2021. április 17., szombat

10 év - bejegyzésekkel - 100000 megjelenítéssel

 
 
 2011. április 17-én, tíz évvel ezelőtt írtam a blog első bejegyzését, mely így zárult:
 
"Aki biztos úton jár, tulajdonképpen halott" (Carl Gustav Jung) - ezzel még most is egyetértek.
 
A Végtelen mezők vándora saját novellám címe, 1994-ben jelent meg először a Reggeli fényben diákantológiában, a győri Hazánk Kiadó gondozásában, mely a Kisfaludy Napok díjazott írásait tartalmazta. 
 
 
A Végtelen mezők vándora a novellás kötetem címe. 

A Végtelen Mezők Vándora én vagyok, mert imádok gyalogolni, és folyton keresek valamit:
Valami megfoghatatlant, birtokolhatatlant, mint amilyen az első napsugár vihar után, vagy a virágillatú szellő... (Magányba varrva - részlet)

Szeretek menni, amerre a lábam visz. Az ég alatt, a fűben, árnyas fák rejtekében, hegyi ösvényeken, csobogó patak partján, és ha a túlparton bukkan fel az első napsugár az eső után, átkelek a patak kövein. 
Szükségem van rá, hogy időként átöleljen az ember nélküli csend, mely sosem üres... 
A természet hangjai felébresztik a gondolataim, sok írásom első sorai, gondolatcsírái születtek egy-egy túra alatt.
 
Imádom a könyveket, a történeteket, hiszen új helyekre vezetnek, új mezők felé, melyeken túl új hegyek várnak. A könyvek csendje sem üres soha... 

Imádom a zenét, ha kiüresedik a csend, a zene visz tovább...
 
A városban is sokat gyalogolok, ám ilyenkor szinte mindig zene szól a fülhallgatóból, leginkább metal zene. Egy bejegyzés a zenéről.
 
 
 Dead by April - For Every Step (Official Lyric Video) ft. Tommy Körberg
 
Ez a blog sok mindent megmutat az életemről, pontosabban annak egyik legfontosabb részéről, az írásról. Az írásaim viszont sok dolgot mesélnek rólam. Akik a magánéletben is ismernek, valószínűleg rám találnak egy-egy szereplőben, jelenetben. 
 
A Blogarchívumban látható, hogy 2014-ben egyetlen bejegyzést írtam, az az év a magánéletem válságáról szólt, beállt az üres, süket, sötét csend...
 
Forrás: Pixabay
 
 Az írás, a zene és a könyvek emeltek át rajta. A fontossági sorrendet magam sem tudom...
 
2016 - a legtöbb, negyven bejegyzéssel. Megjelent az Őrző második kiadása és a Végtelen Mezők Vándora novellás kötet, mindkét borító látható az oldalsávban.

2011 - a második legtöbb bejegyzéssel, nem véletlenül, hiszen akkor kezdtem a blogolást, nagy volt a lelkesedés.
 
Kiemelném még 2017-et, amikor a Twister Kiadó Bekezdés pályázatán Shortlist-re került a regényem.  
 

Kozlovszky Réka... Az egyik álnevem a sok közül, Rica Whimsy, Anne Salomi, V., mint Vendégszerző... erre az utóbbira bizonyára már sokan rájöttetek. Ha mégsem, lessétek meg az oldalsávot!

A Ne hagyd a hajnalt című történet 2017-ben nem jutott tovább a Bekezdés pályázaton a kiadott regények közé, de épp ez okozta itt a hosszú, csendes szakaszokat, ugyanis rengeteget dolgoztam a kéziraton, mely azóta új címet kapott: Széttört akkordok
További részletek J.V.B. (történetének) sorsáról hamarosan...
 
 
Forrás: Wikimedia Commons, Pixabay
 
A Végtelen Mezők Vándoráról legtöbbet maga a blog mesélhet...

 Köszönöm az írótársaknak, akik az évek során támogattak, vendégszerzőként, vagy a véleményükkel, a tanácsaikkal, a barátságukkal!
Ne haragudjatok, hogy nem sorolok fel mindenkit név szerint, hiszen nagyon-nagyon sokan haladtatok / haladtok mellettem ezen az úton!
 
Köszönöm az Olvasóknak!
 
Köszönöm a hihetetlen, csodálatos 100000 megtekintést!
 
 
Bogár Erika
 
 
Forrás: Pixabay


 

2020. december 24., csütörtök

2020 - A Végtelen-be-zárva önmagamba(n)

StockSnap képe a Pixabay -en.
 

  A Végtelen bezárva önmagamba vagy a Végtelenbe zárva önmagamban... 

 
Bármelyik szófordulat igaz lehet erre a évre az én szemszögemből nézve. 
A tavaszt bezárva töltöttük, és alighogy kiszabadultunk a karanténból, július közepén bokatörés miatt ismét bezárva találtam magam. A bezártság engem soha nem rettent el, mivel írok, imádok olvasni és zenét hallgatni, ezért - eltekintve a bizonytalanságtól és az idős szeretteim, barátaim miatti aggódástól-  nem éreztem rosszul magam, sőt ajándékként fogtam fel a gyerekeimmel töltött hónapokat. Hiszen kamaszok, és ahogy telnek a napok egyre önállóbbak, én pedig engedem őket, menjenek ahova lehetőségük nyílik, próbálgassák a szárnyaikat, mint a sasok.

Ez az év nagyrészt az írásról és az olvasásról szólt. Az utóbbi miatt készül december 24-én az évzáró blogbejegyzés, ugyanis ma 10 éve, hogy regisztráltam a moly.hu könyves közösségi oldalra.
Viszont olvasás szempontjából mégsem ez a legjobb évem, mert még csak beállítani sem sikerült a tavalyi olvasási rekordokat. Ennek pedig az írás az oka. 
Itt a molyos statisztikámon látszik, hogy 2017-ben és 2020-ban is kevesebbet olvastam, mint 2018-ban és 2019-ben. Mindkét év egy új regény körül forgott első sorban. 2017-ben írtam, 2020-ban pedig nagyon komoly javításon esett át Josh története.  
 
 
Idén sok könyvet olvastam kihívásra jelentkezve, az oldalsávban láthatók az aktuális olvasmányaim. 
Amikor a bejegyzést írom, épp Brian McClellan új sorozata tart bűvkörében. A Lőpormágus trilógia után A vér és lőpor isteneinek második kötetét olvasom. 
Az ötven könyves kitüntetést idén is sikerült megcsípni, így a heti legalább egy könyv ebben az  évben is meglesz. Nagyon örültem a "Csak a magyar!" kihívásnak, melyben különböző szempontok alapján magyar szerzőktől olvastam.
Jelenleg négy kihívásban veszek részt. Háromnál 2021-es a határidő, a legösszetettebbnél a Dalriada (igen, a magyar folk metal zenekarról van szó ;) ) kihívásnál 2024-ig van időm. A zenekar lemezei és dalai alapján összeállított szempontok szerint olvasunk.

Ha már Dalriada és tél...

Dalriada: Téli ének

 
Régóta nem írtam és publikáltam annyit, mint az idén.
Meséim olvashatók az új Győri Antológiában, mely idén a Hajnali kiáltók címet kapta. A Kandalló és fahéj karácsonyi novellapályázat  gyűjteményes kötetébe került Első lépés című írásom.
A Győri Antológia húsz éve című tanulmánykötetben pedig G. Komoróczy Emőke méltatta A hiúz című novellám, mely A szerelem misztériuma című kötetben jelent meg először 2013-ban: "Bogár Erika a maga kedves, nőies, az árnyalatokra is figyelő modorában, kitűnő pszichológiai elemzőkészséggel egy véletlenszerű találkozásból kibomló elementáris fellángolást tár elénk, amely fokozatosan egymást elfogadó-támogató szoros élet-szövetséggé alakul/hatna/, ha egy véletlen baleset nem jönne közbe. A szerző jó érzékkel nyitva hagyja és az olvasóra bízza a megoldást – ez a zárlat emeli igazán magasba a kitűnően szerkesztett, szépen megformált elbeszélést (A hiúz)"
Több éves közös munka utána megjelent a Szeretlek, Anya című kötet, melynél közreműködtem. Ez Nagy Edina és autizmus spektrum zavarral élő fia, Olivér története.  
A Győri Szalonban, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér online kulturális magazinjában decemberben több cikkem is megtalálható, tegnap óta főszereplője miatt, az egyik legkedvesebb, a Van Gogh-ról szóló.
 
Novellák, mesék, közreműködés
 
Átdolgoztam a 2017-ben a Twister Kiadó Bekezdés pályázatán Shortlistre került regényemet (erről esett szó fent az olvasás kapcsán), melyet elküldtem lektorálásra Nádasi Krisznek. A tanácsai alapján javítottam a kéziratot, aztán tovább küldtem néhány kedves barátnak, akik bétázták, előolvasták. Az év utolsó napjaiban az ő javaslataikat is figyelembe véve az utolsó simítások következnek, hogy jövőre végre J.V.B. és zenészbarátai is az olvasók elé léphessenek, ahogy néhány évvel ezelőtt Triar és harcosai. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra következik majd be, hiszen az elkészült kéziratot tovább kell küldenem szerkesztésre, korrektúrázásra. A lapokat szépen fel kell öltöztetni, azaz borítót is kell terveztetni, de igyekszem, hogy egy év múlva ilyenkor egy hasonló bejegyzésben már ezekről a munkafolyamatokról mesélhessek. 
 
Nincs írás zene nélkül! A Spotify összegyűjtötte, és már meg is mutatta az évi zenehallgatásom történetét, legalábbis azt a részét, amit az ő rendszerükben töltöttem. E szerint: 


A Five Finger Death Punch dal nem véletlenül vezeti a listát,  hiszen még a lezárások előtt sikerült eljutni a budapesti koncertjükre, és velük együtt a színpadon láthattam, hallhattam Dave Mustaine-t, a Megadeth-szel és a Bad Wolvest is.
Jót nevettem, mikor megjelent a kedvencekről szóló kérdés a telefon képernyőjén, én sem tippeltem volna másra... (Kép és felirat - két dal ;) )
 
 
 
 A véleményem az idei évről?
 
  Lapot húztunk 19-re...     
 
Alexas_Fotos képe a Pixabay -en.
 
...de jövőre meglesz a 21!
 
"Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak..."

 (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája (1990.) A prédikátor könyve / 3. fejezet)

 

Áldott, békés karácsonyt és ölelésekben, kézfogásokban gazdag boldog új esztendőt kívánok minden kedves Olvasómnak!


2020. december 21., hétfő

Triar hosszú éjszakája

 


A királyné gazdagon hímzett vörös kaftánban és nadrágban a kemence előtt állt, a lelkesen magyarázó konyhafelügyelőt figyelte. Rolo fehér kabátján nem éktelenkedtek ételfoltok, ahogy a konyhája, ő maga is mindig tiszta és rendezett volt. Nindra tisztelte a hozzáértéséért és szerette az általa készített ételeket. Most a sülő tészták fűszeres illata lengedezett körülöttük, és a kemence melege tette még hívogatóbbá a helyiséget, miközben kívül az ablakpárkányon megült az elmúlt napokban leesett hó.
– Lakortól is kaptam növényeket, melyeket belesütöttem a lepényekbe. Azt mondta, ezek az ízek illenek az ünnephez. A királynak erdaraguval töltöttem meg egyet. Többféle zöldséggel főztem össze a húst, mielőtt a tésztába tettem.
– Hálás lesz neked, Rolo – bólintott Nindra. – Ínycsiklandozóak az illatok.
– Vadászat után mindig nagyon éhes, és mostanában a vacsorát sem hagyja a tányérján, hogy helyette a napi gondokba vesse magát. Egyre gyakrabban hallom nevetni is, jó hatással vagy rá, úrnőm.
–  A téli csendben nem háborgatják a törzsfők, és panaszosok sem érkeznek naponta, ezért nyugodtabb  –  hárított Nindra elpirulva.
Rolo elmosolyodott, megérintette az asszony karját, közben folytatta az ünnepi vacsora terveinek ismertetését:
– Ma este felszolgálom az égővízbe áztatott gyümölcsöket. A király kérte, hogy süssünk kalácsokat, és osztogassuk azokat a máglyák körül.
– Lenyűgöző a lelkesedésed, Rolo. Segítek a kalácsosztásnál, de most magadra hagylak. Ellenőriznem kell a máglyák előkészítését, és beszélek a krímadarak idomáraival is. Lork már felállíttatta az íjászverseny céltábláit. Triar, gondolom, részt akar venni a versenyben. Mire megérkezik, előkészítenéd neki a lepényt, hogy ne kelljen éhesen kiállnia, és várni a vacsoráig?
A konyhafelügyelő bólintott.
– Köszönöm – mosolygott rá a királyné, mielőtt az udvarra lépett volna.
Odakinn a vidámságát aggodalom váltott fel, amikor egy az aranymarlát kantárszáron vezető testőrt látott belépni a kapun. A harcos hajnalban a királlyal ment vadászni.
– Egyedül jöttél vissza? Hol van a király? – kérdezte a kimerülten lihegő, vastag bundát viselő férfitól.
– A marlákat terrák támadták meg, Szabad Szél megérezte a szagukat, és mivel a király sosem köti ki, elmenekült, de a másik két hátas elpusztult, és Dar, a társam megsérült, amikor védeni próbálta az állatokat.
– A király jól van? – kérdezte Nindra, leplezte aggodalmát, de reszkető keze elárulta. Rolo lépett mellé, aki a konyha ablakából mindent látott.
– Jól van, úrnőm. Semmi baja, és a lelkemre kötötte, hogy nyugtassalak meg. Arra kért, hogy köszöntsd a nevében az egybegyűlteket az ünnepen, lobbanjanak fel a tüzek, és repüljenek a krík az ég felé. Tull várában méltó módon köszöntsék a Megszülető Fényt.
Nindra szemét elfutotta a könny.
– Hogy képzelte, hogy tudok nélküle ünnepelni?!
– Az aranymarla engedte, hogy a hátára ülj? – kérdezte a konyhafelügyelő hitetlenkedve.
– A király beszélt hozzá, míg nyeregbe szálltam, azt mondta neki – a harcos a királynéra nézett –, „Menj a Királynőmhöz!”
Nindra átölelte a csillogó szőrű kétszarvú hátas nyakát, és szeretettel simogatta, aztán megfogta a kantárt és az istállóban indult vele.

Lakor a kamrájában főzeteket és orvosságokat készített. Az ősszel szedett friss növényekből kevert kenőcsök fogytán voltak, így kénytelen volt a tartaléknak megszárított leveleket, szárakat áztatni, forrázni. Épp ráöntötte a növénykeverékre a forró vizet, mikor egy szolgáló bukkant fel az ajtóban.
– A testőrkapitány küldött érted uram, a király nem jött haza a vadászatról.
A táltos a hozzáillő fedővel gyorsan lezárta az agyagedényt, és a szolgáló nyomában az udvarra indult.
–  Lork, mi történt?  – kérdezte a palotába vezető lépcső alján álldogáló testőrkapitányt, aki Rolóval beszélgetett.
– Dar megsérült, a király vele maradt – felelte Lork töprengve.
– Télvíz idején vadászgatni két testőrrel?! Már amikor elindult, mondtam neki, hogy nem lesz jó vége. Szerencse, hogy nem egyedül ment, most miatta aggódhatnánk.
– Most is érte aggódsz – vetette közbe Rolo.  – És Darvo úr, szeretett királynénk édesapja, azt kérdezné: miért nem a testőr maradt ott a fagyos kunyhóban, hogy őrizze a társát?
– Dar megmentette az életét, Triar sosem hagyná magára – szólalt meg mögöttük Nindra. – És attól tartok, a király beteg lába sem bírta volna a hóban gyaloglást. Helyes döntést hoztak, hiszen a testőr elmondta, nem tudott végig marlaháton jönni, gyalogolnia is kellett jó darabon. Szabad Szél az istállóban biztonságban van, a testőrt pihenni küldtem. Most pedig megyek öltözni.  
– Hova készülsz, úrnőm? – kérdezte a testőrkapitány, elkerekedett szemmel.
– Megyünk a királyért. Kérlek, Lork, készülj te is, néhány testőrrel. Fogassatok be két szánba. Rolo, csomagolj mindenből, ami már elkészült a lakomára. Ha estig nem térnénk vissza, rád bízom, hogy a szokásoknak megfelelően ünnepeljétek a Fény Születését. Lakor kérlek, gyere velünk te is. Félek, Darnak szüksége lesz a tudásodra. – Nindra hangja a határozott mondatok ellenére is remegett.
– Jobb lenne, ha maradnál, úrnőm – ajánlotta Lakor, a királyné szemébe nézve.
– Triarral akarok lenni!
– Nem szeretném, ha meghűlnél, úrnőm. Most, a te állapotodban… – A táltos Nindra dacos szemöldök ráncolására elhallgatott.

A terrák a fák között gyülekezve körülvették a tisztást. Triar ledobta az elejtett lira tetemét, leeresztette válláról az íjat, és kivett egy nyílvesszőt a tegezből. Nindrára gondolt. Hamarosan leszáll a sötétség, meggyújtják a vár mellett felállított máglyákat. A felesége a tűz ragyogó fényében lépdel, ügyel mindenre helyette is. A zenészek játszanak, a vár lakói táncolnak, Rolo a szolgákkal kiosztja a kalácsokat. Valaki Nindrát is táncra kéri, ő a kezét nyújtja neki… A keserű tehetetlenség az apját juttatta eszébe, Alder hangját hallotta a múltból, amikor még kisfiú volt. A Hosszú Éjszaka és a Fény Születésének hagyományairól mesélt neki, a tisztelet és az alázat fontosságát szerette volna megértetni vele, aztán feladta, és dühösen kitört:
– Anyád Hiadornak akart nevezni, örülök, hogy hallgattam a vénasszonyra, aki világra segített. Te nem a Nap fia vagy, inkább a Sötétség vitéze leszel, ha így folytatod. – A meggyújtásra váró máglya szétdöntött romjait nézte, amire a fia megpróbált felmászni, Triar pedig letörölte homlokáról a friss vágásból folydogáló vért.
A következő árny a gondolataiban Dar volt, a testőre, akit egyedül hagyott az aprócska kunyhóban, a kis tűzhely mellett.
 – Ha ismét havazni kezd, napokra itt ragadhatunk, elmegyek húsért – mondta neki indulás előtt.
– Uram, a terrák! – tiltakozott a testőr erőtlen hangon, résnyire nyitott szemmel. Jobb vállát vastag kötés fedte, melyen helyenként átütött a vér.
 – Ha beszorulunk ide élelem nélkül, nem bírod ki, Dar.
Cserben hagyta, pedig neki köszönhette az életét. Nem maradhat adós. Darnak ételre van szüksége, és amint a testőrök megérkeznek a szánnal, haza kell vinni a várba.
A lira tetemére pillantott a lába előtt a hóban. Ha itt hagyja, és bemenekül a fák közé, a terrákat leköti egy időre a friss hús élvezete, viszont Dar étel nélkül nem vészeli át a sebesülést.
A terrák lassan elindultak felé, egyre többen lépdeltek elő a fák közül. Tudta, hogy a legnagyobb, a fekete bundájú vezérhím indítja meg a támadást. Még egyszer körülnézett, aztán a vezér tekintetét kereste.
Volt idő, amikor nem riasztotta a halál gondolata, de mióta Tras földjén a felesége szerelme térdre kényszerítette, minden megváltozott. A Királynőjével akarta tölteni az ünnepet. Számára Nindra jelentette a Fényt, neki köszönhetően ért véget Hosszú Éjszakája.
Már nem volt ideje előhúzni a tőrt. Balkarjával védte a nyakát, hogy a ráugró terra azt kapja el, így jobbjával talán még kiveheti a tőrt a tokból. A hatalmas állat, fogait a több réteg ruhába mélyesztve hanyatt lökte a hóban. A király érezte az erős állkapcsok szorítását, de alkarját szerencsére csak a fogak hegye érte el. Egy különös érzéstől vezérelve nem kereste tovább a tőrét, pusztakézzel kapta el a terra nyakát. Ujjait belemélyesztette a gyönyörű, puha bundába, és megszorította az állat torkát. A vezérhím sípoló nyüszítése megtorpanásra késztette lassan feléjük kúszó társait.
A király a falkavezér szemébe nézett, eltolta magától. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a férfi és a terra is. A falka tagjai várakoztak. Triar nem értette, mi történik. Talán a benne lakózó démon rettentette el a terrát, de mást súgott a szíve, és másról tanúskodott a vezérhím szeme. Nem félelmet látott benne, hanem felismerést, mintha az állat tudta volna, kicsoda. Triar engedett a szorításon, a terra nem kapott felé, helyette kihúzta nyakát a markából, és lehátrált róla.
A férfi néhány pillanatig még úgy maradt félig fekve, felemelt fejjel. A terra szemébe nézett. Csak akkor ült fel, amikor az állat megfordult, és a fák közé indult. A falka tagjai követték. Triar dobogó szívvel, megbűvölve nézte őket.
Amikor az utolsó ragadozó is elhagyta a tisztást, nehézkesen, a jobb karjára támaszkodva felállt. A közeli útról kiáltozás hallatszott.
– Terrák a fák között!
– A király!
A szánok előtt haladó testőrök, amint a terrákat megpillantották, leugráltak a marlák nyergéből, és néhányan íjaikat előkészítve, máris a fák közé futottak.
– Ne bántsátok őket! – parancsolt rájuk a király.
– Triar! – sikoltotta Nindra, férje hangját felismerve.
Olyan gyorsan szállt le a szánról és rohant a testőrök után, hogy a mellette ülő Lakornak ideje sem volt megállítani, csak rémülten figyelmeztette:
– Úrnőm! A testőrök terrákat láttak a fák között!
– Nindra! – kiáltotta a király, és a szán felé sietett. A mély hóban, az ő sánta lábával ez nem volt könnyű. A királyné azonban már odaért hozzá. Triar karjában zárta a feleségét.
Nindra remegő kézzel simított végig a férfi jobb arcán. Az arccsontjától az álláig húzódó, szabálytalan rajzolatú, mély forradás már nem borzasztotta el, a férjéhez tartozott, ahogy sánta, rossz lába, határozott, parancsoláshoz szokott hangja, hosszú, sötét haja, a szakálla, és a forradás miatt féloldalas mosolya, amely most végre megjelent az arcán.
– Jól vagy? – kérdezte a fiatal nő reménykedő hangon. Ismerte a férjét, tudta, hogy önszántából soha nem kérne segítséget.
– Úgysem hagynál békén – Triar megemelte bal karját, az asszony háta mögött.
Nindra megnézte a terra fogak által megtépázott zeke alatt a férfi karját, melyen a vastag bélésnek és a több réteg ruhának köszönhetően szerencsére csak felületi sérülések látszottak, a fogak nem tudtak mélyre hatolni.
– Látod, jól vagyok, ellenben neked semmi keresni valód nincs itt.
– Hiányoztál! Hoztunk krímadarakat, szkút és égővizet, sülteket.
– Nindra! – ingatta fejét a férfi, és magához húzta.
– Nem lett volna ugyanaz az ünnep nélküled – felesége átölelte a nyakát.  

Lakor óvatosan átvágta a kötést Dar vállán, Triar a harcos másik oldalán üldögélt egy farönkön, rossz lábát kinyújtotta. A kunyhóba behallatszott a testőrök beszélgetése, nevetése, a máglyaépítéshez használt szálfák és rönkök csapódása.
– Jól vagy? – kérdezte a táltos dühösen a királytól. Olyan hangon folytatta, hogy az előtte fekvő testőr elkerekedett szemmel nézett rá, aztán a királyra pillantott, aki legnagyobb ámulatára nem szólt, helyette a térdét bámulta. – Jó lenne, ha megjönne végre az eszed! A feleséged aggódik érted, a nyomodban jár, a sebeidet kötözi. Törékeny, mint egy kismadár és ő segít felállni neked, aki két harcossal felérsz! Itt az ideje, hogy végre magára vigyázzon és a benne növekvő kis életre… – Triar válaszát várta. Néhány pillanat eltelt, míg a férfi megemésztette a szavakat. Amikor felnézett, a szeme ragyogott. Nem szólt, csak bólintott Lakor felé, a táltos megenyhült arccal biccentett vissza. Dar pedig fektében a kezét nyújtotta, hogy gratuláljon.
– Maradj nyugton! – mordult rá a táltos, és megemelte a tőrt. – A legjobbkor kerültél az utamba. A legtöbbször te vagy mellette, inkább tartsd a helyes úton, minthogy követed az őrült terveit! Most szerencsésen megúsztad, de tudd, ha azt tetted volna, ami a dolgod, a várban maradsz vele.
– Dar végrehajtja a parancsaimat, nincs más dolga. Túl messzire mész, Lakor – intette Triar a táltost ijesztően halk, színtelen hangon. Megérintette a testőr vállát, nehézkesen felállt, felvette vastag zekéjét maga mellől a földről, és elhagyta a kunyhót.
– Nem haragszik igazán, uram – szólt halkan a testőr.
Lakor egy üvegcséért nyúlt a kikészített orvosságok és kötszerek között.
– De igen, most nagyon dühös, Dar. Ilyenkor nem jó a közelében lenni. De nem rám haragszik, magára. Gondolkodni fog, és minden rendben lesz – mosolygott a táltos.

A tisztás közepén hatalmas tűz lobogott, Triar a fák közül bukkant elő. Nindra hozzászaladt.
– Hova tűntél? Lork azt mondta, ellenőrzöd, minden rendben van-e. Ekkora hóban egyedül, a te lábaddal? Már mindenki vacsorázott. Rolo külön neked készített és csomagolt valamit.
– Köszönöm, de nem voltam éhes, kedves.
– Hogy van a lábad? – Nindra kétkedve simogatta a férfi szakállas arcát, a tekintetét kereste. Triar rámosolygott, lehajolt hozzá, megcsókolta az ajkát.
– Hálás vagyok Miának, hogy elvezetett hozzám.
– Én pedig megfogadtam neki, hogy ma éjjel végre elmondok valamit. Reménykedem egy ideje, és már Lakor is egyetért velem.
Triar gyengéd mosollyal, fátyolos tekintettel mérte végig az asszonyt, bár a vastag szőrmebunda elrejtette az alakját.
– Tudod! Lakor? – kérdezte Nindra csalódottan.
– Bocsáss meg neki, annyira aggódott érted, hogy elmondta, míg Dart kötözte. Azt mondta, nekem kell vigyáznom magamra, nem neked.
– Mi vigyázunk rád, te vigyázz Tulliára!
 Triar magához szorította a feleségét.
– Királynőm – suttogta a hajába.
Lork lassan lépkedett feléjük, hogy ne zavarja meg őket, de Triar intett neki.
– Gyertek a tűzhöz, ünnepeljetek velünk! – hívta a testőrkapitány a királyi párt. – Hamarosan, itt az idő, hogy felrepüljenek a krík!

A máglya mellett a testőrök körtáncot jártak és énekeltek, egyikük egy kidőlt fán ülve a kobzát pengette. Lork a karját nyújtotta a királynénak. Nindra beleegyezést kérőn nézett a férjére. Ha szomorúnak vagy csalódottnak látja, nem fogadta volna el Lork felkérését, de Triar biztatóan mosolygott, sőt intett is neki, hogy menjen csak.
Nindra a vastag bundában, prémes csizmában, a széttaposott hó tetején, a csillagok alatt táncolt, melyhez harcban edzett férfiak hangja szolgáltatta a zenét. Boldog volt. Itt az erdőben különös szépséget kapott az ünnep, és olyan erővel tört rá az áhítat és a várakozás érzése, amilyennel Darvo várának udvarán sosem találkozott. Többször is Triar felé nézett, biztos akart lenni benne, hogy ő is jól van. Mikor az egyik harcos a tűzhöz támogatta Dart, látta a férje örömteli mosolyát, melyet a testőre állapotának javulása varázsolt az arcára. Dar mondott valamit, a király nevetve nyújtotta felé a kezét. Nindra a férjén felejtette a tekintetét, boldogsága és nyugalma láttán megtorpant tánc közben, megakadályozva ezzel, hogy Lork elforduljon vele.
– Visszakísérlek hozzá, úrnőm – mondta Lork, árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában.  
Triar a kezét nyújtotta Nindrának, hogy felülhessen a magas, állatbőrökkel vastagon leterített, kidőlt fatörzsre. Az apró termetű fiatal nőnek le sem ért a lába. Az eddig táncoló testőrök is köréjük gyűltek. A kobzos, jól meghúzta a felé nyújtott égővizes butykost, és egy balladába kezdett. Nindra meglepetten nézett oldalra, Triar dúdolt mellette. Halk, mélyen zengő hangja a lelke mélyéig megborzongatta. A férfi rámosolygott, átölelte a vállát.
A dalnak hirtelen szakadt vége, a kobzos leeresztette a hangszert. Körülöttük az erdő fái között fáklyák tűntek fel, hangok hallatszottak, és Rolo vezetésével Tull várának népe özönlötte el a tisztást.
Nindra leugrott a hóba, a kezét nyújtott a férjének. Lakor mosolyogva ingatta a fejét. Az idomárok a tűzhöz siettek, a királyt figyelték. A kis tisztás megtelt emberekkel, és fák között lobogó fáklyák többek jelenlétéről tanúskodtak. Amikor a király felemelte a karját, a harcosok levették a madarak fejéről a szemüket is takaró kis sapkákat.
Az égen ragyogó csillagok, a fehér hó, a lobogó tűz, mind a Születő Fényt köszöntötte, és Tull várának népe áhítattal nézte a levegőben úszó kiterjesztett szárnyú madarakat, melyek mítoszbéli testvérét a testőrök mellvértjükön viselték. 

2020. június 7., vasárnap

...ezt nem szúrtam el, bár pánikoltam!

Karanténmérleg: Túléltük, együtt voltunk, jól vagyunk!
Személyes bejegyzés 

Természetesen  a kijárási korlátozás elején az én fejemben is megfordult, hogy "íráskényszeresként" karanténnaplót írok, de végül elmaradt. Vlog vagy videónapló azonban eszembe sem jutott, mivel feltételezhetően introvertált személy vagyok - bizonyos jelek ezt mutatják. Vannak pillanatok, amikor meg éppen az ellenkezőjének a szimptómáit látom magamon,  szóval nem tudom. Az biztos, arra nem mertem vállalkozni, mint sok tisztelt és  nagyon kedves szerzőtársam, hogy felvételt készítsek, amint épp az írásaimból olvasok fel.
Hamarosan visszatérek a home office-ból a könyvtári munkához. Az így lezáruló karanténidőszak pedig életem egyik legszebb időszaka marad, tele különös és tanulságos emlékekkel. Hetekig együtt voltam a kamasz fiaimmal - akik a körülöttem lévő családokat nézve -, hamarosan már nem igénylik majd ilyen mértékben az anyukájukat. Sütöttem, főztem nekik, rengeteget beszélgettünk, a kapcsolatunkra egyedül a digitális oktatás vetett árnyékot. (Az egyik kölyök túl laza, az anyja meg még mindig maximalista - "Mea maxima culpa!")
Na, innentől nagyon személyes...
Legyünk túl a legrosszabbon: a pánikbetegség, ha nem is súlyos, de van...
Az első komoly jelek néhány kamaszkori apróságon kívül a kisebbik fiam születése után jelentkeztek, illetve, amikor kétéves lett és egyszerre a két gyerekkel kellett foglalkoznom. A nagy fiam sínylette meg, hogy szerintem a teljesítménykényszerem (háztartásban, GYES alatt is működött) miatt, nem tudtam nyugodt maradni, de megoldottuk, kis pszichológusi segítséggel. A pánik látszólag eltűnt, a válásig. Egyedül maradtam a két fiúval, minden teher a nyakamba szakadt.
Míg az új életünket felépítettük és együtt kilábaltunk a nehézségekből, borzalmas első két évünk volt a fiúkkal. A részletekről a gyerekek miatt nem írok, és nem is vagyok elég nyílt hozzá, lásd fent.  A lényeg, hogy - bennem rengeteg félelemmel, sokszor bénító pánikkal -, de nagyon sok jó ember segítségével - anyukám, barátok, tanárok, kollégák - túljutottunk rajta.
A házasságom idején, nem firtatom már, miért, teljesen magamra maradtam. Fokozatosan elveszítettem a barátaimat, lemondtam a színházról, a zenéről, az írásról, az olvasásról. Mostanra visszatértek a régi barátok, sőt rengeteg új ismerőssel gazdagodott az életem, akik közül néhányat már új barátnak érzek. Van színház, írás, olvasás és zene, zene, zene!
Rengeteg zene! Akik személyesen ismernek, vagy követnek a Facebookon, tudják, hogy mit jelent nekem. Valójában még annál is többet, a zene segített kilábalni! Van ordítós, sírós és "ugrálós jókedvem van" zeném. A történetek mellett (akár saját magam által kitalált, akár más által írt) a zene tart egyben, ha jön a pánik. A fülhallgatóval burkot von körém és nem kell tudomást venni a külvilágról. 
Ja, amúgy metál koncerten nem félek!

Pedig kicsit nagyobb a tömeg, mint a buszon... Na mindegy, én nem értem...
A karanténhelyzet legnehezebb része volt számomra, hogy ki kellett menni a lakásból! Hetente egyszer munkahelyre, egyszer bevásárolni. Ne fogj meg semmit, vagy fertőtleníteni kell, magad is meg mindent, amihez hozzáérsz! Hoppá, fülhallgató kilőve! Jézusom, zene nélkül meghalok! Ásványkarkötők! Azokat nem kenem össze fertőtlenítővel...  Akkor karkötő sincs! Anyuhoz is megyek, nem viszek vírust! 
A tetkó! Van kabalakör, gyöngy, zene! Túlélem!

Nem sokkal azután, hogy elkészült :)
Ennek ellenére minden tervezett kivonulás előtt este lámpaláz, gyomorgörcs, hányinger, remegés. Reggel ugyanez. Buszon, boltban ügyetlenkedés, zavarodottság, persze, hogy leesik, ottmarad vagy elfelejtődik valami. És a sofőr, meg az az utas és a pénztáros, tuti, hogy most kiröhög, hülyének néz. Közben lever a víz. Megfulladok a maszk alatt! Kapar a torkom! Be kell vennem egy cukrot, vagy végem! Viszket az orrom!  Zenét akarok!
Végre bent a lakásban! Egy hétig nyugalom. Béke. Nem kell félni, nincs remegés, rosszullét.
Szerettem a home office feladatot, minden nap főztem. Kiflit sütöttem, amerikai palacsintát, muffint. Írtam négy novellát.  Ha írok, általában nem, vagy kevesebbet olvasok, de azért pár könyvet is befejeztem. Rengeteg zenét hallgattam, táncoltam, halkan énekeltem a gyerekek érdekében... A dalolás tényleg nem megy nekem, sajnos még a hörgés sem, azt meghagyom Johan Heggnek és a többieknek.
Karanténmérleg: leadtam a rockersúlyomból 3 kg-t, azért a 66.6 kg-ot sajnálom, de így könnyebben lemegy majd a még tervezett három. Köszönhetően a napi edzésnek.

Esküszöm, nem pakoltam lisztet a zsebembe, hogy ennyi legyen, 60 kg-ra hajtok :)
Rájöttem, hogy szeretek főzni, és ha nem írok közben novellát, tudok sütni is, így kevesebb eséllyel égetem oda. Visszatértem a cél nélküli, örömmel íráshoz. Még mindig novellát szeretek írni a legjobban, és az talán megy is...
Nekem ezt hozta a karantén, megmutatott engem magamnak.... és minden nehézség és a sok "nincs" (ha tudnátok, milyen hosszú listát írhatnék arról - ahogy bárki -, hogy mit szeretnék) ellenére ráébredtem, hogy jól érzem magam a bőrömben, ha nem adom fel és nem hagyom el magam! 
Köszönöm, hogy elolvastad!

Ui: Bocs, az aktuális zenéket nem bírom kihagyni.
Az ordítós:
Amon Amarth - Guardians of Asgaard
Az "ugrálós jó  kedvem van" vagy éppen "nem hepiendeset" írok (igen, jól látod, a kettő nem zárja ki egymást...) zene:
Orden Ogan - Gunman

2020. április 24., péntek

Nem veszhet el...

amit már megéltél, láttál, meghallgattál, a szívedben őrzöl, sőt talán már le is írtál... Megmarad emlékként, képeken, füzetekben, digitális adathordozókon. Legyen szó baráti találkozásokról, beszélgetésekről, most "tiltott" kézfogásokról, ölelésekről...
Az irodalom és a zene kapcsán nem arról szeretnék írni, mit jelent a koncert nélküliség a zenészek életében, és mit jelent a könyves rendezvények hiánya a kiadók és az írók életében, hiszen a jelenlegi helyzet gazdasági szempontból nemcsak őket sújtja, hanem a társadalom más csoportjait. Nekünk embereknek szükségünk van a szépre, még a létfenntartás eszközeit, az edényeket, sőt a fegyvereket is ősidők óta díszítik. A zene, az éneklés, az elmesélt vagy leírt történetek a szépre-, jóra való igényt elégítik ki, nagyon-nagyon régtől fogva, táplálva és megtisztítva, megerősítve az emberek lelkét. A testi egészség megóvása érdekében időnként háttérbe kell szorítani a lelki egészséget, nélkülözni kell, de a  hiányérzet egy idő után itt is jelentkezik, elbizonytalanít, elgyengít, ahogy társas kapcsolatok hiánya is.
 
Amióta az eszemet tudom, nekem is szükségem van a zenére. Kell ahhoz, hogy kiléphessek a hétköznapi problémák vonzásából, hogy teljesen kizárjam a külvilágot és feltöltődjek mentálisan. Amióta írok, azért szól a témának megfelelő zene, hogy belehelyezkedjek a történetbe. Talán már függőség, mert hiányzik, ha hazatérve vagy főzés közben nem indítom el valamelyik lejátszási listámat. Csak olvasás közben nem hallgatok zenét, mert  egy jó történet elvarázsol, beszippant, más tájakra repít. Az agyam ilyenkor ugyanazt teszi,  mint amikor sír egy gitár vagy dübörög a metál, lazít, pihen, hagyja magát sodortatni a képek által, nem erőlködik.

 ...mert decemberben még nem gondoltuk volna, és akkor volt utoljára bejegyzés...

Bár valamilyen szinten az olvasás és a zenehallgatás is magányos tevékenység, számomra mégis nagy veszteség mindkét területen a személyes találkozások eltűnése. Február 20-án, mondhatjuk úgy, hogy a koncertezés huszonharmadik órájában még sikerült eljutnom a Five Finger Death Punch Megadethszel és Bad Wolfvesszal közös koncertjére. A Könyvfesztivál miatt azonban fáj a szívem, hiszen most lett volna a hétvégén. Ez a rendezvény számomra nemcsak egyszerűen a könyvekről szólt volna, hanem barátokról, írótársakról, ismerősökről, akikkel az elmúlt években itt találkozhattam először személyesen, az  online ismeretség után. Most újra online maradtunk, csak gondolatban ölelkezünk és sírunk egymás virtuális vállán.
S miközben aggódunk a családunkért, barátainkért, a saját jövőnkért, ugyancsak az internetnek köszönhetően érkeznek a hírek a világból a járvánnyal kapcsolatban: melyik híresség lett pozitív, egy író meghalt, egy énekes kórházba került, egy dobos tizenkét nap után felébredt a mesterséges kómából... Gary Holt, gitáros bejelenti, hogy az ő tesztje is pozitív... Régen nem vagyok már tini, de az ilyen hírektől a szívem összeszorul. Ők csak az ismert arcok, de az egyre növekvő számok mögött is emberek vannak. Így egyre inkább megértem, miért kell, hogy továbbra is álom maradjon néhány koncert, és jobb, ha az íróbarátokkal most csak az "Arckönyvet" olvasgatjuk közösen.

A kijárási korlátozás miatt lényegesen kevesebb külső inger ér, ennek köszönhetően az Áthúrozott hajnal befejezett kézirata után dolgozom a második részen. Az előolvasóknak karácsonyi ajándékként írt novella mellé elkészült egy második novella, mely napjainkban játszódik: a járvánnyal kapcsolatos hírek hatására állt össze.
Ha a munkám miatt ki kell mennem az utcára, nem olvasok a buszra várva és nem veszem elő a telefonom sem a fülhallgatóval. A saját biztonságérzetem és a családom védelme érdekében a koncertek után jobbnak láttam lemondani a szabadtéri zenehallgatás másik formájáról is. Lehet, hogy paranoia, de inkább nem használom az utcán a fülest, minthogy kényszeresen tisztogassam, mikor hazaérek... Hiányzik, borzasztóan hiányzik, viszont utazás közben az agyam így a készülő történet körül forog, amit otthon lejegyzetelek.
Itthon stream koncerteket nézek vagy hallgatok, és meditálok... Talán meglepő, hogy egy Lamb of God vagy Corey Taylor koncertet is lehet csukott szemmel, az ágyon fekve  hallgatni... Persze közben nem  zöld réten sétálgatok (félreértés ne essék, meditáltam már igazi meditációs zenére is) hanem ugrálok a tömegben. A gitárt, ha éppen nem akarom nézni a zenész kezét a hangszeren, egyébként is szeretem elmélázva hallgatni. Dave Mustaine-t az Arénában is csukott szemmel hallgattam...

Nem szeretem a tömeget. A buszon, a piacokon szorongás tör rám, és légszomjam lesz, ha túl közel állnak hozzám, emiatt kell a füles is... Magam sem értem, miért nincs semmi gondom egy metál koncerten a tömegben, kivéve, amikor cigarettáznak mellettem, attól még ott is légszomjam lesz... Szerencsére ez már egyre kevésbé jellemző... Vagy talán sokáig nem is lesz lehetséges, hiszen a koncerteken a közönség vállvetve hallgatja a zenét, vagy összekapaszkodva tombol és énekel, elszabadulva egymásnak rohan, kiabál, nevet, néha sír... És ez most mind veszélyes egy bizonyos távolságon belül. Aki átélte már, érezte ezt a közösséget, csak az tudja mit jelent, hogy nem lehetnek koncertek. Amikor a zene lüktet az ember lábában, a szívében, amikor élőben látja és hallja a szóló közben a gitárost. Számomra egy koncert ugyanazt a feltöltődést adja, mint egy hosszú hegyi túra, talán ambivalensnek és paradoxonnak tűnik a megállapítás, ahogy a metál koncert meditatív jellege is, de nálam működik. Nagyon bízom benne, hogy mindez nem veszik el...

Fizikai igénybevétel a tánc és az ugrálás, illetve a gyaloglás, s míg az egyik oldalról a csend teremt harmóniát, amely képes kikapcsolni a tudatot és felébreszteni az érzékeket, addig a másik oldalról ezt adja nekem a zene. A  lényeg, hogy kiüresednek a gondolatok, lazítani vagyok képes. Egyszer a csend, másszor a dallam visz el olyan helyre, ahova a lábam nem tud, és ahonnan felfrissülve, kikapcsolva, új erővel térhet vissza a lelkem, ugyanúgy mint amikor magába szippant egy könyvbe foglalt gyönyörű történet...

Saját fotó

2019. december 23., hétfő

Áldott, békés karácsonyt kívánok!

Kép: Pixabay


Minden évben megajándékozzuk egymást egy írós-könyves csoportban
 egy-egy rövid történettel, verssel. Sorsolás útján szavakat kapunk, melyet el kell rejteni 
az ugyancsak kisorsolt ajándékozottnak írt sorokban. 

Idei történetemmel kívánok áldott karácsonyi ünnepet és 

békés, boldog új esztendőt kedves Olvasóimnak!


Efi és a karácsonyi varázs

(Szavaim: mézeskalács, varázs, szánkó)


Efi, teljes nevén, Erdőfy Kinga az ágyán üldögélt, és párnákkal felpocolt lába felett bámult ki az ablakon. Egy ideje elállt a hó, de a vastag szürke felhők újabb havazást ígértek. Megnézte a mobilján az időt.
Most már készülődne, zuhanyozna, öltözködne, ha... a Mikulás kupán nem tapadt volna le a lába a sáncolásnál. Szerencsére csak húzódást szenvedett, nem szalagszakadást vagy csonttörést, de az egyesület karácsonyi rendezvényéről így is lemarad. Csak a csoda, valami bűvös varázs segíthetne, hogy mégis elmehessen, pedig ott lesznek a focista fiúk, így Zozo is.
Zozo… Efi sóhajott. Egy hete, az egyik edzés után a kézilabdás lányok együtt sétáltak a buszmegállóba a focistákkal, de Julcsi megijedt, mert nem találta a kabátzsebében a bérletét, ezért ők ketten lemaradtak. Ahogy barátnője kétségbeesve kotorászott a sporttáskában, Efi mellette álldogálva Zozót figyelte. A fiú hátrafordult, őt nézte, lassított. Őket várta. Amikor befordult a kanyarban a busz, Julcsi végre előhalászta a bérletét, és futni kezdtek a megálló felé. Zozo elvigyorodott, már ő is futott, de csak jelképesen, hogy észrevegye a sofőr, és időt nyerjen a lányoknak. Amikor becsukódott a jármű ajtaja, Efi nekitámaszkodott, és Julcsi mellől nézett fel Zozóra. A fiú a sofőrfülke mellett állt, a lányra mosolygott és kacsintott.
Késő este, a számára szomorú véget ért, de szerencsére a csapata által nyert mérkőzés után Efi megírta Julcsinak, hogy végre hazaért a kórházból. Barátnője rögtön felhívta, hogy érdeklődjön, mi van vele. Videocseten, sokat sejtető mosoly kíséretében elmesélte, hogy Zozo, aki addig a többi focistával együtt szurkolt a hazai kézilabdás lányoknak, eltűnt a lelátóról, miután Efit elvitte a mentő.
– Nincs ha... – sóhajtott Efi újra, a könnyeit törölgetve.
Összerezzent, amikor megszólalt mellette a telefon. Julcsi neve látszott a kijelzőn. Efi szipogott. Semmi kedve nem volt Julcsi együttérző, aggódó szavaihoz. Ráadásul tudta, hogy barátnője képes lenne felajánlani, hogy ő sem megy… Ez pedig már túl sok lett volna.
– Miért nem veszed fel? – lépett be apja a szobába, kezében egy nagy dobozzal, és furcsa módon nem melegítőnadrágot viselt, mint amikor uzsonnát hozott neki, hanem farmert és inget.
– Mész valahova, Apu? – kérdezte Efi, most már a könnyeit nyelve, és elhallgattatta a telefont.
– Most jöttem meg a Nagyitól. Készen vannak a mézeskalácsok.
– Nem mondtad meg neki, hogy mégsem kell? Nem megyek az évzáró bulira…
A telefon megint megszólalt.
– Vedd fel, Efi! – szólt rá az apja határozottan. – Julcsi azért hív, mert mindjárt ideér. Anyád a fürdőszobában vár, segít megmosakodni, felöltözni. Húsz perced van.

Az édesapja kisegítette az autóból, és Julcsival, két oldalról támogatva a szánkóhoz kísérte, melyet a csapattársai álltak körül. Ekkor kinyílt a klubház üvegajtaja, Zozo és a haverja, Levi kabát nélkül, mindketten barna pulcsiban szaladtak feléjük a hóban.
– Majd mi húzunk! – kiáltotta Levi, és a fejére csapta, eddig a kezében tartott, rénszarvas aganccsal és piros orral díszített sapkáját.
A lányok segítettek Efinek a szánkóra ülni, az apja az ölébe tette a mézeskalácsokkal teli dobozt.
– Jó bulizást, gyerekek! – Puszilta meg a lánya homlokát, és az autóhoz tartva még hozzátette. – Hívj, ha jöhetek érted!
Ahogy a bejárat felé húzták a szánkót, Julcsi mellette futva, Efi fölé hajolt.
– Ki beszélt itt varázslat nélküli karácsonyról? – kérdezte nevetve.
– Köszönöm! – suttogta Efi, és az arcához nyúlt, mert úgy érezte, hogy kicsordulnak a könnyei, de ezúttal az örömtől. Valami mást is megérzett a bőrén, felnézett. Zozo is épp akkor fordult hátra.
– A kapuban felemellek – mosolygott a lányra.
És a kékes szürke alkonyatban nagy fehér pelyhekkel hullott a hó...

2019. május 5., vasárnap

Magdaléna

Kép: Pixabay

Az őrzött, minden kényelemmel ellátott lakóparkok befolyásos lakóiknak köszönhetően a városok központjaivá váltak. Ahogy fejlődtek és gazdagodtak az itteni közösségek, úgy szegényedtek el a falakon kívül élők.
A Kék Város egyike volt a régió legelső lakóparkjainak. Vezetői – ahogy a világtörténelem minden vezetője – abban bíztak, hogy az ő mikroviláguk, fejlett infrastruktúrája és külkapcsolatai révén megvédi őket mindentől még akkor is, ha a Föld nagyrésze a felmelegedés következtében lakhatatlanná válik.
És úgy tűnt, igazuk van. Mert hiába nyelte el az óceán egymás után a szigeteket és a part menti országokat, és hiába sivatagosodtak el egyre nagyobb területek Európa szívében is, a biztonságos Kék Város élt, virult és fejlődött.
Itt lakott Magdaléna Mond, első osztályú tiszt, akit alig harminc éves kora ellenére már a Lélekmentő Intézet élére neveztek ki. Magdaléna magas volt, karcsú. Sötétbarna haját általában kontyba tűzte, és ha kilépett a lakásából, mindig divatos kosztümöt viselt. A zuhanyzójából sosem fogyott ki a víz és sosem tapasztalta még az áramszünet nehézségeit.  Nem ismerte sem az éhséget, sem a szomjúságot. Még nem volt beteg. Az iskoláit lélekmentő diplomájának megszerzéséig bentlakásos intézetekben végezte. Munkába állása óta minden hétköznap ugyanakkor kelt, zuhanyozott, reggelizett. Majd dolgozni indult a földalatti vonaljáraton. A fülke ajtaja mindig ugyanakkor nyílt ki, ő mindig ugyanakkor szállt be, és ugyanabban az időpontban lépett ki az irodájába vezető folyosóra.
Ma hajnalban azonban nem a programozott bioébresztője ébresztette, hanem egy különös, kissé nyomasztó álomból menekült az ébrenlétbe. Első páciense látogatta meg: egy hosszú, fehér hajú és fehér szakállú öregember.
A főnökei könnyű esetnek gondolták ezt a békés, törékeny vénembert, de ő azóta sem tudta elfeledni mélytüzű szemét és bársonyosan meleg, gyengéd hangját.
A szerencsétlen öreg hamarosan a földalatti urnacsarnokba került, de Magdaléna tanulásra képzett agya megőrizte meseszerű szavait, és valódi kilétét elfedő nevét:  Wilfred testvér. Az öreg csodás történeteket mesélt a Grálról, melyből egy Jézus nevű legendás tanító ivott. Úgy hitte, egy napon mindenki ott áll majd a maga Grálja előtt, de csak kevesen lesznek képesek felismerni a lehetőséget. Amikor megtudta, hogy a fiatal doktornő neve Magdaléna, áhítattal suttogta: „Mária Magdolna, magzatával a szíve alatt, maga az élő Grál.”
Ez a találkozás segített Magdalénának megérteni, hogy könnyebb kezelni a körüllakókat, ha elfogadja babonás hitüket. Munkája kezdetén nemcsak a hitvilágukat, de elhanyagolt külsejüket is elképesztőnek találta. A városlakók a maguk nemében tökéletesek voltak. Hiszen az ellenőrzött táplálkozás, a rendszeres orvosi felülvizsgálatok és a gondosan kikísérletezett kozmetikumok a testi kellemetlenségeket már rég kiküszöbölték. A városi férfiak és nők egészségügyi okokból epiláltatták a testüket. A genetikának és a kisebb korrekciós műtéteknek köszönhetően csak a hóbortos különcök viseltek szemüveget. Nem voltak sebhelyes, forradásos, kopasz és ősz hajú emberek.
Magdaléna legújabb páciense ezzel szemben egy borostás arcú, félhosszú, szőke hajú harmincöt év körüli férfi volt, egy tipikus körüllakó, a legveszélyesebb fajtából, a radikális földvédők közül való. Sötétkék, rövidujjú kezeslábast viselt, mint az átnevelősök mind. Szürkés zöld szemét a vele szemben álló törékeny nőre szegezte, arcán régi forradások és friss sebek látszottak.
Magdaléna alig tudta titkolni meglepetését. A földvédők általában megtagadták az átnevelést, inkább letöltötték a büntetésüket, és visszatértek a városon kívülre. A férfi által aláírt virtutext azonban ott lebegett az asztala felett, a szoba közepén. Magdaléna rápillantott a páciens nevére: Del War. Felvett név volt, akárcsak egykor Wilfred testvéré…
– Üdvözlöm, Del – mondta barátságos mosollyal. – A nevem Magdaléna Mond. Tudom, hogy már nem először kínáljuk fel a lehetőséget az átnevelésre, Ön azonban sosem fogadta el. Örülök, hogy most mégis vállalta. A beültetett chip nem akadályozza semmiben. A városőrök ennek segítségével követhetik a mozgását, és jelez, ha elhagyja a kijelölt területet. Az én feladatom, hogy az első néhány hónapban segítsem a beilleszkedését.
A férfi egykedvűen fogadta Magdaléna szavait, és a kiléptetés alatt sem mutatott semmiféle érzelmet.

Néhány órával később az okkersárga mozgójárdáról beléptek egy kicsi, fehér csempével borított helyiségbe. Magdaléna az üzlet hátsófalánál álló fülke felé terelte Delt, közben elhaladtak egy multiképernyő-asztal és néhány fotel mellett.
– Menjen be a fülkébe, álljon meg nyugodtan, és a második hangjelzés után ki is jöhet – bíztatta Magdaléna a férfit, aki szó nélkül engedelmeskedett.
Magdaléna mosolyogva várta odakinn, majd az asztalhoz kísérte.
– Üljön le!
Del hamarosan a képernyőn látta viszont magát, öltönyben, sportruhában, alsóneműben.
– Most beütjük a rendelés számát annak, ami tetszik magának, és egy-két nap múlva kiszállítják – magyarázta Magdaléna.
– Én ezt nem tudom kifizetni… – tiltakozott a férfi rekedten.
– Nem olvasta el a virtutextet a szerződéssel, mielőtt aláírta? Hitelt kap, amit törleszt, ha majd munkába áll nálunk.
Úgy tűnt, Magdaléna kedvessége hatással volt Delre, mert egész barátságos hangon szólalt meg újra:
– Hol vannak az eladók? 
– Az exkluzív üzletekben dolgozik még egy-egy, de a ruhagyáraknak nem éri meg embereket alkalmazni ilyen technika mellett. A bevásárlóközpontokban vannak kirakatok, ha azok érdeklik.
Del a fejét rázta.
– Hazamehetnék? – kérdezte.
Magdaléna az utazófülke állomásra kísérte, és odavezette a megfelelő járgányhoz.
– A közösségi szállás őrei már várják és elmagyaráznak mindent. Holnap délelőtt találkozunk, sétálunk egy kicsit a városban.

Egy bevásárlóközpont kávézójában ültek, Del a vízesést nézte. Egy pillanatra mintha fájdalom villant volna a tekintetében. Halk, tépelődő szavait alig lehetett érteni:
– Ahogy a lezúduló víz zuhan alá a mélybe, az a szabadság, az álmodás.
– Ezek szerint fürdött már természetes vízben – állapította meg Magdaléna csodálkozva.
– Igen, odakinn –  a férfi valahova nagyon távolra nézett, mintha a végtelenen túl látná álmai zuhatagát. Magdaléna megsajnálta:
– A víz a medencében csak félméteres, a zuhatag pedig hologram, sajnálom.
Del vállat vont, arca kifejezéstelen lett. Magdaléna apátia közelinek érezte az állapotát. Tapasztalatból tudta, milyen veszélyessé válhatnak az ilyen alakok, ezért folytatta a beszélgetést:
– Mit is mondott ott a hűtőpultnál, mikor a készételeket megmutattam?
– Színes gumi – a férfi vállat vont. – Igazán úgy néznek ki, ne haragudjon. Maga is ezt eszi? Itt ehetne rendes ételt. Nem hiszem, hogy nem tudná megfizetni. Gyümölcsöt, igazi húst, zöldséget. A vadasparkban gyakran ettem szabad tűzön sütött krumplit, sőt néha az erdészek hoztak vadhúst is…
Kicsit felélénkült, és az éjszakai erdőről kezdett mesélni. Képszerűen, szinte költőien.  Magdaléna maga előtt látta a csillagos eget, hallotta a fák széltől susogó lombját, a bagoly huhogását, és más éjjeli állatok neszeit.
Rövid hallgatás után újra faggatni kezdte a férfit:
– Van családja?
– A szüleim.
– Feleség, gyerek?
– Nincs feleségem, és túl sok gyereket láttam meghalni… Akkor hoztak ide először, amikor inhalátort loptam a vadas park gyógyszertárából, egy kisfiúnak – Del arcán megrándult egy izom. Hátradőlt a széken, karjait  összefonta a mellkasán. Magdaléna világosan értette a testbeszédet, és látta a szemén, hogy bezárkózik. Nem akarta lerohanni. Ő is hátradőlt, és a vízesést nézte.
– Megkaptam az aktája kivonatát… Fiatal volt még, lázadó kamasz… Akkor mindannyian túlzásokba esünk, mert még nem látjuk reálisan az életet… – próbálkozott kicsivel később.
– És maga azt hiszi, hogy már látja? – kérdezte a férfi cinikus hangsúllyal.
– Ismerem a jogaim és a kötelességeim.
Del felsóhajtott.
– Mit akarnak tőlünk?
– Hagyják abba a szabotázsakciókat, Del! Ezzel nem segítenek magukon, nekünk pedig egyértelműen ártanak. A földvédők nagy része hasznos tagja lehetne a társadalomnak.
– Igen?! – a férfi tekintete dühösen villant, de aztán szinte súgva kérdezte: – Mire használnának bennünket, azon kívül, amire most?
Magdaléna meghökkent.
– Nem értem, Del. Ön évekkel ezelőtt önként vállalta, hogy részt vesz néhány kísérletben, és ezért elengedték a büntetése nagy részét.
– Igen – bólintott kimérten a férfi.
– Úgy gondolja, hogy valaki nem volt korrekt Önnel szemben?
Látszott, hogy Del uralkodni próbál magán, de a tekintete újra elárulta. Magdaléna kihasználta pillanatnyi megingását, az asztal szélére támasztva a kezét, kissé előre hajolt.
– Láttam a tesztjeit, átlagon felüli az intelligenciája.
– Talán ezért nem maradtam itt eddig. – Del újra a gúny páncélja mögé bújt. Az első páciens volt, akinél Magdaléna képtelen volt irányítani a beszélgetést. Mintha a férfi pontosan tisztában lett volna ezzel, nyugodt hangon beszélni kezdett:
– A biztonságos városok csak tovább melegítik a Föld légkörét, az édes víz pedig egyre kevesebb… Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy az embernek újra kapcsolatot kell teremtenie a természettel, hiszen a Föld segítségért kiált. De sokan még most sem képesek ezt megérteni, pedig hamarosan már késő lesz.
– Ezek idejét múlt gondolatok. A Kék Város és a többi elszigetelt oázis jelentik az egyetlen reményt az életben maradásra! – tört ki Magdaléna.
– Ha rajtam múlik, mutatok Önnek egy igazi oázist – Del arcán különös mosoly jelent meg, közben kinyúlt és megsimogatta Magdaléna kezét. A nő zavartan bámulta a férfi napbarnított ujjait.
– Maga szeretne családot, gyerekeket? – kérdezte aztán Del hirtelen.
– Én kisbabát várok, Del – Magdaléna megrettenve kapta a szája elé a kezét, és hátradőlt a fotelben.
– Micsoda? – Del is visszahúzódott.
Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán mintha már nem is tudná, miért van ott, Magdaléna kiöntötte a szívét:
– Anyám harmadosztályú tiszt volt. A jó képességű gyerekeknek kiváltságok járnak, de ő az alacsony beosztása miatt nem adhatott meg nekem mindent, ezért bekerültem a rendszerbe. A szerencsésebb gyerekek akár tíz-tizenöt éves korukig is az anyjukkal maradhatnak. Én már ma is elég komoly pozícióban vagyok ahhoz, hogy jó sokáig együtt maradhassunk.
– És az apa?
– Egy gyermeknek semmi szüksége arra, hogy két ember testi vonzalomra épülő, bonyolult kapcsolata akadályozza a fejlődésben, és károsan befolyásolja a jövőjét – Magdaléna újra a vízesést nézte.
Del követte a tekintetét, lágy hangon szólalt meg:
– Azt hiszem, mi sosem fogunk egyetérteni, de a vízesést legalább mindketten szeretjük. Maga segít nekem eligazodni ebben a világban, cserébe elviszem egy oázisba.
– Ha a chip alapján megtalálják, azonnal megölik, Del.
– Ne féljen! Van egy barátom, aki képes átállítani a rendszert. Senki nem fogja észrevenni, hogy elhagytam a várost.
– Ezt a rendszert nem lehet átállítani, Del. Itt nőttem fel, sosem tapasztaltam egyetlen műszaki hibát sem.
A férfi mosolygott.
– Néha vannak csodák, de ha mégsem… Cserébe a kis kalandért, teljesítené az utolsó kívánságom?
Magdaléna megrökönyödve nézett rá. Del rendületlenül folytatta:
– Nem akarom, hogy a hamvaimat egy fémkazettában őrizzék lenn a város mélyén, ahogy a nagyapámét. Vigyen ki innen.
Magdaléna képtelen volt válaszolni. 
Az elkövetkező napok során egyre többször kerítette hatalmába az a zavarba ejtő felismerés, hogy nem Delnek, hanem neki van szüksége új ismeretekre az életről és a világról.
Egy ilyen veszélyes pillanatban elfogadta a férfi ajánlatát. S bár hirtelen döntését rögtön megbánta, büszkesége és a feltámadó kalandvágy nem engedte, hogy visszalépjen. 

Amikor a tóhoz értek, Magdaléna csak Del hosszas győzködése után vetkőzött fehérneműre. A sziklákról alázuhanó víz megijesztette és lenyűgözte. A férfi a vállára tette a kezét, és a füléhez hajolt. A nő megborzongott forró leheletétől.
– Ez az utolsó tiszta víz a környéken, bár inni már ebből sem lehet. Vastag, természetes sziklaréteg alkotja ezt a medencét, ami megakadályozza, hogy túl sok káros anyag szivárogjon át a talajból a vízbe.  Élvezze a fürdést – súgta Del, és magára hagyta…

Magdaléna fázott és félt, de az aláhulló víz minden rosszat kimosott belőle. Mintha ezer tűvel szurkálták volna a testét. A zuhanykabin illatos és egyenletes hőmérsékletű vize sosem váltotta ki belőle ezt a különleges, borzongató érzést. Már jó ideje álldogált a lezúduló víz alatt, derékig a tóban. Az illatok bódítóak voltak, élesek, szinte bántották az orrát, égették a tüdejét. A levegő élt. Rezgett körülötte minden: a fák levelei, a fű. A napfény hihetetlenné tette a színeket, a zöld mély volt, és a virágok szinte világítottak a fűben.
Nem tudta mennyi idő telt el, mikor kilépett a víz alól. Széttárta a karjait, a hűs szellőtől megborzongott, de még ez is örömet okozott a számára. 
Távolról gépek zaja jutott el hozzá, botladozva indult a partra a holmija felé. Kétségbeesetten kapkodta magára a ruháit.  Már teljesen felöltözve, nyirkos ruhában, víztől csöpögő hajjal álldogált a parton, amikor feltűntek a városőrség járművei. Összehúzta magát, két karját összefonta a melle előtt, és felkészült a legrosszabbra.
– Szerencséje van, doktornő – mondta kedvesen a tiszt, aki elsőként ért oda hozzá.
Magdaléna zavartan nézett rá, előre nyújtotta a kezét. Törvényszegése miatt bilincset várt, de a városőr gyengéden megfogta az ujjait. A többiek is mosolyogtak. Aggódva méregették.
– Nem bántotta? Valóban csak kitette magát a homokfutóból?
Magdaléna, semmit nem értve könnyes szemmel bólogatott.
– Ne féljen! Már minden rendben van, többé nem bánthatja. Az elrablóját egy mesterlövészünk leterítette.

Magdaléna egy kerítés nélküli, öreg téglaház előtt állította le a kis homokfutót. Ahogy kiszállt, egyik karjával magához szorította a fémdobozt, aztán az ajtóhoz sietett és bekopogott. Három hét telt el azóta, hogy a városőrök hazavitték. Azóta küzdött, hogy teljesíthesse Del kérését. Felkereste minden hivatali ismerősét, akinek valaha szívességet tett. És végül sikerült…
Ősz hajú, vékony asszony nyitott ajtót. Csodálkozva nézett az elegáns, fiatal nőre, aki így szólt:
– Jó napot! A nevem Magdaléna Mond.
– Hát, maga az? – az idős asszony elmosolyodott, a kezét nyújtotta.
– Ráchel Delano vagyok. Del mesélt magáról. Miután elvitte a tóhoz, hazajött elbúcsúzni.
– Elbúcsúzni? – Magdaléna elsápadt. Kezében megremegett a fémdoboz. Sután az asszony felé nyújtotta, aki elképedve nézett rá.
– Engedélyt kértem a Tanácstól, hogy a terápia részeként elbúcsúztathassuk néhány régi társával, aztán inkább elhoztam…
– Del? – kérdezte Ráchel, és a dobozért nyúlt, szemét elfutotta a könny.
– Tom! – kiáltotta.
Magas, széles vállú, szürkülő hajú férfi jelent meg az asszony mögött.
– Na, mi van? – kérdezte.
Ráchel a férjére nézett.
– Ő Magdaléna, és elhozta Delt – az asszony megsimogatta a doboz tetejét. Tom Delano egy pillanatra mintha elfelejtett volna levegőt venni, megmerevedett, aztán Magdalénára nézett:
– Kérem, jöjjön be!

Röviddel ezután Magdaléna Tommal üldögélt a teraszon, míg Ráchel vacsorát készített. A fiatal nő a száraz, szomjazó kertet figyelte, míg a férfi beszélt:
– Hárman voltak jó barátok, a vadőrök mellett dolgoztak a vadas parkban. Hal öccse asztmás. Kiürült az inhalátor, és ide a gyógyszertárba nem szállítottak. Ezek a bolondok betörtek a vadas park gyógyszertárába. Persze elkapták és az átnevelőbe szállították őket. Csak tizenhét évesek voltak, fél évet kaptak, tárgyalás nélkül. Az átnevelő kórházából hoztam ki a fiam, és a két karomban vittem el egy jó baráthoz, a maga városában. Nem mertem hazahozni az anyjához. Del ikertestvére hat éves volt, amikor eltemettük… Először csak aludt, félálomban, kiskanállal próbáltuk itatni. Ételt nem fogadott el és nem beszélt. Nem voltak komoly sérülései, de csontsovány volt. Csak hónapokkal később, amikor a földvédőkhöz csatlakozott, akkor mesélte el, mi történt. Ő volt a XX. századi fogoly. Huszadik századi vallatási és kínzási formákat próbáltak ki rajta. A többiek a történelem más részét kapták… Ők nem élték túl. Amikor másodszor elkapták, mivel együttműködött, három év után elengedték – Tom hangjában a gúny és a harag keveredett.  – Kísérleteztek rajta, hogy a városlakókat gyógyíthassák.  Egy ideje már érezte, hogy beteg…– a férfi sóhajtott. – El tudja képzelni, mi várt volna itt rá gyógyszerek és segítség nélkül? Amikor elfogták és megvizsgálták, akkor közölték vele, hogy menthetetlen. Ha lett volna reménye, sosem egyezik bele az átnevelésbe.
Magdaléna hallott már az emberkísérletekről és a visszaélésekről, de a Kék Város, általa ismert, tiszta, steril és gondoskodó képével mindez összeegyeztethetetlen volt. Milyen sötét titkokat őrizhetnek még azok az urnák a város mélyén?
Elszörnyedve, kétkedve nézett Tom Delanora, de a férfi kifejezéstelen arccal hallgatott.
Ráchel jelent meg mellettük, Magdaléna vállára tette a kezét.
– Mindjárt sötét lesz... Töltse itt az éjszakát. Holnap reggel Tom majd elkíséri a kapuig.

A levesből és kenyérből álló vacsora után Tom Del szobájába vezette Magdalénát.
Az ütött-kopott íróasztalon egy régi számítógép állt, olyan, amit Magdaléna még az egyetemen használt.  A falakat térképek, fényképek és  rajzok borították.
Magdaléna figyelmét egy különös, páros rajz vonta magára a Földről és egy hozzá hasonló bolygóról, melyen azonban több volt a sziget és a földrész.
– Ez melyik bolygó?
Tom nevetett.
– Ez a Föld, a XXI. század elején. Akkor még nem borította el ennyi sós víz és sivatag, egy élhetőbb világ volt. A fiam és a társai azért harcolnak… – Tom hangja elcsuklott. – Del hitt benne, hogy a romlás még megállítható… Álmodozó idealista volt, akárcsak az apám, Wilfred testvér…
Magdaléna egész testében megremegett, a torka elszorult, és ekkor meghallott egy hangot, mely egyszerre volt szép és félelmetes.  
– Mi ez? – kérdezte. 
– Ez a templomunk harangja – válaszolt Tom. Úgy tűnt, meglepte, hogy a vendég még sosem hallott harangszót.

Magdalénát a multiképernyő jele ébresztette szunyókálásából. Az első pillanatban azt hitte, még mindig Del szobájában van. Aztán rájött, hogy hazatérte után, a saját kanapéján ismét elnyomta az álom. Előrehajolt. Érintése nyomán egy hozzá hasonló, szabályos arcú, kontyos nő jelent meg a képernyőn.
– Magdaléna, óriási hibát követtem el! – mondta zavartan.
– Beteg a babám? – Magdaléna alig kapott levegőt.
– A baba jól van. Csak a donor… Ne haragudj, nem tudtam, hogy ismerted, a kapcsolat még nem szerepelt a nyilvántartásban. Állandóan elmaradnak a frissítésekkel. A donor nem rég meghalt, kiadták a hamvait. Amikor a naplót ellenőriztem, akkor láttam, hogy te vetted át.
Magdaléna megszédült, hátradőlt a kanapén.
– Del? – suttogta.
– Néha az átnevelősöktől is vesznek mintát… Tizenhét éves volt akkoriban, tökéletesek voltak a tesztjei, és még jóképűnek is találtam. Ezért választottam neked.  De ha kiderül, hogy ismerted, a Tanács… Elő kell, hogy jegyezzelek…
– Lia, nem lehet valahogy eltüntetni…
– Nem, Magdaléna! Sajnálom. Majd kicsit később újra próbálkozunk. A Szép Jövő Intézet természetesen minden felelősséget és költséget vállal.
Magdaléna elhűlve hallgatta barátnője szavait.
– Mikor jössz be? Jobb lenne minél előbb. Túl leszel rajta, és elfelejted az egészet. Még nála is szuperebb donort keresek, ígérem.
– Kösz, Lia, elrendezem az ügyeim és felhívlak.
– Egyetlen napról van szó.
– Jó, Lia, hamarosan hívlak.
Magdaléna kikapcsolta a multiképernyőt, és a hasára csúsztatta a kezét.
– Elviszlek innen, kicsim, elviszlek – suttogta, és a könnyei végigfolytak az arcán.

Magdaléna azonnal megírta a lemondását, de a levél elküldését csak másnapra, a munkaideje kezdetére időzítette. Összepakolta a legszükségesebb dolgait, és útra kelt. Az őrök tekintetének kereszttűzében lépett ki a Kék Városból a sötét éjszakába. Amikor a hatalmas fémlapok visszacsúsztak a helyükre, dermesztő csend borult rá. Tudta, még órákig kell gyalogolnia, hogy elérje Tom Delano házát, ezért nem sietett. Ahogy az ég alja világosodni kezdett, kicsit enyhült a szorongása, és amikor távolról meghallotta a templom harangját, már mosolyogni is tudott.

(A novella a Végtelen Mezők Vándora kötetben jelent meg nyomtatásban.)