Ferghal újra elbukott egy tornán:
ellenfele kiverte kezéből a kardot. Az
ifjú királyfi segélykérő pillantást vetett apjára, de Muinremur, a dicső
harcos, a tündérkirály szánakozva elfordította róla a tekintetét. Ferghalnak a
vereség nem fájt annyira, mint a tudat, hogy édesapja ismét csalódott benne.
Lehajtott fejjel hagyta el a küzdőteret, vigyázva,
ne rohanjon. Így egy keveset megőrizhetett a méltóságából. A királyi
fegyvernökök már legidősebb bátyjának segédkeztek, aki lovas bajvívásra
készült, a szerencsétlen Ferghalra csak lekicsinylő pillantásokat vetettek.
Vizet talál magának a sátorban, ha szomjas, a mellvértet meg akkor is ráérnek
lesegíteni róla, ha a bátyja már kész a küzdelemre.
Art, az egyik királyi lovag együgyű fia a sátrak
körül lézengett. A szőkehajú fiatalember lelke mindörökre gyermeki maradt,
pedig hatalmas termetével nagy harcos lehetett volna. Vidám, játékos mosollyal
ugrott a törékeny alkatú Ferghal elé, lelkesedésében majdnem feldöntötte.
A fiú az első pillanatban megrémült tőle, aztán
megkérte, segítse le róla a feleslegessé vált páncélt. Art tapsikolt örömében.
Rendkívüli büszkeség töltötte le, hogy segíthetett, és minden áron követni
akarta kis gazdáját.
A királyfi nem szerette volna megbántani, hagyta,
hogy a nyomában szegődjön. Art úgy szökdécselt mellette, mint egy óriási
medvebocs, kacarászott, mesélt. A gondjaiba feledkezett Ferghal ritkán szólt
hozzá, így amikor észrevette a sárga jelzőzászlót marcangoló, farkát csóváló kutyát,
a szőke óriásfiúcska új kaland reményében inkább odaszaladt.
Ferghal egyedül lépett be az erdő fái közé. Elmerült az önsajnálatban, és az ismert sétaútról egy általa még
felderítetlen, sűrű bokrok közt húzódó, keskeny ösvényre tévedt. Ahelyett, hogy
visszafordult volna megkeresni a hazavezető utat, folytatta bolyongását. Hogy a
homály vonzotta-e, vagy a tüskés bokrok szúrásai által akart vezekelni a
kardpárbajban elszenvedett csúfos vereségért, maga sem tudta.
A baljóslatú ösvény keserű kedélyállapotában
hívogatónak tűnt számára. A ruhájába akadó indák, levelek nem zavarták, hiszen
a növények nem okoztak sebeket, szinte simogatták. A sötét utacska végül egy
kicsi, elhagyatott tisztásba torkolt. Szemben egy templom romjai magasodtak,
kapujától néhány lépésnyire omladozó kőfal állt. Egykor emléktáblát
illeszthettek a fal közepére, mára csak a nyomai maradtak.
Ferghal kíváncsian körülnézett, de a táblát sehol
nem látta. Helyette valami igazán szörnyűségeset pillantott meg… Mintha hideg
ujjak simították volna végig csupasz karjait. Egész testében összerázkódott. A
falmaradvány körül emberi koponyák hevertek.
Ki tudja, meddig maradt volna szinte kővé dermedve,
ha nem libben be egy gyönyörű pillangó a tisztásra. Látványa, könnyed
szárnyalása megbabonázta a tündérkirályfit, aki észre sem vette, hogy
letelepedett a koponyák közé, úgy csodálta a pillangót körülölelő fényt és
hallgatta az énekét. Az aprócska, fekete-fehér mintás lény ugyanis tiszta, emberi hangon, szívet fájdítóan, könnyfakasztóan dalolt.
Amikor a dal véget ért, a lepke leereszkedett Ferghal
felemelt ujjára, és apró, csápos fejecskéjét megbillentve bemutatkozott:
– Aife vagyok, egy emberkirály lánya.
– A nevem Ferghal –
a tündérkirályfi könnyedén fejet hajtott. – Pillangóvá változtál? Azt hittem,
az emberek nem alakváltók…
– Hosszú és szomorú történet az enyém – sóhajtott
Aife.
– Szomorú vagyok, és hosszú ideig nem szeretnék
hazamenni – válaszolt Ferghal, hasonlóan mély sóhaj után.
A pillangó, mintha csak a ruháját igazította volna
el, könnyedén megbillentette a szárnyait, és mesélni kezdett:
– Apám megállapodott a szomszéd királlyal, hogy
szövetséget kötnek, melyet gyermekeik házasságával pecsételnek meg. Nem akartam
kényszerből hozzámenni senkihez, fellázadtam. Apám könyörgött, hogy legalább
ismerjem meg a választottját, de én nem voltam hajlandó semmi engedményre –
mesélt a pillangó, s ezalatt apró gyöngyök hullottak a földre.
Ferghal úgy vélte, könnyek.
– Elrejtőztem. Sértett voltam, a dühöm elvakított –
sóhajtott Aife –, és én, balga szerződést kötöttem az erdő láthatatlan
szellemével, hogyha a herceg, aki feleségül akar venni, utánam jön, a szellem
elpusztítja őt. Cserébe néhány meghatározott napon énekelnem kellett az erdő
kijelölt pontján. Egy hajnalon, mikor épp énekeltem, néhány vándorló, álarcos
lovag tévedt arra. Elbűvölte őket dal, engem pedig egyikük tiszta, mélytüzű,
fekete szeme…
Hazatértem, és borzalmas hír fogadott, a vőlegényem
eltűnt apja várából. Az ismeretlen lovag iránti szerelmem ráébresztett,
irtózatos dolgot követtem el, mikor halálát kívántam valakinek, aki sosem
ártott nekem. Ismét felkerestem a szellemet, könyörögtem, hogy bontsuk fel a
megállapodást, ám ő hajthatatlan maradt. Mennydörgő hangján megfenyegetett,
menekülnöm kellett, recsegtek, ropogtak körülöttem a faágak, ahogy a
láthatatlan szellem lehelete szélviharként cibálta őket.
Amikor szerelmem visszatért a vándorútjáról a
társaival, elmeséltem nekik szörnyű balsorsom, megesküdtek, hogy elűzik a
gonosz szellemet.
A királyok ezalatt tovább keresték az eltűnt
herceget. Megállapodtak, hogy minden erdei imahelynél egy falat emeltetnek egy
táblával, melyre ráíratják az eltűnt herceg, Carnedyr nevét. A nép és a
királyok hűbéresei pedig egyre szépítgették ezeket az emlékhelyeket. Szobrokat
helyeztek el, virágokat és más áldozati tárgyakat vittek.
Amikor a kedvesem harcosaival felsorakozott a
tisztáson, már itt állt ez a fal, rajta a tábla. Az addig láthatatlan szellem
megtestesült, és egy csapat katonává változott. Úgy tűnt, a védelmezőim
erőfölényben vannak. Ám abban a pillanatban, hogy elhullott a gonosz egyik
harcosa, vele együtt összeesett az őt ledöfő lovag is. A kedvesem és ellenfele
tartottak ki a legtovább.
„A síron túl is őrizlek, szerelmem!” kiáltotta
kétségbeesetten. Tudta, ha kioltja az egyetlen megmaradt harcos életét, ő maga
is vele hal. Mielőtt összerogyott volna, utolsó sóhajával elrebegte nekem a
nevét: „Carnedyr!” Apám által kijelölt vőlegényem! Én magam öltem meg a
szerelmem és szabadítóm!
Mélyen a szívembe zártam borzalmas titkom, és
legszívesebben követtem volna Carnedyrt a halálba. A gonosz szellem
elenyészett, megállapodásunk értelmét vesztette, ezért nem tértem vissza az
erdőbe, amikor énekelnem kellett volna.
Hiába pusztult el a szellem, az átka elkísért, azon
a hajnalon medveként ébredtem az ágyamban. Kiszöktem a várból, és elrejtőztem,
máskülönben apám vadászai megöltek volna.
Ide menekültem. Kedves halottam és a társai azóta is
temetetlenül feküdtek, senki nem adta meg nekik a végtisztességet.
A következő
hajnalon, ismét emberként ébredtem. Továbbra sem vágytam már énekelni, de
rendszeresen állattá változtam a szellem által kijelölt napokon. A végzetem
folyton visszaűzött ide, őzként, nyúlként, kismadárként.
Mikor nyúlként menekültem, két orvvadász
megtámadott, de az aranybetűs kőfal láttán inkább sorsomra hagytak, és
lefeszítették a táblát. Az aranykincs többet ért nekik, mint egy soványka kis
nyúl. Tehetetlenül néztem a borzalmas pusztítást, ahogy meggyalázták Carnedyr
végső nyughelyét. Úgy érzem, a pillangó lesz az utolsó alakom. Ha nem tudok
rávenni valakit, hogy eltemesse a halottakat, úgy indulok el a Túlvilágra, hogy
Carnedyr lelke tovább bolyong a két világ között. Amíg ő nem talál békét, én
sem nyerhetek nyugodalmat.
– Carnedyr egy ezek közül? – kérdezte a Ferghal
összeszoruló torokkal, a koponyákra mutatva. Most látta csak, hogy a csontokon
kívül fegyverek is hevernek körülöttük.
A pillangó jó ideig csak a szárnyait billegette,
aztán alig hallhatóan, mintha csak a szél sóhaja lett volna így szólt:
– Az emlékműnek támasztott kard a hercegé… Mennem
kell, Ferghal. El kell rejtőznöm, mielőtt eltűnik az utolsó napsugár, mert ha
megérint, magába szív, és elveszik az esély, hogy holnap újra próbálkozzam. –
Ismét apró gyöngyök hullottak a pillangó szeméből.
– Majd én segítek neked! – Ferghal elszántan
felugrott.
– Te egyedül kicsinyke és gyenge vagy, hogy eltemesd
a harcosokat. Elárultam Carnedyr szerelmét. Nem is reménykedem már, hogyha
végre találkozunk, megbocsát, de mégis harcolok érte. A lelkifurdalásnál nincs
borzalmasabb büntetés. Ha elfutunk a hibáink, a gyengeségeink elől, sosem lesz
alkalmunk jóvátenni, amit elrontottunk.
Ferghal szánakozva nézett az ellibbenő pillangó
után.
– Várj, Aife! Várj! Visszajövök a bátyáimmal,
megmutatom nekik ezt a helyet, eltemetjük a herceged és a harcosait. Ne sírj,
Aife! Ne sírj többé!
A tündérkirályfi összeszedegette az apró gyöngyöket,
majd az erszényébe rejtette őket.
Ferghal megállt a friss hantok mellett, hálásan
végignézett hat daliás bátyján. Elővette az erszényt, a tenyerébe szórta és
megszámolta a gyöngyöket, hogy tudja, hogyan ossza szét őket. Éppen huszonegy
fehér gömböcske csillogott a kezében, visszatükrözve a lenyugvó Nap vöröses
fényét.
– Köszönöm, testvéreim, hogy egyetlen szavamra
eljöttetek és segítettek – mondta az ifjú tündér komoly arccal. Nagy és erős
bátyjai csak mosolyogtak.
– A barátom,
aki megkért, hogy temessük el kedves halottait, szeretné megköszönni, amit érte
tettetek – Ferghal minden testvérének három gyöngyöt adott, közben komolysága
eltűnt, elfogódottan mosolygott.
– Ezek egy pillangó könnyei, nem tudom, mire valók,
de egyszer talán hasznukat látjátok majd.
Amikor legfiatalabb bátyja elé ért, és átadta neki
is a járandóságát, ő ezt mondta:
– Egy pillangó szárnya képes vihart kavarni, a
könnyei talán csillapítják azt.
Ferghal bólintott, nagyon nyelt, mielőtt újra
megszólalt:
– Hazátlan emberek nyugszanak a földünkben. Kiváló
kardforgatók voltak, mégis az otthonuktól távol, boldogtalanul haltak meg. Én
folyton csak ügyetlenkedem, sikertelen vagyok a tornákon, de ma talán segítettem
néhány harcosnak, hogy megpihenjenek a Béke Földjén. Testvéreim, nem elég ez?
– Mit szeretnél, Ferghal? – kérdezte legidősebb
bátyja megsimogatva a fejét.
– Szeretnék útra kelni, megismerni a világot, távoli
földek népeit. Mesélni nekik rólatok, aztán visszatérni és mesélni az
ittenieknek róluk… – Ferghal észre sem vette, mikor bátyjai szinte egyszerre
helyeslően bólintottak.
A tündérkirályfi figyelmét egy ellibbenő pillangó
vonta magára. A szél lágyan csengő dallamot repített felé, ami a füléhez érve
így hangzott: „Köszönöm!”
A fénylő szárnyú, törékeny lepke egyenesen a
lenyugvó Nap felé repült, és amikor az utolsó sugárka lebukott a hegyek mögé, a
pillangó elenyészett a kihunyó fénnyel…
(A történetet a kép alapján, Bells
Képekbe zárva pályázatára írtam még a télen, most egy kicsit átdolgoztam.)