A királyné gazdagon hímzett vörös kaftánban és nadrágban a kemence előtt állt, a lelkesen magyarázó konyhafelügyelőt figyelte. Rolo fehér kabátján nem éktelenkedtek ételfoltok, ahogy a konyhája, ő maga is mindig tiszta és rendezett volt. Nindra tisztelte a hozzáértéséért és szerette az általa készített ételeket. Most a sülő tészták fűszeres illata lengedezett körülöttük, és a kemence melege tette még hívogatóbbá a helyiséget, miközben kívül az ablakpárkányon megült az elmúlt napokban leesett hó.
– Lakortól is kaptam növényeket, melyeket belesütöttem a lepényekbe. Azt mondta, ezek az ízek illenek az ünnephez. A királynak erdaraguval töltöttem meg egyet. Többféle zöldséggel főztem össze a húst, mielőtt a tésztába tettem.
– Hálás lesz neked, Rolo – bólintott Nindra. – Ínycsiklandozóak az illatok.
– Vadászat után mindig nagyon éhes, és mostanában a vacsorát sem hagyja a tányérján, hogy helyette a napi gondokba vesse magát. Egyre gyakrabban hallom nevetni is, jó hatással vagy rá, úrnőm.
– A téli csendben nem háborgatják a törzsfők, és panaszosok sem érkeznek naponta, ezért nyugodtabb – hárított Nindra elpirulva.
Rolo elmosolyodott, megérintette az asszony karját, közben folytatta az ünnepi vacsora terveinek ismertetését:
– Ma este felszolgálom az égővízbe áztatott gyümölcsöket. A király kérte, hogy süssünk kalácsokat, és osztogassuk azokat a máglyák körül.
– Lenyűgöző a lelkesedésed, Rolo. Segítek a kalácsosztásnál, de most magadra hagylak. Ellenőriznem kell a máglyák előkészítését, és beszélek a krímadarak idomáraival is. Lork már felállíttatta az íjászverseny céltábláit. Triar, gondolom, részt akar venni a versenyben. Mire megérkezik, előkészítenéd neki a lepényt, hogy ne kelljen éhesen kiállnia, és várni a vacsoráig?
A konyhafelügyelő bólintott.
– Köszönöm – mosolygott rá a királyné, mielőtt az udvarra lépett volna.
Odakinn a vidámságát aggodalom váltott fel, amikor egy az aranymarlát kantárszáron vezető testőrt látott belépni a kapun. A harcos hajnalban a királlyal ment vadászni.
– Egyedül jöttél vissza? Hol van a király? – kérdezte a kimerülten lihegő, vastag bundát viselő férfitól.
– A marlákat terrák támadták meg, Szabad Szél megérezte a szagukat, és mivel a király sosem köti ki, elmenekült, de a másik két hátas elpusztult, és Dar, a társam megsérült, amikor védeni próbálta az állatokat.
– A király jól van? – kérdezte Nindra, leplezte aggodalmát, de reszkető keze elárulta. Rolo lépett mellé, aki a konyha ablakából mindent látott.
– Jól van, úrnőm. Semmi baja, és a lelkemre kötötte, hogy nyugtassalak meg. Arra kért, hogy köszöntsd a nevében az egybegyűlteket az ünnepen, lobbanjanak fel a tüzek, és repüljenek a krík az ég felé. Tull várában méltó módon köszöntsék a Megszülető Fényt.
Nindra szemét elfutotta a könny.
– Hogy képzelte, hogy tudok nélküle ünnepelni?!
– Az aranymarla engedte, hogy a hátára ülj? – kérdezte a konyhafelügyelő hitetlenkedve.
– A király beszélt hozzá, míg nyeregbe szálltam, azt mondta neki – a harcos a királynéra nézett –, „Menj a Királynőmhöz!”
Nindra átölelte a csillogó szőrű kétszarvú hátas nyakát, és szeretettel simogatta, aztán megfogta a kantárt és az istállóban indult vele.
Lakor a kamrájában főzeteket és orvosságokat készített. Az ősszel szedett friss növényekből kevert kenőcsök fogytán voltak, így kénytelen volt a tartaléknak megszárított leveleket, szárakat áztatni, forrázni. Épp ráöntötte a növénykeverékre a forró vizet, mikor egy szolgáló bukkant fel az ajtóban.
– A testőrkapitány küldött érted uram, a király nem jött haza a vadászatról.
A táltos a hozzáillő fedővel gyorsan lezárta az agyagedényt, és a szolgáló nyomában az udvarra indult.
– Lork, mi történt? – kérdezte a palotába vezető lépcső alján álldogáló testőrkapitányt, aki Rolóval beszélgetett.
– Dar megsérült, a király vele maradt – felelte Lork töprengve.
– Télvíz idején vadászgatni két testőrrel?! Már amikor elindult, mondtam neki, hogy nem lesz jó vége. Szerencse, hogy nem egyedül ment, most miatta aggódhatnánk.
– Most is érte aggódsz – vetette közbe Rolo. – És Darvo úr, szeretett királynénk édesapja, azt kérdezné: miért nem a testőr maradt ott a fagyos kunyhóban, hogy őrizze a társát?
– Dar megmentette az életét, Triar sosem hagyná magára – szólalt meg mögöttük Nindra. – És attól tartok, a király beteg lába sem bírta volna a hóban gyaloglást. Helyes döntést hoztak, hiszen a testőr elmondta, nem tudott végig marlaháton jönni, gyalogolnia is kellett jó darabon. Szabad Szél az istállóban biztonságban van, a testőrt pihenni küldtem. Most pedig megyek öltözni.
– Hova készülsz, úrnőm? – kérdezte a testőrkapitány, elkerekedett szemmel.
– Megyünk a királyért. Kérlek, Lork, készülj te is, néhány testőrrel. Fogassatok be két szánba. Rolo, csomagolj mindenből, ami már elkészült a lakomára. Ha estig nem térnénk vissza, rád bízom, hogy a szokásoknak megfelelően ünnepeljétek a Fény Születését. Lakor kérlek, gyere velünk te is. Félek, Darnak szüksége lesz a tudásodra. – Nindra hangja a határozott mondatok ellenére is remegett.
– Jobb lenne, ha maradnál, úrnőm – ajánlotta Lakor, a királyné szemébe nézve.
– Triarral akarok lenni!
– Nem szeretném, ha meghűlnél, úrnőm. Most, a te állapotodban… – A táltos Nindra dacos szemöldök ráncolására elhallgatott.
A terrák a fák között gyülekezve körülvették a tisztást. Triar ledobta az elejtett lira tetemét, leeresztette válláról az íjat, és kivett egy nyílvesszőt a tegezből. Nindrára gondolt. Hamarosan leszáll a sötétség, meggyújtják a vár mellett felállított máglyákat. A felesége a tűz ragyogó fényében lépdel, ügyel mindenre helyette is. A zenészek játszanak, a vár lakói táncolnak, Rolo a szolgákkal kiosztja a kalácsokat. Valaki Nindrát is táncra kéri, ő a kezét nyújtja neki… A keserű tehetetlenség az apját juttatta eszébe, Alder hangját hallotta a múltból, amikor még kisfiú volt. A Hosszú Éjszaka és a Fény Születésének hagyományairól mesélt neki, a tisztelet és az alázat fontosságát szerette volna megértetni vele, aztán feladta, és dühösen kitört:
– Anyád Hiadornak akart nevezni, örülök, hogy hallgattam a vénasszonyra, aki világra segített. Te nem a Nap fia vagy, inkább a Sötétség vitéze leszel, ha így folytatod. – A meggyújtásra váró máglya szétdöntött romjait nézte, amire a fia megpróbált felmászni, Triar pedig letörölte homlokáról a friss vágásból csordogáló vért.
A következő árny a gondolataiban Dar volt, a testőre, akit egyedül hagyott az aprócska kunyhóban, a kis tűzhely mellett.
– Ha ismét havazni kezd, napokra itt ragadhatunk, elmegyek húsért – mondta neki indulás előtt.
– Uram, a terrák! – tiltakozott a testőr erőtlen hangon, résnyire nyitott szemmel. Jobb vállát vastag kötés fedte, melyen helyenként átütött a vér.
– Ha beszorulunk ide élelem nélkül, nem bírod ki, Dar.
Cserben hagyta, pedig neki köszönhette az életét. Nem maradhat adós. Darnak ételre van szüksége, és amint a testőrök megérkeznek a szánnal, haza kell vinni a várba.
A lira tetemére pillantott a lába előtt a hóban. Ha itt hagyja, és bemenekül a fák közé, a terrákat leköti egy időre a friss hús élvezete, viszont Dar étel nélkül nem vészeli át a sebesülést.
A terrák lassan elindultak felé, egyre többen lépdeltek elő a fák közül. Tudta, hogy a legnagyobb, a fekete bundájú vezérhím indítja meg a támadást. Még egyszer körülnézett, aztán a vezér tekintetét kereste.
Volt idő, amikor nem riasztotta a halál gondolata, de mióta Tras földjén a felesége szerelme térdre kényszerítette, minden megváltozott. A Királynőjével akarta tölteni az ünnepet. Számára Nindra jelentette a Fényt, neki köszönhetően ért véget Hosszú Éjszakája.
Már nem volt ideje előhúzni a tőrt. Balkarjával védte a nyakát, hogy a ráugró terra azt kapja el, így jobbjával talán még kiveheti a tőrt a tokból. A hatalmas állat, fogait a több réteg ruhába mélyesztve hanyatt lökte a hóban. A király érezte az erős állkapcsok szorítását, de alkarját szerencsére csak a fogak hegye érte el. Egy különös érzéstől vezérelve nem kereste tovább a tőrét, pusztakézzel kapta el a terra nyakát. Ujjait belemélyesztette a gyönyörű, puha bundába, és megszorította az állat torkát. A vezérhím sípoló nyüszítése megtorpanásra késztette lassan feléjük kúszó társait.
A király a falkavezér szemébe nézett, eltolta magától. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a férfi és a terra is. A falka tagjai várakoztak. Triar nem értette, mi történik. Talán a benne lakózó démon rettentette el a terrát, de mást súgott a szíve, és másról tanúskodott a vezérhím szeme. Nem félelmet látott benne, hanem felismerést, mintha az állat tudta volna, kicsoda. Triar engedett a szorításon, a terra nem kapott felé, helyette kihúzta nyakát a markából, és lehátrált róla.
A férfi néhány pillanatig még úgy maradt félig fekve, felemelt fejjel. A terra szemébe nézett. Csak akkor ült fel, amikor az állat megfordult, és a fák közé indult. A falka tagjai követték. Triar dobogó szívvel, megbűvölve nézte őket.
Amikor az utolsó ragadozó is elhagyta a tisztást, nehézkesen, a jobb karjára támaszkodva felállt. A közeli útról kiáltozás hallatszott.
– Terrák a fák között!
– A király!
A szánok előtt haladó testőrök, amint a terrákat megpillantották, leugráltak a marlák nyergéből, és néhányan íjaikat előkészítve, máris a fák közé futottak.
– Ne bántsátok őket! – parancsolt rájuk a király.
– Triar! – sikoltotta Nindra, férje hangját felismerve.
Olyan gyorsan szállt le a szánról és rohant a testőrök után, hogy a mellette ülő Lakornak ideje sem volt megállítani, csak rémülten figyelmeztette:
– Úrnőm! A testőrök terrákat láttak a fák között!
– Nindra! – kiáltotta a király, és a szán felé sietett. A mély hóban, az ő sánta lábával ez nem volt könnyű. A királyné azonban már odaért hozzá. Triar karjában zárta a feleségét.
Nindra remegő kézzel simított végig a férfi jobb arcán. Az arccsontjától az álláig húzódó, szabálytalan rajzolatú, mély forradás már nem borzasztotta el, a férjéhez tartozott, ahogy sánta, rossz lába, határozott, parancsoláshoz szokott hangja, hosszú, sötét haja, a szakálla, és a forradás miatt féloldalas mosolya, amely most végre megjelent az arcán.
– Jól vagy? – kérdezte a fiatal nő reménykedő hangon. Ismerte a férjét, tudta, hogy önszántából soha nem kérne segítséget.
– Úgysem hagynál békén – Triar megemelte bal karját, az asszony háta mögött.
Nindra megnézte a terra fogak által megtépázott zeke alatt a férfi karját, melyen a vastag bélésnek és a több réteg ruhának köszönhetően szerencsére csak felületi sérülések látszottak, a fogak nem tudtak mélyre hatolni.
– Látod, jól vagyok, ellenben neked semmi keresni valód nincs itt.
– Hiányoztál! Hoztunk krímadarakat, szkút és égővizet, sülteket.
– Nindra! – ingatta fejét a férfi, és magához húzta.
– Nem lett volna ugyanaz az ünnep nélküled – felesége átölelte a nyakát.
Lakor óvatosan átvágta a kötést Dar vállán, Triar a harcos másik oldalán üldögélt egy farönkön, rossz lábát kinyújtotta. A kunyhóba behallatszott a testőrök beszélgetése, nevetése, a máglyaépítéshez használt szálfák és rönkök csapódása.
– Jól vagy? – kérdezte a táltos dühösen a királytól. Olyan hangon folytatta, hogy az előtte fekvő testőr elkerekedett szemmel nézett rá, aztán a királyra pillantott, aki legnagyobb ámulatára nem szólt, helyette a térdét bámulta. – Jó lenne, ha megjönne végre az eszed! A feleséged aggódik érted, a nyomodban jár, a sebeidet kötözi. Törékeny, mint egy kismadár és ő segít felállni neked, aki két harcossal felérsz! Itt az ideje, hogy végre magára vigyázzon és a benne növekvő kis életre… – Triar válaszát várta. Néhány pillanat eltelt, míg a férfi megemésztette a szavakat. Amikor felnézett, a szeme ragyogott. Nem szólt, csak bólintott Lakor felé, a táltos megenyhült arccal biccentett vissza. Dar pedig fektében a kezét nyújtotta, hogy gratuláljon.
– Maradj nyugton! – mordult rá a táltos, és megemelte a tőrt. – A legjobbkor kerültél az utamba. A legtöbbször te vagy mellette, inkább tartsd a helyes úton, minthogy követed az őrült terveit! Most szerencsésen megúsztad, de tudd, ha azt tetted volna, ami a dolgod, a várban maradsz vele.
– Dar végrehajtja a parancsaimat, nincs más dolga. Túl messzire mész, Lakor – intette Triar a táltost ijesztően halk, színtelen hangon. Megérintette a testőr vállát, nehézkesen felállt, felvette vastag zekéjét maga mellől a földről, és elhagyta a kunyhót.
– Nem haragszik igazán, uram – szólt halkan a testőr.
Lakor egy üvegcséért nyúlt a kikészített orvosságok és kötszerek között.
– De igen, most nagyon dühös, Dar. Ilyenkor nem jó a közelében lenni. De nem rám haragszik, magára. Gondolkodni fog, és minden rendben lesz – mosolygott a táltos.
A tisztás közepén hatalmas tűz lobogott, Triar a fák közül bukkant elő. Nindra hozzászaladt.
– Hova tűntél? Lork azt mondta, ellenőrzöd, minden rendben van-e. Ekkora hóban egyedül, a te lábaddal? Már mindenki vacsorázott. Rolo külön neked készített és csomagolt valamit.
– Köszönöm, de nem voltam éhes, kedves.
– Hogy van a lábad? – Nindra kétkedve simogatta a férfi szakállas arcát, a tekintetét kereste. Triar rámosolygott, lehajolt hozzá, megcsókolta az ajkát.
– Hálás vagyok Miának, hogy elvezetett hozzám.
– Én pedig megfogadtam neki, hogy ma éjjel végre elmondok valamit. Reménykedem egy ideje, és már Lakor is egyetért velem.
Triar gyengéd mosollyal, fátyolos tekintettel mérte végig az asszonyt, bár a vastag szőrmebunda elrejtette az alakját.
– Tudod! Lakor? – kérdezte Nindra csalódottan.
– Bocsáss meg neki, annyira aggódott érted, hogy elmondta, míg Dart kötözte. Azt mondta, nekem kell vigyáznom magamra, nem neked.
– Mi vigyázunk rád, te vigyázz Tulliára!
Triar magához szorította a feleségét.
– Királynőm – suttogta a hajába.
Lork lassan lépkedett feléjük, hogy ne zavarja meg őket, de Triar intett neki.
– Gyertek a tűzhöz, ünnepeljetek velünk! – hívta a testőrkapitány a királyi párt. – Hamarosan, itt az idő, hogy felrepüljenek a krík!
A máglya mellett a testőrök körtáncot jártak és énekeltek, egyikük egy kidőlt fán ülve a kobzát pengette. Lork a karját nyújtotta a királynénak. Nindra beleegyezést kérőn nézett a férjére. Ha szomorúnak vagy csalódottnak látja, nem fogadta volna el Lork felkérését, de Triar biztatóan mosolygott, sőt intett is neki, hogy menjen csak.
Nindra a vastag bundában, prémes csizmában, a széttaposott hó tetején, a csillagok alatt táncolt, melyhez harcban edzett férfiak hangja szolgáltatta a zenét. Boldog volt. Itt az erdőben különös szépséget kapott az ünnep, és olyan erővel tört rá az áhítat és a várakozás érzése, amilyennel Darvo várának udvarán sosem találkozott. Többször is Triar felé nézett, biztos akart lenni benne, hogy ő is jól van. Mikor az egyik harcos a tűzhöz támogatta Dart, látta a férje örömteli mosolyát, melyet a testőre állapotának javulása varázsolt az arcára. Dar mondott valamit, a király nevetve nyújtotta felé a kezét. Nindra a férjén felejtette a tekintetét, boldogsága és nyugalma láttán megtorpant tánc közben, megakadályozva ezzel, hogy Lork elforduljon vele.
– Visszakísérlek hozzá, úrnőm – mondta Lork, árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában.
Triar a kezét nyújtotta Nindrának, hogy felülhessen a magas, állatbőrökkel vastagon leterített, kidőlt fatörzsre. Az apró termetű fiatal nőnek le sem ért a lába. Az eddig táncoló testőrök is köréjük gyűltek. A kobzos, jól meghúzta a felé nyújtott égővizes butykost, és egy balladába kezdett. Nindra meglepetten nézett oldalra, Triar dúdolt mellette. Halk, mélyen zengő hangja a lelke mélyéig megborzongatta. A férfi rámosolygott, átölelte a vállát.
A dalnak hirtelen szakadt vége, a kobzos leeresztette a hangszert. Körülöttük az erdő fái között fáklyák tűntek fel, hangok hallatszottak, és Rolo vezetésével Tull várának népe özönlötte el a tisztást.
Nindra leugrott a hóba, a kezét nyújtott a férjének. Lakor mosolyogva ingatta a fejét. Az idomárok a tűzhöz siettek, a királyt figyelték. A kis tisztás megtelt emberekkel, és fák között lobogó fáklyák többek jelenlétéről tanúskodtak. Amikor a király felemelte a karját, a harcosok levették a madarak fejéről a szemüket is takaró kis sapkákat.
Az égen ragyogó csillagok, a fehér hó, a lobogó tűz, mind a Születő Fényt köszöntötte, és Tull várának népe áhítattal nézte a levegőben úszó kiterjesztett szárnyú madarakat, melyek mítoszbéli testvérét a testőrök mellvértjükön viselték.
