Nádasi Krisz írócsoportjának karácsonyi (novella)ajándékozós játékára született ez az önállóan is olvasható aprócska történet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy kapcsolódik a Végtelen Mezők Vándora kötetemben található A hiúz című íráshoz. A karácsony a csodák ideje...
 |
| Forrás: Pixabay |
Várakozás
Lilla feltette
a fehér, tüllruhás angyalt, a piros masnikkal és gömbökkel díszített cserepes
karácsonyfácska csúcsára, aztán egy pillanatra a konnektorba dugta az égősor
csatlakozóját, hogy kipróbálja. Teljes volt a sor, minden izzó világított.
Átment a
rendelőbe, eligazította a vizsgálóasztalon a tiszta, zöld lepedőt. Kinyitotta a
gyógyszeres szekrényt, átfutotta a dobozok feliratait, a hűtőben is ellenőrizte
az ott tárolt szereket. Vetett egy pillantást a sürgős, életmentő műtétekhez
előkészített műszerekre, hogyha pácienst hoznak, azonnal segíthessen.
A bejárati
ajtót nyitva hagyta, kiment az erdei házból a kapu elé, kipróbálta a Dr.
Szakács Lilla ÁLLATORVOS feliratú tábla alatti csengőt. A rendelőből
kihallatszó trillázó hangra elégedetten biccentett. Tekintetével követte a
városba vezető út vonalát, míg el nem tűnt a fehér fák alatt. A hó hetekkel
ezelőtt elolvadt, aztán elmúlt a karácsony. Néhány napja azonban, ismét kemény
hideg köszöntött az erdőre, ma hajnalra pedig vastag dér lepte be a fák ágait
és az aljnövényzetet. Ezüstfehéren csillogott minden a dermedt arany
napfényben, épp aznap, amikor hosszú-hosszú, könnyekkel és aggódással telik
napok után végre ő is ünnepelhet.
Újra a város
irányába fordult, üres volt az út, és csendes az erdő. Türelmetlen sóhajjal
ment vissza a rendelőn át a kis szolgálati lakásba. A szekrényből kivett egy új
vadászzöld dzsekit, az ágyon előkészített papírdobozba hajtogatta, rácsukta a
skótkockás papírral borított fedelet, majd zöld masnis szalagot kötött rá.
Aprócska, révedező mosollyal a szája sarkában helyezte el a kész csomagot a fa
alatt. A faliórára pillantott az ajtó felett. Az ablakhoz lépett, a
hátsó épületben, ahol a ketrecekben gyakran vendégeskedtek frissen műtött vagy
más okból segítségre szoruló állatok, most csak a hiúz lakott. Őt viszont a
fadíszítés előtt megnézte, és most már csak arra vágyott, hogy megmentőjének
is megmutathassa, milyen szépen meggyógyult.
A két épület
között felállított madáretető ajtajában egyetlen kis cinke üldögélt, felfújt
tollakkal várakozott. Lilla ekkor döbbent rá, hogy a nagy várakozásban, ő
bizony ma elfelejtett ennivalót kitenni a madaraknak. Kapkodva nyúlt a hűtőbe
az összekészített szalonnabőrért, aztán fogta a magkeverékes dobozt, és
kiszaladt az udvarra.
Miután kitette
az étkeket, és visszahúzódott a fal mellé, a madarak lassan odagyűltek. Rövid
időre mindenről megfeledkezett, gyönyörködve nézte őket.
Autóduda
hangja térítette magához. Visszaszaladt a ház elé. Megpillantotta a vadászruhás
Gézát, ahogy a kapu előtt parkoló terepjáró ablakán benyúlva a dudát nyomja. A
férfi észrevette, széles mosollyal az arcán integetett neki.
– Na,
igyekezz! Már bement, jól van, csak a zárójelentésért kell visszamenni, mert
megmondtam a dokinak, vagy odaadja rögtön, vagy nem várunk tovább.
Lilla az
utolsó szavakat már a rendelőn átrohanva hallotta, és belépett a szobába.
Egész testében
reszketett, könnyes szemmel nézte Ákost, aki a léptei neszére felé fordult a
karácsonyfától. Sápadt volt és borostás, balkarja felkötve, de mosolygott.
– Karácsonyfa?
– kérdezte boldog csodálkozással, odalépett a lányhoz, szabad kezével
megsimogatta az arcát. – De hát bent voltál nálam, a kórházban Szenteste…
– Amikor Géza
idehozta a sebesült hiúzt és megmondta, hogy rád lőttek, azt hittem, nem lesz
többé karácsony – suttogta Lilla, hozzábújt. – Nem akartam karácsonyfát ebben a
szobában úgy, hogy te nem vagy itt velem…
