– Szia, Gitta – köszönt be Mirtill öccse. Az ajtóban állt, a háta mögött két kézzel fogott egy nagy műszaki rajzlapot. Mesterkélt, felnőttes hanghordozással kérdezte: – Megengeditek, hogy bejöjjek?
– Gyere csak – intett felé barátságosan Gitta, az előbbi kitörése után még kissé zaklatottan, aztán Mirtill után ő is lemászott az ágy létráján.
– Van egy új rajzom, egy 1972-es Buick Skylark – mondta a kisfiú, és előrehúzta a lapot, majd óvatosan letette az ágy lábánál heverő babzsákfotelra. A grafitrajz feltűnően precíznek tűnt egy tizenkét éves gyerek képességeihez mérten.
– Ez elképesztő, Gellért – dicsérte meg Gitta őszintén. – Mutathatok neked valamit én is?
A fiú lelkesen bólogatott.
– Biztos mesélte Mirti, hogy egy amerikai srác zenél a bátyámékkal. Képzeld, fantasztikus tetoválásai vannak.
– Lefotóztad? Megnézhetem? – csapott le rá azonnal Gellért. – Már nézegettem tetoválópisztolyokat és tűket. Majd ha lesz egyszer szalonom, király gépet akarok ám.
– Nézd meg a Hideglelés legújabb videóját, akkor a számokat is meghallgathatod – mondta Mirtill, és átölelte öccse vállát. Aztán kihúzta a fiúnak az íróasztala előtti széket, hogy hozzáférjen a számítógéphez, ők pedig leültek Gittával a szék két oldalán a szőnyegre.
– Szerinted elmehetek majd egyszer én is a bátyádék koncertjére? – kérdezte a kisfiú reménykedve.
– Most Petiéknél nagy a hajtás, de beszélek vele, hogy ősszel kérjen el téged anyukádtól, és vigyen magával valamelyik koncertre. Megkérdezem, mehetsz-e a kisbuszukkal.
– Komolyan? Az szuper lenne – vigyorgott Gellért, és megragadta a billentyűzetet. – Mondtam már, hogy követem a Hideglelés csatornáját?
– Akkor te igazi rajongó vagy – nevetett Gitta.
– Még szép – mondta büszkén a kisfiú, majd elkomolyodott arccal a képernyőre meredt, ahol a reklám után elindult az első videó. A szám végéig meg sem szólalt, akkor az épp látható közeli képen Josh western gitárjára mutatott. – Tudod, mi a márkája?
– Kicsit gondolkoznom kell – válaszolt Gitta habozva –, de azt hiszem, Daly’s, mintha ez lenne ráírva.
– Nem ismert márkanév – jelentette ki Gellért komolyan. – Megnézzük, ki készítette? Magyar oldalon biztos nem lesz róla semmi, de ha angol nyelvű oldalon keresünk, akkor lehet, hogy találunk valamit – ajánlotta lelkesen, és a billentyűzet fölé hajolt. Némi keresgélés után elégedetten dőlt hátra, és izgatott hangon kérdezte: – Daly’s Guitars? Ez az? Na, mit szólsz, Mirti?
Mirtill és Gitta is meglepetten meredt a képernyőre, ahol Gellért épp akkor nagyított ki egy képet több kisebb közül.
– Megtaláltad Josh gitárját? – kérdezte Gitta elismerően.
– Ügyes vagy – simogatta meg Mirtill az öccse haját.
– Gitta, lefordítod, mi van ide írva? – mutatott a fiú a kép alatti rövid szövegre.
– Connor Daly 1956-ban, baleset következtében elhunyt, az utolsó hangszert, mely vele volt az autóban, nem sokkal előtte fejezte be. Daly vezetett, utasa, egy fiatal nő szintén életét vesztette, a gitár megdöbbentő módon sértetlen maradt – olvasta Gitta elcsukló hangon. A számítógép órájára pillantott. – A fenébe, de késő van. Ne haragudjatok, de megígértem Krisztiánnak, hogy odamegyek a Plázához.
– Még mindig találkozol vele, Gitta? – kérdezte Mirtill felháborodva. – Ne csináld már! Az óvoda óta nem jöttetek össze, most már a gimnáziumnak is vége.
– Barátok vagyunk, Mirtill. Tudom, hogy nem kedveled, de sosem erőltettem, hogy közös programjaink legyenek. Elfogadtam, hogy vagy velük megyek, vagy veled – védekezett Gitta.
– Na, jól van, most nem nyaggatlak, de ezt átbeszéljük, ha júliusban eljössz utánam Bükkszékre, apámékhoz – ígérte Mirtill barátnője szemébe nézve. – Ugye, megkérdezted már a szüleidet és elengedtek?
Gitta mosolyogva bólintott.
– Megmentettél – ujjongott Mirtill táncolva. – Nem kell egyedül lennem a mintacsaládban...
Az alacsony termetű, csupa izom férfi és négy kísérője kantárszáron vezeték marláikat. Még csak össze sem rezzentek, amikor a fák ágai közül egy fürge alak ugrott eléjük.
– Mit akartok? – kérdezte a lirabőr ruhát viselő, húsz év körüli fiatalember.
– A Sötét Harcost keressük. A fogadóban azt mondták, nemrég ott járt, valahol a közelben lehet a tábora.
Az őrszem felnevetett.
– Hiszel ilyen feltűnésre vágyó alakoknak, mint egy kocsmáros?
– Kinek a parancsára figyeled az utat? – Az apró termetű harcoson nem lehetett egyszerűen kifogni.
– Nekem nem parancsol senki, csak az időmet múlatom itt.
– Akkor az sem zavarna senkit, ha valamelyik harcosom a szemed közé vágná a baltáját? –Arcán gúnyos mosollyal tovább bolondította a meghökkent őrszemet. – Neked már mindegy lenne, még ha a fák között lapuló íjászok le is terítenének bennünket, ugye?
Az őr rövid töprengés után szólalt meg:
– Ha Triart keresed, odavezetlek hozzá.
– Hutar vagyok, a Szövetségen kívüli, déli területek főnöke. Kérlek, így mutass be uradnak!
– Hutar, a kovácsok törzsfőnöke? – A fiatalember elképedt arccal meghajolt, intett, hogy kövessék.
Triar a tűz mellől állt fel az érkezők láttán. Keze az első pillanattól tőre markolatán pihent.
Hutar nyugodt hangon neki is bemutatkozott, közben alaposan végigmérte a jól megtermett ifjút.
– Köszöntelek téged, Mia leghűbb szolgája – mondta fejet hajtva.
– Én nem vagyok senki szolgája – tiltakozott Triar kimérten a sértésnek értelmezett megjegyzés ellen. Sötéten villogó szeme, az arcán megfeszülő izmok nem kerülték el Hutar figyelmét. Nem volt kétsége, hogy sok igazság rejlik a Sötét Harcos körül keringő szóbeszéd mögött.
– Való igaz, Mia elítéli a gyilkolást.
Triar gúnyosan nevetett.
– Mondd ezt a nőknek, akiket feláldoztak, miközben esélyük sem volt az önvédelemre.
– Ismerem mérhetetlen fájdalmad okát, de bízd az ítélkezést Miára. Ha egyszer letérsz az ő útjáról, hihetetlenül nehéz oda visszatalálni.
– Fenyegetsz?
– Nem fenyegetlek, Triar, de tudd, Mia nagy árat kér majd a kegyelemért.
Triar dühödten rázta a fejét.
– Ahogy rád néztem, azt hittem, harcos vagy, nem valami pap. – Ismét felnevetett keserű, fájdalmas nevetéssel.
– Én pedig azt hittem, barátok lehetünk. – Hutar hangja szomorú volt, minden indulat nélkül.
– Nem sértem meg a vendégjogot, itt maradhattok éjszakára. Pihenjetek a tűz mellett, egyetek az ételünkből, igyatok az italunkból! – Triar mérge is csillapodott valamicskét.
A vacsora kínos csendben zajlott. Hutar mindvégig Triar tekintetét kereste, hiszen tárgyalni jött, és támogatást ajánlani. A fiatalember azonban csak az evéssel törődött, jóformán tudomást sem vett róluk, és korán elhagyta a tűz fénykörét.
Éjszaka hangos szóváltás ébresztette a tábort. Triar rögtön a tűz mellett termett.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Dézsmálják a készleteinket! – kiáltotta egyik embere vádlón.
Hutar és társai még mindig a tűz mellett üldögéltek, kezükben ivókürtök, mellettük bőrtömlők.
A kovács az egyik tömlőre mutatott:
– Az úton idefelé jövet megálltunk a fogadónál. Szkú, uram. Szerettem volna, ha ma este ezzel ünnepeljük meg új szövetségünket, de látom, csak hiú ábránd volt.
Még a tűz vörös fénye sem rejthette el, ahogy a szégyen pírja elöntötte Triar arcát. Mélyet sóhajtott, a kezét nyújtotta.
– Megkövetlek, kovács!
Hutar habozás nélkül kezet rázott vele.
– Remélem, az új nappal új barátság kezdődik – mondta mosolyogva.
Triar tétován viszonozta a mosolyt.
A felkelő nap a lassan kihunyó tűz mellett találta a két vezért.
– Tudom, mit jelent elveszíteni, akit szeretünk. Az egyik lányom meghalt, Triar, de a bosszú nem adja vissza… A meggyilkoltak éjjelente visszajárnak, és fokozzák a kínt. A kiontott vér nyomán nem születik új élet, csak fájdalom. Egyedül a könnyek tisztítanak meg a vértől… Az áldozat vérétől és bűnösökétől is. Azt hiszem, Triar, neked nincsenek könnyeid.
Triar meghökkenve nézett Hutarra, aki folytatta:
– Akkor leszel szabad és boldog ember, ha a könnyeid tisztára mossák az arcodat, a kezedet és a lelkedet. Megbánás nélkül a fájdalmad és a bűneid foglya maradsz.
Triar hosszú hallgatás után szólalt meg:
– Bölcs vagy, harcos létedre.
– Bölcsesség nélkül a harcos halott, uram.
– Miért szólítasz így?
Ezúttal a kovács lepődött meg, a szívére tette a kezét.
– Valami erre késztet, Triar, itt legbelül.
– Ha Tulliának lesz egyszer királya és egységes hadserege, már nem lesz szükség rám. Az a pillanat azonban még várat magára, az áldozat pedig egyre több – mondta Triar szomorú arccal.
– Neked kell tudnod… – Hutar vállat vont.
– Te sosem támadtál?
– Fegyvereket készítek, fegyverrel védem Mia földjét.
Triar szomorúan bólogatott.
– Mi nem érthetjük Miát.
Hutar elgondolkozva nézte a fiatalembert, így szólt:
– A földünkön van egy hely, egy seb a föld testén, ahonnan mi, kovácsok Mia szent tüzét vesszük a munkánkhoz. A Szövetségben sokan Mia választott népének tartják a törzsemet. Szeretném, ha eljönnél hozzánk, hogy megtapasztald az Istennő közelségét, megismerd végtelen szeretetét. Talán megtalálod lelked elveszett nyugalmát.
Ákos a szántóföld szélén állt. Mély sóhajjal szívta be a tél tiszta illatát. A napok óta tartó, erős széllel kísért havazás után végre száraz hideg érkezett a hegyekre. A fehérarany napsugarak szemfájdító ragyogással törtek át a csupasz fák szürke ágai között. A fiatal vadász kíváncsian figyelte a fehér lepel alatt pihenő szántó túlsó oldalát. A sűrű bokrok, még így levelüket vesztve is majdnem átláthatatlanok voltak. Ákos mozdulatlanná dermedt, mikor őzek bukkantak elő mögülük. A két suta és a három gida az embert észrevéve hirtelen visszafordult és eliramodott. Pedig ezúttal nem kellett félniük. A vadászt a havazás hosszú időre távol tartotta az erdőtől, és most csak gyönyörködni akart a természetben, hallgatni a fagyos világban is szorgos élőlények neszeit: a fák ágai között ide-oda repkedő kismadarakat, a szorgalmasan keresgélő harkályok ütemes kopácsolását.
Valami mozdult a hólepte szántóföldön. Egy eddig lapulva gubbasztó, tömött bundájú nyúl ugrált el az őzek után. Az ösztönei a fegyverszíjhoz vezették Ákos kezét, de végül csak sután elmosolyodott. Nem egy nyúl miatt bújt ki az ágyból vasárnap reggel, és hagyta magára a kedvesét. Lilla még motyogott valamit, mikor a nyakába csókolt, aztán aludt tovább.
Ákost a rossz idő beállta előtt látott kárpáti hiúz nyomai csalták a szabadba. A szakemberek és a tapasztalt erdőjárók már tudták, hogy a veszélyeztetett faj néhány egyede a magas hegyekből, a határ túlsó oldaláról visszatért az országba. Ákos azonban csak néhány nappal ezelőtt talált nyomokat a vadásztársaság területén. A felfedezés gyermeki örömmel töltötte el, a havazás miatt azonban egy időre fel kellett hagynia a kutatással, így csak most indult el, reménykedve, hogy újabb nyomokra bukkan.
A szántónak hátat fordítva az erdőgazdaság tolólappal megtisztított útjára lépett. Az enyhe emelkedőn keményre fagyott hó simult a bakancsa alá. Ahogy közeledett az erdőrészhez, ahol a nyomokat látta, megszaporázta a lépteit. Az út keskenyedett, a fatörzsek sűrűsödtek a hegyoldalon. A nap tovább szórta sugarait a tájra. A hó ropogott a vadász lába alatt, aki a festett jelzés nélkül is pontosan tudta, melyik fánál kezdődik a túrázók által kedvelt, de most érintetlen ösvény, így a széles erdészeti útról szűz hóra lépett. A fehér lepel alatt kanyargó utacska egyre feljebb vitte a hegyen. A csupasz fák sorát kis tisztás törte meg.
Odalent a völgyben, a fák ágai közül kivillant a jól ismert zsindelytető. Megállt, és figyelt egy darabig.
Lilla talán már felkelt, zuhanyozik… Szerette volna, ha együtt bukkannak új nyomokra, de a lány csak késő éjjel ért haza egy továbbképzésről. Ákos teát főzött neki, míg fürdött. A melengető, mézes itallal Lilla az ágyra kuporodott. Ahogy iszogatta, fogadkozott, hogy összebújnak. Abban a pillanatban azonban, hogy a bögrét letette, magára húzta a vastag takarót az ágy végéről, és már aludt is. Ákos keltegetésére csak halk motyogással válaszolt, átölelte a fiatalember nyakát, és félálomban a fülébe súgta:
– Ugye, hozzám bújsz…
Ákos engedelmesen mellé feküdt, hátulról gyengéden átölelte, és miközben állát samponillatú, selymes hajára hajtotta, megpróbált az erdőben rejtőző hiúzra gondolni. Itt fent a egyen pedig a veszélyeztetett vad után kutatva, minden gondolata a völgybéli lány felé szállt...
(Részlet A hiúz című novellából)
