A lány elkerekedett szemmel
nézett rá.
– Micsoda? – meglepetés és
rosszallás érződött a hangjából.
– Nem tudom biztosan, de hát
kinek nincs – védekezett Delpo.
Tyr a szolgáló válla felett
figyelte Lirnát, hirtelen letette öléből a lányt.
– Vidd tovább a bort a
többieknek, csillagom!
Miután a lány kissé sértődötten
továbbment, a férfi elvett egy nagy szelet sajtot az előtte lévő tálról és
beleharapott.
Egy tanácstalan tekintetű harcos
jelent meg a terem ajtajában, kutatva körülnézett. Tyrt észrevéve futva indult
felé, a kapitány is felfigyelt rá, intett neki.
– Valami készül, aprók
gyülekeznek a közeli fákon – hadarta a fiatalember.
– Micsoda? Megindítják a
támadást?
A harcos csak széttárta a karját.
– Ahhoz túl kevesen vannak.
A közelben ülők mind hallották a
szavait, érdeklődve várták Tyr döntését.
– Egyszer sem fordult még elő,
amióta harcban állunk velünk, hogy ne csapatban támadjanak, távolról indulva…
Vajon mire készülnek? – Lirnára nézett. – Menj fel a kapuhoz az őrtoronyba, figyeld a
mozgásukat, és jól jegyezz meg mindent! Maradj ott, ne gyere le, amíg nem
küldök érted! – a határozott utasításra a lány elszántan biccentett. Tyr ezután
Delpo felé fordult. – Te indulj a déli bástyára! Én megnézem, mennyire védett a
belsőudvar – iszonyatosat káromkodott, a fejét ingatta. Megvárta, míg Lirna és
Delpo, fegyvereiket magukhoz véve távozik, majd maga is a felszereléséért ment.
Kardját a hátára szíjazta, kezébe vette szárnyas pengéit.
– Menj vissza az őrhelyedre! – a
hírt hozó harcos nyomában maga is elhagyta a nagytermet. A folyosón balra
fordulva, egy a fogadóoldalinál keskenyebb lépcsőhöz ért. Könnyedén leszaladt az
alkonyi fényben fürdő belsőudvarra.
Szinte dermesztő volt a csend,
semmi nem mozdult. Nem lehetett hallani a támadó sárkányok vijjogását, sem a
szárnyuk keltette sivító hangot, de a környező erdő madarai is elhallgattak.
Egyszer csak, mintha a semmiből
tűnne elő, egy apró jelent meg, kis szárnycsapásokkal körözött. Tyr utána
fordult, tekintetével követte a röpte ívét. Két harcosa futva érkezett hozzá.
– Itt vagyunk, Tyr, ha segíteni
kell – mondta a magasabbik. Feszülten figyelte, ahogyan egyre több apró termetű
sárkány gyűlik köréjük. – Ezek meg mit akarnak?
– Felderítenek, vagy talán
tárgyalni próbálnak – morogta Tyr, nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna.
Az aprók száma nőttön-nőtt, a
szokottnál sokkal halkabban, szinte lopva érkeztek. A három harcos egymásnak
hátat fordítva állt az udvar közepén, lassan utánuk fordulva követték a sárkányok
mozgását.
Azok hirtelen támadtak,
félelmetes sebességgel, egy beazonosíthatatlan jelre vetették magukat a
férfiakra.
Tyr szárnyas pengéivel
szélsebesen hadonászott maga körül, gondolkozni, célozni nem maradt ideje. Egy
az arcának repülő sárkány éles karma mélyen végigszántotta a bőrét. A fegyverei
kihullottak a kezéből, üvöltve kapott a szeméhez. Az iszonyú fájdalom miatt
attól tartott, megvakult. Amikor végre sikerült kinyitnia a szemét, a tenyerén
vöröslő vért megpillantva, szinte örült: a látvány azt jelentette, a szeme
világa megmaradt. Nemcsak az arcán lévő sebből csorgott a vér, a bal alsókarján
is mély vágás húzódott. Minden tagja sajgott, mégis folytatta volna a
küzdelmet, de a teste cserbenhagyta, megtántorodott, és eszméletlenül a kövekre
rogyott.
Lirna futva érte utol a sötét
folyosón haladó társait, akik a kapitányukat vitték egy bőrdarabokból és farudakból eszkábált hordágyon.
– Tyr azt kérte, figyeljem a mozgásukat – mentegetőzött – láttam, hogy baj van... Nem tudtam, jöjjek-e vagy maradjak...
– Helyesen tetted, hogy maradtál.
– Hogy van?
– Nem tudom, Lirna. A bástyáról
láttuk, ahogy egy rakás apró dög gyűlt a belsőudvar fölé. Fedezték egymást.
Amennyit bírtunk, leszedtünk, de mire eltakarodtak, Tyr már összeesett. Akkor
bukkantak fel az elkapók, elragadták Herket és Evernt. Nem hagyhattuk, hogy
Tyrt is elvigyék! Végül feladták, és elhúztak. Csak ekkor tudtunk lemenni…
Csurom vér az arca, mindkét szeme…
– Megvakult? – a lány, a nála
alacsonyabb Delpo válla fölött, rálátott a hordágyon mozdulatlanul fekvő
sebesültre. Ám csak a vér sötét foltjait tudta kivenni Tyr arcán, mert a menet
élén haladó ispán fáklyája alig világított oda.
Delpo nagyot nyögött, ha nem a
hordágyat tartja, bizonyára a tanácstalanságára utaló kézmozdulatot tesz, így
csak elkeseredett hangon válaszolt:
– Ha lemossuk, többet tudunk.
Feszült csendben mentek, csak
akkor álltak meg, mikor az ispán kitárt egy ajtót. Egy fehérrel és vörössel
gazdagon díszített, minden kétséget kizáróan nő által lakott szobába jutottak.
A hordágyat az ágy mellé tették.
Delpo döbbenten nézett körül.
– Nincs egy kevésbé cicomás lyuk
itt valahol? – kérdezte.
– A mi szobáinkon kívül csak ez
az egy háló lakható, úrnőnk ritkán tartózkodik itt és akkor is csak kivételes
vendégeket fogad – az férfi kétkedő arccal figyelte az eszméletlen Tyrt.
Delpo nem töprengett sokáig,
lekapkodta az egymásra halmozott csipkés és hímzett takarókat és az ablak alá
szórta őket. A többiek átemelték Tyrt a hordágyról a baldachin alá, a habos
fehér párnákra.
Lirna enyhe rosszallással nézte
Delpo barbár ügyködését, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Tyr fölé hajolt. A
férfi orrnyergén és a két szeme alatt ejtett hosszú sebből még mindig
szivárgott a vér. Porral keveredve pedig rátapadt a szemére, homlokára, fekete
szakállára. Delpo félretolta a lányt:
– Menj ki! – parancsolta, nem is
próbálta elfojtani az érzelmeit: kétségbeesetten aggódott a cimborájáért.
– Ápoltam már sebesülteket –
Lirna együttérzően mosolygott.
– Nem erről van szó. Nem tudom,
hogyan reagál, ha valami nagy baj van a szemével, emiatt kértem, hogy menj ki!
– Úgy látom, a szemén csak alvadt
vér van… – próbálkozott Lirna, de Delpo kituszkolta, és becsukta az orra előtt
az ajtót.
A lány egy pillanatig döbbenten
állt a sötét folyosón, majd elindult az egyetlen világító fáklya felé. Egy a
magasba vezető lépcsővel szemben rögzítették a falra. Lirna a lépcsőn át az
egyik bástyára jutott. Bár a nap már
majdnem teljesen eltűnt az erdő fái mögött, a külvilág fénye így is túl erős
volt a kastély falai között uralkodó sötétség után. Összehúzta a szemét. A
bástyafalhoz lépve épp rálátott a belsőudvarra. A csapat tagjai már leszórták a
várfalon keresztül a sárkánytetemeket, amiket elbírtak, és halomba rakták az
égetéshez. A többit együttes erővel próbálták meg felhúzni egy szekérre. Az
egyik álldogáló harcos kezében felismerte Tyr szárnyas pengéit. Remélte, nem
tévedett, és a kapitány szeme valóban épségben maradt. Keze egy pillanatra
megremegett, ahogy a kövekre támaszkodva, mély sóhajjal körülnézett.
– Nézzétek! – kiáltotta
ámulva. Egy elkapó sárkányt vett észre
a mező felett. A dög közelebb merészkedett. Tántoríthatatlan és szemtelen volt,
akár a társai. Ezzel bizonytalanították el legjobban az ellenük küzdő
embereket, megtörték a saját erejükbe vetett hitet.
Odalent a várfal mellett valaki
már meggyújtotta a pikkelyes, barna és zöld testekből álló máglyát. Lirna
utálta az égő sárkányok bűzét, de tudta, nincs más mód megszabadulni az idővel
bomlásnak induló ellenséges tetemektől.
Figyelte, ahogy a felszálló füst
keresztezi a vakmerő elkapó útját. Ekkor döbbenetes dolog történt, a sárkány
ide-oda rángatta a fejét, mintha fuldoklott volna, majd a szárnyai
lemerevedtek. Hátborzongató, fültépő sikoltással, pörögve zuhanni kezdett a
föld felé. A társai tetemének füstje különös hatással volt rá…
Lirna izgatottan körülkémlelve
keresgélte a várból kivezető legrövidebb utat. Gyorsan ki akart jutni a mezőre.
Meg kellett tudnia, mi történt az elkapóval! Lehet, hogy a véletlen a kezükbe
adta a győzelem eszközét!
Mire visszaért a szobába, már
csak Delpo maradt Tyr mellett, épp akkor végzett a kötözéssel. A kapitány fejét
a homlokától az orráig vastagon áttekerte fehér gyolccsal.
– Igazad volt – közölte Lirnával,
miközben egy csomóba gyűrte a véres rongydarabokat. – A szeme rendben van,
vigyáztak rá az istenek, de sajnos így kellett bekötöznöm, olyan erősen vérzett
a seb. A balkarja is megsérült, de az csak egy kisebb vágás.
– Nem tért magához?
Delpo a fejét rázta.
– Jobb így, hamarosan kemény harc
elé nézünk, hadd pihenjen. Ha felébred, a kötés miatt nem lát majd, valakinek
mellette kellene maradni – sokatmondó pillantást vetett Lirnára.
– Rám gondoltál? – kérdezte a
lány.
– Igen. A szolgálólányra, aki a
nagyteremben az ölében üldögélt, nem szívesen bíznám – Delpo arcán kaján vigyor
jelent meg.
– Tyr talán jobban örülne neki…
Delpo megveregette a lány kezét.
– Nem hiszem – mondta kedvesen.
Lirna egy pillanatra zavarba
jött, de azonnal eszébe jutott a füsttől elszédült sárkány.
– Delpo, érdekes dologra
figyeltünk fel egy elkapóval kapcsolatban, a többiek a belsőudvaron várnak,
neked is tudnod kell, mi történt.
– Rendben! – a vöröshajú férfi
kifelé indult, még egyszer Tyrre pillantott. – Vigyázz rá! – figyelmeztette a
lányt, mielőtt becsukta az ajtót.
Lirna a szoba vörös kárpittal
borított falánál álló karosszékhez lépett, és a kőlapú kisasztal mellől át
húzta az ágy mellé. Egy pillanatra visszalépett az asztalkához, melyen egy fém
mécsestartó állt, a Tyrnek odakészített kancsó víz és kupa társaságában. A lány
a márványra emlékeztető, zöld erezetű szürkés barna követ nézegette. Sosem
látott még ilyet, de az egyre fogyó fényben, leginkább egy sárkány páncélos bőrére
emlékeztette az ismeretlen anyag. Rövid töprengés után megvonta a vállát,
ölébe vette a Delpo által ablak alá szórt takarókat, és a székbe telepedve
hajtogatni kezdte őket.
Időnként Tyrre pillantott. A
vastag kötés arca jó részével együtt elrejtette a fájdalom esetleges jeleit is,
egyenletesen emelkedő, széles, izmos mellkasa azonban nyugodt alvásról
tanúskodott. Lirna majdnem elejtette a már összehajtogatott takarókat, mikor
hosszabb időre rajta felejtette a tekintetét.
A keskeny ablakon már csak gyér
fény szűrődött be, zavaróan félhomályossá téve a szobát. Lirna felemelte a
mécsestartót az asztalkáról, és a folyósóra indult vele, hogy tüzet szerezzen
egy fáklyáról.
Épp időben ért vissza, Tyr
ugyanis felébredt, és idegesen kapkodva a fejéhez nyúlt. Először a jobb
kezével, majd sérült karja miatt nehezebben mozgó balkezével is tapogatni
kezdte a kötést.
– Nem látok! – kiáltotta
rekedten.
Lirna gyorsan letette a mécsest
az asztalra, és az ágyhoz lépve elkapta a férfi kezét.
– Csillapodj! – nyugtatta. – A
szemednek semmi baja, de van egy csúnya vágás az orrodon és a szemed alatt,
Delpo csak a szoros kötéssel tudta elállítani a vérzést. Néhány nap és rendbe
jössz…
Tyr nagyot nyelt.
– Lirna?
– Én vagyok. Kérsz vizet?
A férfi biccentett. A lány egyik
kezével a feje alá nyúlt, a másikkal a kupát tartotta a szájához. Tyr néhány
korty után köhögni kezdett.
– Sss! – Lirna letette a kupát, a
vállát simogatva nyugtatta a férfit. A köhögés elmúltával Tyr a kötéshez nyúlt,
megpróbálta levenni.
– Szedd ezt le! Tudni akarom,
tényleg látok-e! – morgolódott.
– Persze, hogy látsz!
– Az udvaron még én is azt
hittem, de most… – Tyr továbbcibálta a kötést.
– Majd segítek – Lirna megfogta a
kezét. – Most levágom, ne hadonássz! – Az övén függő tartóból előhúzta
a kését, és óvatosan levágta a férfi szeme elől a kötszert.
– Ezért bíztam rád?! – üvöltötte
a váratlanul betoppanó Delpo. Dühödten fújtatva az ágyhoz vágtázott, és
lecsapta a takaróra barátja fényesre tisztított szárnyas pengéit.
Tyr pislogott és hunyorgott, sziszegve
tapogatta a duzzadt, már varasodó sebet az arcán, végre felnézett. Óvatos
mosolyra húzódott a szája, látszott rajta, hogy még ez az apró mozdulat is
fájdalommal járt. A hangja azonban már bizakodóan csengett:
– Látlak benneteket!
Delpo mosolygott.
– Tudom, hogy nehéz, de én mégis
örülnék, ha új kötést tehetnék az arcodra. A seb mély, könnyen felszakadhat még
attól is, ha csak hozzáérsz álmodban.
Tyr sóhajtott, segélykérő
pillantást vetett Lirnára, de a lány nem állt mellé:
– Elég ronda seb, és különben is
elkínzottnak tűnsz. Hamarosan megint elalszol, így észre sem veszed, hogy nem
látsz.
Tyr keserűen nevetni kezdett, a
hirtelen fájdalomtól az arcához kapott. Véres ujjai
láttán már nem ellenkezett tovább szigorú betegápolóival.
A tompa hangból ítélve, valaki
ököllel sújtott az ajtóra. Tyr felült, lehúzta szeme elől a zavaró kötést.
A lassan kinyíló ajtóban Delpo
állt, kezében egy fura, csövekből, fából és kötelekből eszkábált szerkentyűvel.
– Jönnek – jelentette ki.
Tyr felült, úgy tűnt, nem érdekli
más, csak a társa kezében tartott csodafegyver.
– Mi ez?
– Ez egy utántöltős, sorozatlövő
nyílpuska. Míg te napokig csak heverésztél, én leköltöztem a pincébe, és
hasznosan töltöttem az időt.
– Örülök, cimbora. Összeszedem
magam, és indulhatunk, hogy kipróbáljuk a sorozatlövődet.
– Míg egyedül voltam ott a
csendben, rengeteget gondolkoztam, Ezek nem állatok, Tyr. Emlékeznek és
gondolkoznak, akárcsak mi. Pontosan tudják, elég tapasztalt vagy, hogy
megállítsd őket. Nem először kerültél velük szembe, és néhány várból már
sikerült elhajtanod kisebb csapataikat. Téged akartak. Értesz engem?
Tyr töprengve bólintott.
– Jobban kell vigyáznunk rád! –
Delpo megjegyzését Tyr nem bírta megállni mosoly nélkül.
Nehézkesen kikászálódott az
ágyból, a ruháiért nyúlt. Egész jól ment az öltözködés, a többnapos fekvéstől
merev izmaiba kezdett visszatérni az élet. Delpo csak a fémlemezekből
szegecselt vértek felszíjazásában segített. A szobából kifelé tartva, Tyr
megpillantotta magát a sarokban álló hatalmas tükörben. A tartása kissé
görnyedtnek tűnt, kihúzta magát. A sárkánykaromtól származó sebhelyet ellenben
élete végig viselni fogja.
„Az életem végéig?” Újszerű,
mélyről jövő érzés kerítette hatalmába, nem akart foglalkozni vele, de
megnehezítette a lélegzést. A kabátjába nyúlt, és egy erszényt húzott elő.
Delpotól kicsit lemaradva egy gyűrűt vett ki belőle, a rajta függő bőrszalaggal
a nyakába akasztotta, és az inge alá rejtette.
A várudvaron Lirna várta őket.
Tyr hozzálépett, hirtelen átölelve futó csókot lehelt a szájára. A lány kábult, meglepett pillantást vetett
rá, végül lágy simogatással viszonozta a gyengédséget, miközben az arcát vizsgálgatva
ellenőrizte, valóban jól van-e.
Hirtelen felnézett, tágra nyílt szemmel Tyr válla fölé mutatott. A férfi
megperdült, és már ösztönből emelte szárnyas pengéit.
Az ég szinte feketének tűnt a
támadó, harci alakzatban repülő sárkányoktól.
A sárkányvadászok a végsőkig
elszántan gyülekeztek kapitányuk körül. Delpo letámasztotta csodamasináját, és
hatalmasat ordított:
– Hozzátok az üstöket!
Tyr értetlen arccal nézett rá.
Az elhangzott parancs után néhány
pillanattal a konyha belsőudvarra nyíló ajtajában harcosok jelentek meg. Rudakon
függő fémüstöket hoztak, melyekben tűz égett. Delpo elhadarta Tyrnek, amit tapasztaltak, majd a társaihoz fordult.
– Az utolsó esélyünk! Az álluk
alá célozzatok, ott a legpuhább a bőrük, hadd égjenek minél többen!
A parancs elhangzott. Az íjászok
a tűzüstök körül gyülekeztek. Az első aprók meredeken a föld felé fordulva
megindultak.
A harc megkezdődött. Hol
pengéken, hol csőrökön csillant a nap aranyos visszfénye. A sárkányok
visítottak, az emberek ordítottak, mindenki ellenfelet keresett magának. Ha levágta,
megölte, futott, repült a következő után. Nem gyulladt meg minden eltalált
sárkány, de amelyik tüzet fogott, rikoltva sírt és lángolva zuhant le, nem egyszer
embereket is megégetve. A várt, hatalmas siker azonban elmaradt, az aprókra nem
volt semmilyen hatással az égő társaikból felszálló füst.
A kudarc tudata iszonyú súllyal
telepedett a harcosokra, de nem hagyhatták, hogy eluralkodjon rajtuk.
Tyr sebe felszakadt, saját vörös,
és a szétszabdalt sárkányok élénk zöld vére bizarr maszkot alkotott az arcán.
– Talán az elkapókra másképpen
hat! – kiáltotta Lirnának, akit a fal mellett pillantott meg. A lány maga elé
tette a tegezét, és fél térden, könyökét, a fal egy kiszökellésén megtámasztva
villámgyorsan lőtte a sárkányokat.
Az első elkapók már fel is tűntek
az udvar felett, és lecsaptak. Tyrt ismét elsodorta a küzdelem Lirna
közeléből.
A csata új ritmusra váltott. Az
elkapók rárepültek egy-egy harcosra, megpróbálták megragadni, és magasra emelni
őket. Az emberek a leereszkedő, így
biztosabb célpontot nyújtó sárkányokat támadták. Ha időben érkeztek, a sárkány
még felemelkedés előtt vagy alacsonyan elengedte áldozatát, a már elveszettnek
hit harcos megmenekült. Ha sikerült a sárkánynak magasra emelkednie, a zuhanás
mindenképpen halállal fenyegette az elkapott embert, akár önszántából engedte
el a karmos dög, akár egy jól célzó társa lőtte le az elkapót.
Tyr Delpo figyelmeztető
ordítására kapta fel a fejét, azonnal otthagyta a sárkány tetemét, amit épp
ledöfött a kardjával, mikor az megpróbálta felkapni az egyik harcost.
A vöröshajú harcos a térdelő
Lirna fölé vetődött, akit hátulról célzott meg az egyik elkapó. A sárkány karma
belemart Delpo vállába. A férfi felüvöltött, ahogy az elkapó megpróbált vele
felemelkedni. A hirtelen megforduló Lirna rémülten megragadta a derekát.
– Engedj el, te bolond! – hörögte
Delpo, már könnyezve a fájdalomtól.
Az odaérkező Tyr, fogai között a
késével, lerántotta a lányt a kőre. Egyik kezével belekapaszkodott a
sárkány karmos lábába, a másikban pedig a kést tartva szabdalni kezdte az
inakat. Lirna rémülten nézte, ahogy a
dög szárnyaival csapkodva megpróbált a két férfival felemelkedni.
Ekkor vette észre a másik
elkapót. Az érkezőt tartva veszélyesebbnek, íját felkapva lőni kezdett rá. A
második lövés a sárkány szemét érte, és harcképtelenné tette. Lirna így visszafordulhatott a társai
felé. A sárkány még mindig nem engedte el Delpo vállát, pedig Tyr kése nyomán
már ömlött a zöld vér a lábából. Lirna célba vette a csőr alatti részt, amint a nyíl
a lágy húsba hatolt, az elkapó elengedte Delpot. Tyr pedig azonnal leugrott,
nehogy a várfalról lezuhanó tetem magával rántsa.
Lirna letérdelt a fájdalomtól
reszkető sebesült mellé. Tyr hangosan zihálva hajolt föléjük.
– Tető alá kell juttatni –
lihegte, miközben az arcáról a vér a lány kezére csöpögött.
Lirna aggódva nézett fel rá.
– Ne velem törődj! – dörrent rá
Tyr, és megpróbálta felhúzni Delpot. A vöröshajú harcos, ép karjára támaszkodva
maga is igyekezett felállni. Amint Tyr segítségével végre talpra kecmergett, a
kapitány átadta a helyét Lirnának.
– Támogasd le a pincébe!
– Tyr! – tiltakozott Delpo, Lirna
vállára támaszkodva.
A lány könnybelábadó szemmel,
könyörögve mondta:
– Egyedül nem bírom megtartani!
– De igen, Lirna, erős vagy!
Induljatok! Ez parancs! – Tyr figyelte,
ahogy barátai elérik a pincelejárót. Majd a közelben heverő gazdátlan
kardért nyúlt, amit valamelyik társa veszített el. Hatalmas, sötét árny borult fölé…
Következik: Sárkányvadászok - Delpo
Már készítettem vázlatokat a folytatáshoz, és tudom, mit szeretnék kihozni a történetből, de előfordulhat, hogy a folytatás során bele kell nyúlnom az előzményekbe, ezt jelezni fogom.
