A S.T.É.G. 15. feladatára készült ez a kis szösszenet és sikerült megszereznem vele a "Kihívás Csillaga" címet.
Emlékeztek még a Sárkányvadászokra? Talán jel, hogy folytatom kellene a történetet?
Csata után...
Lirna sikolyára ébredtem, a fejem kóválygott, minden
tagom sajgott. A hirtelen mozdulatra a mellembe maró fájdalom döbbentett rá,
hogy odakinn csata folyik.
– Kelj fel, Delpo!– biztattam
magam. – A lánynak szüksége van rád.
Ülőhelyzetbe tornáztam magam,
hátamat a pince falának támasztottam, így felfelé bámulva mindent láttam. A
sikoly nem nekem szólt, hanem a cimborámnak, Tyrnek, aki néhány pillanattal
korábban léphetett be a helyiségbe. Kicsit támolygott, reméltem, hogy csak a
fáradtságtól és nem egy súlyos sebesülés okozta vérveszteségtől. Lirna
rávetette magát, kis híján a földre döntötte daliás harcostársamat, aki egy
pillanatra meg is tántorodott. Futó pillantást küldött felém, talán mosolygott
is afeletti örömében, hogy életben lát, ám a továbbiakban inkább a rátapadó
leányzóval foglalkozott. Átölelte karcsú derekát, Lirna pedig a nyakára fonta
hosszú karjait, aztán mindketten hátráltak néhány lépést, és egy végtelennek
tűnő pillanatig vizsgálgatták egymást. A szemük csillogott, Lirnáé talán az
örömkönnyektől, hogy Tyr túlélte az ostromot.
A heves fogadtatás után bevallom
nem erre számítottam. Lassan tudatosult bennem, ezek még magunknak sem
vallották be, nemhogy egymásnak, ami számomra már elég régóta nyilvánvaló volt.
A fonák helyzetnek köszönhetően az én rettenthetetlen barátom olyan félve nyúlt
a kis bögyös arca felé, mintha attól félne, összetöri. Tyr keze és az arca is
zöld foltos volt sárkányok vérétől, de Lirna nem vett róla tudomást. Valamiért
ő is csak simogatta az imént letámadott férfit, a homlokát, az orrát, az
ajkait, mintha tapintással akarná meggyőzni magát, hogy tényleg ő az, és nem a
szelleme tért vissza, miközben a teste holtan fekszik valahol a várfal tövében.
Tyr sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.
Esküszöm, mindketten úgy fürkészték a másikat, mint aki káprázatot
lát.
Tyr végre közelebb hajolt a
lányhoz, a száját finoman a felsőajkához érintette, mintha nem is megcsókolni
akarná, hanem elfújni. Lirna ajkai szétnyíltak, és egy kicsit felfelé
fordította az arcát. Gondolom azért, hogy ráébressze Tyrt, egy ilyen tapasztalt
harcosnak illene pontosabban célozni. Ám ő továbbra is csak körözött a cél
körül, apró csókocskákkal körbe fújkálta Lirna ajkait. Valami szajhától
tanulhatta, mert a látszat ellenére ügyes próbálkozás volt, a leányzó ugyanis
lehunyta a szemét, és telt keble egyre gyorsabban emelkedett-süllyedt. Hosszú
ujjait Tyr tarkójára csúsztatta, a haját borzolgatta, mire szerencsétlen
barátom szaggatottan felsóhajtott. Mindig is tudtam, hogy Lirna nem elveszett kis
nő, most be is bizonyította azzal, ahogy ajkait Tyr szájára tapasztotta. Ezzel
elérte, hogy ő legyen a kapitány, átvette az irányítást, és a cimborám hagyta!
Lirna a nemrég szerzett forradást simogatta Tyr arcán, kóstolgatta az ajkait,
és ő megadta magát. Akkor már tudtam, a lány közénk tartozik, Tyr nem dönt
többé nélküle! Óh, az istenekre!
Tyr végre magára talált, még épp
időben, hogy a becsületét megmentse. Már nem félt, hogy összetöri Lirnát.
Magához ölelte, úgy csókolta, ahogy illik! Már egyikük sem tétovázott,
harcoshoz méltón viselkedtek, habozás nélkül viszonozták a támadást, közben
elég rendesen kapkodták a levegőt. Felváltva csaptak le egymás ajkára,
tapasztaltan forgatták a nyelvüket, bátran egymásba téptek a fogaikkal. Tyr
belemarkolt Lirna formás hátsójába, és magához húzta, nehogy megfutamodjon.
Mivel takarásban volt, nem láthattam, hogy
a lány mit művel a kezével, de Tyr rekedt sóhajai kétséget sem hagytak
afelől, csókolni pompásan tud.