Bevallom, amikor olvasni kezdtem a Reményhajszát, kicsit furcsán éreztem
magam. Miközben Guns N’ Roses és Bon Jovi számok kavarogtak a fejemben,
azon gondolkodtam, helyes volt-e ilyen ikonikus neveket (Richie, Axl,
John, Bryan) választani az együttes tagjainak. És ha már igen, miért
maradt ki a szexis dobos Tico Torres és Slash, az örökké a szájában lógó
cigivel. Szóval rám olyan mértékben hatott a feltehetően szándékos
utalás – bizonyítva, hogy boldogult tini korom rocker évei nem múltak el
nyomtalanul –, hogy a párhuzam el is vonta egy időre a történetről a
figyelmem… Emellett hozzá kellett szoknom az aprólékos írásmódhoz is.
Míg aztán a rocker-romantika átváltozott izgalmas akcióregénnyé. Na,
innen már nem hiányzott Tico, de még a varázskezű gitáros Slash sem.
Kárpótoltak a belépő új szereplők és a kalandok. Izgalomban, vérben, akcióban és bajban nem volt hiány.
!Spoiler!
Nekem egy kicsit rontotta az összképet, hogy az írónő hatalmas
veszélyekbe és kínokba sodorta ugyan a szereplőit, de nem merte vállalni
az igazi tragédiát. Érdekes, hogy erről megint a kamaszévek jutottak
eszembe a csupa vér, fegyvert csak ritkán töltő, törött térddel is
kiválóan verekedő, mindent megúszó akciósztárokkal.
!Spoiler vége!
Van, amikor egy történet az újszerűsége, a különleges atmoszférája
miatt bűvöl el, a Reményhajsza épp az ellenkezője miatt fogott meg.
Ebben a regényben egyszerűen otthon éreztem magam. A hangulata, a
felfedezett párhuzamok visszavittek az időben, egy kellemes emlékekkel
teli korszakba. A szereplők beszédstílusa, a kommandósok körüli
események, a minden jó fej párra talál, a filmszerű képek és a
folytatásért kiáltó függővég ugyancsak azt az érzést erősítették bennem,
mintha egy alámondásos videokazettán futó, régi jó kis
akciófilm(sorozat) könyvváltozatát olvasnám.
 |
| Megvásárolható |
