2021. december 31., péntek

2021

 

Az egyik legrövidebb bejegyzés következik a blog történetében, mely az örömről és a háláról szól, hiszen könyves, írós és blogos témában ez az év,

 2021.  különleges és kedves volt számomra. 

Hosszú csend után új könyvem jelent meg, Széttört akkordok címmel...

Köszönöm a NewLine Kiadónak, minden kedves közreműködőnek és az Olvasóknak!


...és idén ünnepeltük a blog tizedik születésnapját.

Köszönöm a kitartó figyelmet!

 

Sok szeretettel kívánok egészségben, szeretetben, megvalósult álmokban gazdag új esztendőt!

2021. december 19., vasárnap

Mese a hallgatásról - részlet

 


Poharat törölgetve bámult ki az ablakon. A szemközti házban néhány karácsonyfán már meggyújtották az égőket.
„A gyerekek miatt” – gondolta szomorúan. Összeszorult a szíve. Neki is van egy fia, nem egészen egy éve találkozott vele, és azonnal el is veszítette. Biztos volt benne, hogy a fiú tudta, hogy ki ő, és elszökött előle. A felismerés pillanata élénken élt benne: nem szabadulhatott a kétségbeeséstől, amikor hiába rohant utána.
Hetekig kereste, de csak barátok, ismerősök útján. Nem mert továbblépni. Soha nem kételkedett magában, de ott a sírok között rátört a félelem. Néhány telefonbeszélgetés után nyugodott meg, amikor többen megerősítették, hogy a fiú az övé.
Letette a poharat a tányér mellé az asztalra, elkeseredetten mérte végig az üvegvázában a pár szál fenyőágat, a rajta függő, két szem szaloncukorral. Egy kolléganője adta a cukrot, amikor munka után elbúcsúztak.
A fia miatt nem utazhatott haza a szüleihez, miatta üldögél egyedül egy üveg bor és két boltban vásárolt, kihűlt halszelet mellett szenteste. Tudta, hogy ez így nem igaz.
Gondosan felépített szakmai élete már a találkozás előtt is válságban volt, de utána még több hibát követett el.  Elveszítette a munkáját, és ahelyett, hogy másikat keresett volna, utazgatott. Megnyugodva, de pénz nélkül tért haza.
Néhány hónapja újra munkába állt, szabadságról azonban egyelőre nem is álmodhatott.
Csengettek.
„Biztos a tévében” – futott át az agyán, aztán rájött, hogy sem a rádiót, sem a televíziót nem kapcsolta be a hazaérkezése óta.
– Kéregetők – találgatta sóhajtva. A szavakat kereste, amivel udvariasan elküldheti őket.
– Tűnj innen, fiam! – tört ki felháborodva a bőrdzsekis, málhazsákos alak láttán. – Szégyen, ha az ilyen kéreget…
A fiatalember arcáról nehezen tűnt el az első szavakra megjelenő döbbent keserűség, de aztán leeresztette a zsákot a válláról a kőre. Csendben, riadt tekintettel várakozott.
A férfi a kilincset markolta, képtelen volt mozdulni vagy szólni.
– Egy barátomnál voltam – magyarázkodott a fiú –, ma indultam volna haza a nagyihoz, de elfelejtettem, hogy már nem járnak a buszok.
– Gyere be – lépett el a férfi az ajtóból. A fiú beballagott, körülnézett, a tekintete megállapodott a   szemközti, nyitott ajtó mellett álló hűtőn.
– Éhes vagy? – kérdezte a férfi, és a két vékony szelet halra gondolt.
A fiú bólintott, és elindult a konyha felé. Letette a zsákot az egy személyre terített asztal lábához.
– A szobában a bárszekrényben van egy szép étkészlet – mondta a férfi –, ha már ünnep van…
A szekrény előtt állva hallotta, ahogy a fiú pakolászik. Remélte, hogy nem tör össze semmit. Eszébe jutott, hogy van valahol egy gyertya is.
A konyhába visszatérve csodálkozva megállt. Az asztalon ételes dobozok várták, volt ott sütemény, sült pulykadarabok, saláta és egy üveg pezsgő.
Elrendezte a fehér porcelántányérokat, egy pohárba állította a gyertyát. Ahogy meggyújtotta, sután a fiúra mosolygott:
– Vidékre még megy vonat és busz is…

A teljes novella a Győri Antológia 2021. évi  Hullámok hátán című kötetében jelent meg.

 Áldott negyedik adventi vasárnapot kívánok!

2021. december 4., szombat

Megjelent könyveim – beleolvasóval

 

 

2021. – Széttört akkordok

 

 – Szia, Gitta – köszönt be Mirtill öccse. Az ajtóban állt, a háta mögött két kézzel fogott egy nagy műszaki rajzlapot.  Mesterkélt, felnőttes hanghordozással kérdezte: – Megengeditek, hogy bejöjjek?
– Gyere csak – intett felé barátságosan Gitta, az előbbi kitörése után még kissé zaklatottan, aztán Mirtill után ő is lemászott az ágy létráján.
– Van egy új rajzom, egy 1972-es Buick Skylark – mondta a kisfiú, és előrehúzta a lapot, majd óvatosan letette az ágy lábánál heverő babzsákfotelra. A grafitrajz feltűnően precíznek tűnt egy tizenkét éves gyerek képességeihez mérten.
– Ez elképesztő, Gellért – dicsérte meg Gitta őszintén. – Mutathatok neked valamit én is?
A fiú lelkesen bólogatott.
– Biztos mesélte Mirti, hogy egy amerikai srác zenél a bátyámékkal. Képzeld, fantasztikus tetoválásai vannak.
– Lefotóztad? Megnézhetem? – csapott le rá azonnal Gellért. – Már nézegettem tetoválópisztolyokat és tűket. Majd ha lesz egyszer szalonom, király gépet akarok ám.
– Nézd meg a Hideglelés legújabb videóját, akkor a számokat is meghallgathatod – mondta Mirtill, és átölelte öccse vállát. Aztán kihúzta a fiúnak az íróasztala előtti széket, hogy hozzáférjen a számítógéphez, ők pedig leültek Gittával a szék két oldalán a szőnyegre.
– Szerinted elmehetek majd egyszer én is a bátyádék koncertjére? – kérdezte a kisfiú reménykedve.
– Most Petiéknél nagy a hajtás, de beszélek vele, hogy ősszel kérjen el téged anyukádtól, és vigyen magával valamelyik koncertre. Megkérdezem, mehetsz-e a kisbuszukkal.
– Komolyan? Az szuper lenne – vigyorgott Gellért, és megragadta a billentyűzetet. – Mondtam már, hogy követem a Hideglelés csatornáját?
– Akkor te igazi rajongó vagy – nevetett Gitta.
– Még szép – mondta büszkén a kisfiú, majd elkomolyodott arccal a képernyőre meredt, ahol a reklám után elindult az első videó. A szám végéig meg sem szólalt, akkor az épp látható közeli képen Josh western gitárjára mutatott. – Tudod, mi a márkája?
– Kicsit gondolkoznom kell – válaszolt Gitta habozva –, de azt hiszem, Daly’s, mintha ez lenne ráírva.
– Nem ismert márkanév – jelentette ki Gellért komolyan. – Megnézzük, ki készítette? Magyar oldalon biztos nem lesz róla semmi, de ha angol nyelvű oldalon keresünk, akkor lehet, hogy találunk valamit – ajánlotta lelkesen, és a billentyűzet fölé hajolt. Némi keresgélés után elégedetten dőlt hátra, és izgatott hangon kérdezte: – Daly’s Guitars? Ez az? Na, mit szólsz, Mirti?
Mirtill és Gitta is meglepetten meredt a képernyőre, ahol Gellért épp akkor nagyított ki egy képet több kisebb közül.
– Megtaláltad Josh gitárját? – kérdezte Gitta elismerően.
– Ügyes vagy – simogatta meg Mirtill az öccse haját.
– Gitta, lefordítod, mi van ide írva? – mutatott a fiú a kép alatti rövid szövegre.
– Connor Daly 1956-ban, baleset következtében elhunyt, az utolsó hangszert, mely vele volt az autóban, nem sokkal előtte fejezte be. Daly vezetett, utasa, egy fiatal nő szintén életét vesztette, a gitár megdöbbentő módon sértetlen maradt – olvasta Gitta elcsukló hangon. A számítógép órájára pillantott. – A fenébe, de késő van. Ne haragudjatok, de megígértem Krisztiánnak, hogy odamegyek a Plázához.
– Még mindig találkozol vele, Gitta? – kérdezte Mirtill felháborodva. – Ne csináld már! Az óvoda óta nem jöttetek össze, most már a gimnáziumnak is vége.
– Barátok vagyunk, Mirtill. Tudom, hogy nem kedveled, de sosem erőltettem, hogy közös programjaink legyenek. Elfogadtam, hogy vagy velük megyek, vagy veled – védekezett Gitta.
– Na, jól van, most nem nyaggatlak, de ezt átbeszéljük, ha júliusban eljössz utánam Bükkszékre, apámékhoz – ígérte Mirtill barátnője szemébe nézve. – Ugye, megkérdezted már a szüleidet és elengedtek?
Gitta mosolyogva bólintott.
– Megmentettél – ujjongott Mirtill táncolva. – Nem kell egyedül lennem a mintacsaládban...
 

2016. – Tullia meséi - Őrző (második kiadás)

 Az alacsony termetű, csupa izom férfi és négy kísérője kantárszáron vezeték marláikat. Még csak össze sem rezzentek, amikor a fák ágai közül egy fürge alak ugrott eléjük.
– Mit akartok? – kérdezte a lirabőr ruhát viselő, húsz év körüli fiatalember.
– A Sötét Harcost keressük. A fogadóban azt mondták, nemrég ott járt, valahol a közelben lehet a tábora.
Az őrszem felnevetett.
– Hiszel ilyen feltűnésre vágyó alakoknak, mint egy kocsmáros?
– Kinek a parancsára figyeled az utat? – Az apró termetű harcoson nem lehetett egyszerűen kifogni.
– Nekem nem parancsol senki, csak az időmet múlatom itt.
– Akkor az sem zavarna senkit, ha valamelyik harcosom a szemed közé vágná a baltáját? –Arcán gúnyos mosollyal tovább bolondította a meghökkent őrszemet. – Neked már mindegy lenne, még ha a fák között lapuló íjászok le is terítenének bennünket, ugye?
Az őr rövid töprengés után szólalt meg:
– Ha Triart keresed, odavezetlek hozzá.
– Hutar vagyok, a Szövetségen kívüli, déli területek főnöke. Kérlek, így mutass be uradnak!
– Hutar, a kovácsok törzsfőnöke? – A fiatalember elképedt arccal meghajolt, intett, hogy kövessék.
Triar a tűz mellől állt fel az érkezők láttán. Keze az első pillanattól tőre markolatán pihent.
Hutar nyugodt hangon neki is bemutatkozott, közben alaposan végigmérte a jól megtermett ifjút.
– Köszöntelek téged, Mia leghűbb szolgája – mondta fejet hajtva.
– Én nem vagyok senki szolgája – tiltakozott Triar kimérten a sértésnek értelmezett megjegyzés ellen. Sötéten villogó szeme, az arcán megfeszülő izmok nem kerülték el Hutar figyelmét. Nem volt kétsége, hogy sok igazság rejlik a Sötét Harcos körül keringő szóbeszéd mögött.
– Való igaz, Mia elítéli a gyilkolást.
Triar gúnyosan nevetett.
– Mondd ezt a nőknek, akiket feláldoztak, miközben esélyük sem volt az önvédelemre.
– Ismerem mérhetetlen fájdalmad okát, de bízd az ítélkezést Miára. Ha egyszer letérsz az ő útjáról, hihetetlenül nehéz oda visszatalálni.
– Fenyegetsz?
– Nem fenyegetlek, Triar, de tudd, Mia nagy árat kér majd a kegyelemért.
Triar dühödten rázta a fejét.
– Ahogy rád néztem, azt hittem, harcos vagy, nem valami pap. – Ismét felnevetett keserű, fájdalmas nevetéssel.
– Én pedig azt hittem, barátok lehetünk. – Hutar hangja szomorú volt, minden indulat nélkül.
– Nem sértem meg a vendégjogot, itt maradhattok éjszakára. Pihenjetek a tűz mellett, egyetek az ételünkből, igyatok az italunkból! – Triar mérge is csillapodott valamicskét.
A vacsora kínos csendben zajlott. Hutar mindvégig Triar tekintetét kereste, hiszen tárgyalni jött, és támogatást ajánlani. A fiatalember azonban csak az evéssel törődött, jóformán tudomást sem vett róluk, és korán elhagyta a tűz fénykörét.
Éjszaka hangos szóváltás ébresztette a tábort. Triar rögtön a tűz mellett termett.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Dézsmálják a készleteinket! – kiáltotta egyik embere vádlón.
Hutar és társai még mindig a tűz mellett üldögéltek, kezükben ivókürtök, mellettük bőrtömlők.
A kovács az egyik tömlőre mutatott:
– Az úton idefelé jövet megálltunk a fogadónál. Szkú, uram. Szerettem volna, ha ma este ezzel ünnepeljük meg új szövetségünket, de látom, csak hiú ábránd volt.
Még a tűz vörös fénye sem rejthette el, ahogy a szégyen pírja elöntötte Triar arcát. Mélyet sóhajtott, a kezét nyújtotta.
– Megkövetlek, kovács!
Hutar habozás nélkül kezet rázott vele.
– Remélem, az új nappal új barátság kezdődik – mondta mosolyogva.
Triar tétován viszonozta a mosolyt.
A felkelő nap a lassan kihunyó tűz mellett találta a két vezért.
– Tudom, mit jelent elveszíteni, akit szeretünk. Az egyik lányom meghalt, Triar, de a bosszú nem adja vissza… A meggyilkoltak éjjelente visszajárnak, és fokozzák a kínt. A kiontott vér nyomán nem születik új élet, csak fájdalom. Egyedül a könnyek tisztítanak meg a vértől… Az áldozat vérétől és bűnösökétől is. Azt hiszem, Triar, neked nincsenek könnyeid.
Triar meghökkenve nézett Hutarra, aki folytatta:
– Akkor leszel szabad és boldog ember, ha a könnyeid tisztára mossák az arcodat, a kezedet és a lelkedet. Megbánás nélkül a fájdalmad és a bűneid foglya maradsz.
Triar hosszú hallgatás után szólalt meg:
– Bölcs vagy, harcos létedre.
– Bölcsesség nélkül a harcos halott, uram.
– Miért szólítasz így?
Ezúttal a kovács lepődött meg, a szívére tette a kezét.
– Valami erre késztet, Triar, itt legbelül.
– Ha Tulliának lesz egyszer királya és egységes hadserege, már nem lesz szükség rám. Az a pillanat azonban még várat magára, az áldozat pedig egyre több – mondta Triar szomorú arccal.
– Neked kell tudnod… – Hutar vállat vont.
– Te sosem támadtál?
– Fegyvereket készítek, fegyverrel védem Mia földjét.
Triar szomorúan bólogatott.
– Mi nem érthetjük Miát.
Hutar elgondolkozva nézte a fiatalembert, így szólt:
– A földünkön van egy hely, egy seb a föld testén, ahonnan mi, kovácsok Mia szent tüzét vesszük a munkánkhoz. A Szövetségben sokan Mia választott népének tartják a törzsemet. Szeretném, ha eljönnél hozzánk, hogy megtapasztald az Istennő közelségét, megismerd végtelen szeretetét. Talán megtalálod lelked elveszett nyugalmát.

 2016. – Végtelen Mezők Vándora (novellák)

 

Ákos a szántóföld szélén állt. Mély sóhajjal szívta be a tél tiszta illatát. A napok óta tartó, erős széllel kísért havazás után végre száraz hideg érkezett a hegyekre. A fehérarany napsugarak szemfájdító ragyogással törtek át a csupasz fák szürke ágai között. A fiatal vadász kíváncsian figyelte a fehér lepel alatt pihenő szántó túlsó oldalát. A sűrű bokrok, még így levelüket vesztve is majdnem átláthatatlanok voltak. Ákos mozdulatlanná dermedt, mikor őzek bukkantak elő mögülük. A két suta és a három gida az embert észrevéve hirtelen visszafordult és eliramodott. Pedig ezúttal nem kellett félniük. A vadászt a havazás hosszú időre távol tartotta az erdőtől, és most csak gyönyörködni akart a természetben, hallgatni a fagyos világban is szorgos élőlények neszeit: a fák ágai között ide-oda repkedő kismadarakat, a szorgalmasan keresgélő harkályok ütemes kopácsolását.
Valami mozdult a hólepte szántóföldön. Egy eddig lapulva gubbasztó, tömött bundájú nyúl ugrált el az őzek után. Az ösztönei a fegyverszíjhoz vezették Ákos kezét, de végül csak sután elmosolyodott. Nem egy nyúl miatt bújt ki az ágyból vasárnap reggel, és hagyta magára a kedvesét. Lilla még motyogott valamit, mikor a nyakába csókolt, aztán aludt tovább.
Ákost a rossz idő beállta előtt látott kárpáti hiúz nyomai csalták a szabadba. A szakemberek és a tapasztalt erdőjárók már tudták, hogy a veszélyeztetett faj néhány egyede a magas hegyekből, a határ túlsó oldaláról visszatért az országba. Ákos azonban csak néhány nappal ezelőtt talált nyomokat a vadásztársaság területén. A felfedezés gyermeki örömmel töltötte el, a havazás miatt azonban egy időre fel kellett hagynia a kutatással, így csak most indult el, reménykedve, hogy újabb nyomokra bukkan.
A szántónak hátat fordítva az erdőgazdaság tolólappal megtisztított útjára lépett. Az enyhe emelkedőn keményre fagyott hó simult a bakancsa alá. Ahogy közeledett az erdőrészhez, ahol a nyomokat látta, megszaporázta a lépteit. Az út keskenyedett, a fatörzsek sűrűsödtek a hegyoldalon. A nap tovább szórta sugarait a tájra. A hó ropogott a vadász lába alatt, aki a festett jelzés nélkül is pontosan tudta, melyik fánál kezdődik a túrázók által kedvelt, de most érintetlen ösvény, így a széles erdészeti útról szűz hóra lépett. A fehér lepel alatt kanyargó utacska egyre feljebb vitte a hegyen. A csupasz fák sorát kis tisztás törte meg.
Odalent a völgyben, a fák ágai közül kivillant a jól ismert zsindelytető. Megállt, és figyelt egy darabig.
Lilla talán már felkelt, zuhanyozik… Szerette volna, ha együtt bukkannak új nyomokra, de a lány csak késő éjjel ért haza egy továbbképzésről. Ákos teát főzött neki, míg fürdött. A melengető, mézes itallal Lilla az ágyra kuporodott. Ahogy iszogatta, fogadkozott, hogy összebújnak. Abban a pillanatban azonban, hogy a bögrét letette, magára húzta a vastag takarót az ágy végéről, és már aludt is. Ákos keltegetésére csak halk motyogással válaszolt, átölelte a fiatalember nyakát, és félálomban a fülébe súgta:
– Ugye, hozzám bújsz…
Ákos engedelmesen mellé feküdt, hátulról gyengéden átölelte, és miközben állát samponillatú, selymes hajára hajtotta, megpróbált az erdőben rejtőző hiúzra gondolni. Itt fent a egyen pedig a veszélyeztetett vad után kutatva, minden gondolata a völgybéli lány felé szállt...
(Részlet A hiúz című novellából)