Értünk sírnak
Láttad már a rózsák könnyeit?
Apró gyöngyöket vérvörös szirmukon,
Csillámló kristálygömböket sárga húsukon,
Fehér szűz ruhájuk piciny díszeit?
... Mert akkor már Te is tudod,
Hogy sírnak a rózsák
Minden hajnalon az ember bűnein.
S eső után könnyeik csillognak,
Hisz' előre félnek fájdalmától a jövőnek.
S hallottad őket akkor sikoltani,
Mikor hideg fém zöld combjukba hatol?
Ó, dehogy!
Már védekezésük felébreszti haragod,
Szidod őket, nem hallod sikolyuk,
Saját szisszenésed nyomja el fájdalmuk hangjait,
Ujjadból kicseppenő vér mossa el hulló könnyeik.
Mert az hiszi az ember övé a Föld...
Ó, dehogy!
Te vagy a földé, ember!
Testeddel neveled a rózsákat,
Kiömlő véred alkotja éltető nedveik,
Soha meg nem gyónt vétkeidből
Fakadnak gyöngyként csillanó könnyeik.
Ősz
A csend körbezár, merengek szótlanul,
Mint az utolsó levél a fán,
S míg számára emlék az aranyló nyár,
Mely rég elsuhant a szél hátán,
Bennem a tűz őserővel lángol még.
Ám kívül az ősz már Valóság,
És csillogó fehér fátyolként
Szétterült a tájon a hajnali dér,
A fák lágy meleg zöldjét, mint a kiömlő vér,
Vörösre festette a metsző szél,
Csak lenne ősz mégis örökké!
Bár éveimben még enyém a nyár,
Lelkemben már ott lobog száz harcos napsugár,
S ezernyi vad színnel, szüreti dallal, illattal,
Megfeszített erejével tombol a végzet.
Mert szívembe égett, mikor egy kedves elment,
Ragyogni kell, hisz' egy napon egyikünk sem lesz más,
Mint az utolsó őszi napfénnyel
