 |
| Kép: Pixabay |
Az őrzött, minden kényelemmel ellátott lakóparkok befolyásos lakóiknak köszönhetően a városok központjaivá váltak. Ahogy fejlődtek és gazdagodtak az itteni közösségek, úgy szegényedtek el a falakon kívül élők.
A Kék Város egyike volt a régió legelső lakóparkjainak. Vezetői – ahogy a világtörténelem minden vezetője – abban bíztak, hogy az ő mikroviláguk, fejlett infrastruktúrája és külkapcsolatai révén megvédi őket mindentől még akkor is, ha a Föld nagyrésze a felmelegedés következtében lakhatatlanná válik.
És úgy tűnt, igazuk van. Mert hiába nyelte el az óceán egymás után a szigeteket és a part menti országokat, és hiába sivatagosodtak el egyre nagyobb területek Európa szívében is, a biztonságos Kék Város élt, virult és fejlődött.
Itt lakott Magdaléna Mond, első osztályú tiszt, akit alig harminc éves kora ellenére már a Lélekmentő Intézet élére neveztek ki. Magdaléna magas volt, karcsú. Sötétbarna haját általában kontyba tűzte, és ha kilépett a lakásából, mindig divatos kosztümöt viselt. A zuhanyzójából sosem fogyott ki a víz és sosem tapasztalta még az áramszünet nehézségeit. Nem ismerte sem az éhséget, sem a szomjúságot. Még nem volt beteg. Az iskoláit lélekmentő diplomájának megszerzéséig bentlakásos intézetekben végezte. Munkába állása óta minden hétköznap ugyanakkor kelt, zuhanyozott, reggelizett. Majd dolgozni indult a földalatti vonaljáraton. A fülke ajtaja mindig ugyanakkor nyílt ki, ő mindig ugyanakkor szállt be, és ugyanabban az időpontban lépett ki az irodájába vezető folyosóra.
Ma hajnalban azonban nem a programozott bioébresztője ébresztette, hanem egy különös, kissé nyomasztó álomból menekült az ébrenlétbe. Első páciense látogatta meg: egy hosszú, fehér hajú és fehér szakállú öregember.
A főnökei könnyű esetnek gondolták ezt a békés, törékeny vénembert, de ő azóta sem tudta elfeledni mélytüzű szemét és bársonyosan meleg, gyengéd hangját.
A szerencsétlen öreg hamarosan a földalatti urnacsarnokba került, de Magdaléna tanulásra képzett agya megőrizte meseszerű szavait, és valódi kilétét elfedő nevét: Wilfred testvér. Az öreg csodás történeteket mesélt a Grálról, melyből egy Jézus nevű legendás tanító ivott. Úgy hitte, egy napon mindenki ott áll majd a maga Grálja előtt, de csak kevesen lesznek képesek felismerni a lehetőséget. Amikor megtudta, hogy a fiatal doktornő neve Magdaléna, áhítattal suttogta: „Mária Magdolna, magzatával a szíve alatt, maga az élő Grál.”
Ez a találkozás segített Magdalénának megérteni, hogy könnyebb kezelni a körüllakókat, ha elfogadja babonás hitüket. Munkája kezdetén nemcsak a hitvilágukat, de elhanyagolt külsejüket is elképesztőnek találta. A városlakók a maguk nemében tökéletesek voltak. Hiszen az ellenőrzött táplálkozás, a rendszeres orvosi felülvizsgálatok és a gondosan kikísérletezett kozmetikumok a testi kellemetlenségeket már rég kiküszöbölték. A városi férfiak és nők egészségügyi okokból epiláltatták a testüket. A genetikának és a kisebb korrekciós műtéteknek köszönhetően csak a hóbortos különcök viseltek szemüveget. Nem voltak sebhelyes, forradásos, kopasz és ősz hajú emberek.
Magdaléna legújabb páciense ezzel szemben egy borostás arcú, félhosszú, szőke hajú harmincöt év körüli férfi volt, egy tipikus körüllakó, a legveszélyesebb fajtából, a radikális földvédők közül való. Sötétkék, rövidujjú kezeslábast viselt, mint az átnevelősök mind. Szürkés zöld szemét a vele szemben álló törékeny nőre szegezte, arcán régi forradások és friss sebek látszottak.
Magdaléna alig tudta titkolni meglepetését. A földvédők általában megtagadták az átnevelést, inkább letöltötték a büntetésüket, és visszatértek a városon kívülre. A férfi által aláírt virtutext azonban ott lebegett az asztala felett, a szoba közepén. Magdaléna rápillantott a páciens nevére: Del War. Felvett név volt, akárcsak egykor Wilfred testvéré…
– Üdvözlöm, Del – mondta barátságos mosollyal. – A nevem Magdaléna Mond. Tudom, hogy már nem először kínáljuk fel a lehetőséget az átnevelésre, Ön azonban sosem fogadta el. Örülök, hogy most mégis vállalta. A beültetett chip nem akadályozza semmiben. A városőrök ennek segítségével követhetik a mozgását, és jelez, ha elhagyja a kijelölt területet. Az én feladatom, hogy az első néhány hónapban segítsem a beilleszkedését.
A férfi egykedvűen fogadta Magdaléna szavait, és a kiléptetés alatt sem mutatott semmiféle érzelmet.
Néhány órával később az okkersárga mozgójárdáról beléptek egy kicsi, fehér csempével borított helyiségbe. Magdaléna az üzlet hátsófalánál álló fülke felé terelte Delt, közben elhaladtak egy multiképernyő-asztal és néhány fotel mellett.
– Menjen be a fülkébe, álljon meg nyugodtan, és a második hangjelzés után ki is jöhet – bíztatta Magdaléna a férfit, aki szó nélkül engedelmeskedett.
Magdaléna mosolyogva várta odakinn, majd az asztalhoz kísérte.
– Üljön le!
Del hamarosan a képernyőn látta viszont magát, öltönyben, sportruhában, alsóneműben.
– Most beütjük a rendelés számát annak, ami tetszik magának, és egy-két nap múlva kiszállítják – magyarázta Magdaléna.
– Én ezt nem tudom kifizetni… – tiltakozott a férfi rekedten.
– Nem olvasta el a virtutextet a szerződéssel, mielőtt aláírta? Hitelt kap, amit törleszt, ha majd munkába áll nálunk.
Úgy tűnt, Magdaléna kedvessége hatással volt Delre, mert egész barátságos hangon szólalt meg újra:
– Hol vannak az eladók?
– Az exkluzív üzletekben dolgozik még egy-egy, de a ruhagyáraknak nem éri meg embereket alkalmazni ilyen technika mellett. A bevásárlóközpontokban vannak kirakatok, ha azok érdeklik.
Del a fejét rázta.
– Hazamehetnék? – kérdezte.
Magdaléna az utazófülke állomásra kísérte, és odavezette a megfelelő járgányhoz.
– A közösségi szállás őrei már várják és elmagyaráznak mindent. Holnap délelőtt találkozunk, sétálunk egy kicsit a városban.
Egy bevásárlóközpont kávézójában ültek, Del a vízesést nézte. Egy pillanatra mintha fájdalom villant volna a tekintetében. Halk, tépelődő szavait alig lehetett érteni:
– Ahogy a lezúduló víz zuhan alá a mélybe, az a szabadság, az álmodás.
– Ezek szerint fürdött már természetes vízben – állapította meg Magdaléna csodálkozva.
– Igen, odakinn – a férfi valahova nagyon távolra nézett, mintha a végtelenen túl látná álmai zuhatagát. Magdaléna megsajnálta:
– A víz a medencében csak félméteres, a zuhatag pedig hologram, sajnálom.
Del vállat vont, arca kifejezéstelen lett. Magdaléna apátia közelinek érezte az állapotát. Tapasztalatból tudta, milyen veszélyessé válhatnak az ilyen alakok, ezért folytatta a beszélgetést:
– Mit is mondott ott a hűtőpultnál, mikor a készételeket megmutattam?
– Színes gumi – a férfi vállat vont. – Igazán úgy néznek ki, ne haragudjon. Maga is ezt eszi? Itt ehetne rendes ételt. Nem hiszem, hogy nem tudná megfizetni. Gyümölcsöt, igazi húst, zöldséget. A vadasparkban gyakran ettem szabad tűzön sütött krumplit, sőt néha az erdészek hoztak vadhúst is…
Kicsit felélénkült, és az éjszakai erdőről kezdett mesélni. Képszerűen, szinte költőien. Magdaléna maga előtt látta a csillagos eget, hallotta a fák széltől susogó lombját, a bagoly huhogását, és más éjjeli állatok neszeit.
Rövid hallgatás után újra faggatni kezdte a férfit:
– Van családja?
– A szüleim.
– Feleség, gyerek?
– Nincs feleségem, és túl sok gyereket láttam meghalni… Akkor hoztak ide először, amikor inhalátort loptam a vadas park gyógyszertárából, egy kisfiúnak – Del arcán megrándult egy izom. Hátradőlt a széken, karjait összefonta a mellkasán. Magdaléna világosan értette a testbeszédet, és látta a szemén, hogy bezárkózik. Nem akarta lerohanni. Ő is hátradőlt, és a vízesést nézte.
– Megkaptam az aktája kivonatát… Fiatal volt még, lázadó kamasz… Akkor mindannyian túlzásokba esünk, mert még nem látjuk reálisan az életet… – próbálkozott kicsivel később.
– És maga azt hiszi, hogy már látja? – kérdezte a férfi cinikus hangsúllyal.
– Ismerem a jogaim és a kötelességeim.
Del felsóhajtott.
– Mit akarnak tőlünk?
– Hagyják abba a szabotázsakciókat, Del! Ezzel nem segítenek magukon, nekünk pedig egyértelműen ártanak. A földvédők nagy része hasznos tagja lehetne a társadalomnak.
– Igen?! – a férfi tekintete dühösen villant, de aztán szinte súgva kérdezte: – Mire használnának bennünket, azon kívül, amire most?
Magdaléna meghökkent.
– Nem értem, Del. Ön évekkel ezelőtt önként vállalta, hogy részt vesz néhány kísérletben, és ezért elengedték a büntetése nagy részét.
– Igen – bólintott kimérten a férfi.
– Úgy gondolja, hogy valaki nem volt korrekt Önnel szemben?
Látszott, hogy Del uralkodni próbál magán, de a tekintete újra elárulta. Magdaléna kihasználta pillanatnyi megingását, az asztal szélére támasztva a kezét, kissé előre hajolt.
– Láttam a tesztjeit, átlagon felüli az intelligenciája.
– Talán ezért nem maradtam itt eddig. – Del újra a gúny páncélja mögé bújt. Az első páciens volt, akinél Magdaléna képtelen volt irányítani a beszélgetést. Mintha a férfi pontosan tisztában lett volna ezzel, nyugodt hangon beszélni kezdett:
– A biztonságos városok csak tovább melegítik a Föld légkörét, az édes víz pedig egyre kevesebb… Már a XXI. század elején nyilvánvalóvá vált, hogy az embernek újra kapcsolatot kell teremtenie a természettel, hiszen a Föld segítségért kiált. De sokan még most sem képesek ezt megérteni, pedig hamarosan már késő lesz.
– Ezek idejét múlt gondolatok. A Kék Város és a többi elszigetelt oázis jelentik az egyetlen reményt az életben maradásra! – tört ki Magdaléna.
– Ha rajtam múlik, mutatok Önnek egy igazi oázist – Del arcán különös mosoly jelent meg, közben kinyúlt és megsimogatta Magdaléna kezét. A nő zavartan bámulta a férfi napbarnított ujjait.
– Maga szeretne családot, gyerekeket? – kérdezte aztán Del hirtelen.
– Én kisbabát várok, Del – Magdaléna megrettenve kapta a szája elé a kezét, és hátradőlt a fotelben.
– Micsoda? – Del is visszahúzódott.
Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán mintha már nem is tudná, miért van ott, Magdaléna kiöntötte a szívét:
– Anyám harmadosztályú tiszt volt. A jó képességű gyerekeknek kiváltságok járnak, de ő az alacsony beosztása miatt nem adhatott meg nekem mindent, ezért bekerültem a rendszerbe. A szerencsésebb gyerekek akár tíz-tizenöt éves korukig is az anyjukkal maradhatnak. Én már ma is elég komoly pozícióban vagyok ahhoz, hogy jó sokáig együtt maradhassunk.
– És az apa?
– Egy gyermeknek semmi szüksége arra, hogy két ember testi vonzalomra épülő, bonyolult kapcsolata akadályozza a fejlődésben, és károsan befolyásolja a jövőjét – Magdaléna újra a vízesést nézte.
Del követte a tekintetét, lágy hangon szólalt meg:
– Azt hiszem, mi sosem fogunk egyetérteni, de a vízesést legalább mindketten szeretjük. Maga segít nekem eligazodni ebben a világban, cserébe elviszem egy oázisba.
– Ha a chip alapján megtalálják, azonnal megölik, Del.
– Ne féljen! Van egy barátom, aki képes átállítani a rendszert. Senki nem fogja észrevenni, hogy elhagytam a várost.
– Ezt a rendszert nem lehet átállítani, Del. Itt nőttem fel, sosem tapasztaltam egyetlen műszaki hibát sem.
A férfi mosolygott.
– Néha vannak csodák, de ha mégsem… Cserébe a kis kalandért, teljesítené az utolsó kívánságom?
Magdaléna megrökönyödve nézett rá. Del rendületlenül folytatta:
– Nem akarom, hogy a hamvaimat egy fémkazettában őrizzék lenn a város mélyén, ahogy a nagyapámét. Vigyen ki innen.
Magdaléna képtelen volt válaszolni.
Az elkövetkező napok során egyre többször kerítette hatalmába az a zavarba ejtő felismerés, hogy nem Delnek, hanem neki van szüksége új ismeretekre az életről és a világról.
Egy ilyen veszélyes pillanatban elfogadta a férfi ajánlatát. S bár hirtelen döntését rögtön megbánta, büszkesége és a feltámadó kalandvágy nem engedte, hogy visszalépjen.
Amikor a tóhoz értek, Magdaléna csak Del hosszas győzködése után vetkőzött fehérneműre. A sziklákról alázuhanó víz megijesztette és lenyűgözte. A férfi a vállára tette a kezét, és a füléhez hajolt. A nő megborzongott forró leheletétől.
– Ez az utolsó tiszta víz a környéken, bár inni már ebből sem lehet. Vastag, természetes sziklaréteg alkotja ezt a medencét, ami megakadályozza, hogy túl sok káros anyag szivárogjon át a talajból a vízbe. Élvezze a fürdést – súgta Del, és magára hagyta…
Magdaléna fázott és félt, de az aláhulló víz minden rosszat kimosott belőle. Mintha ezer tűvel szurkálták volna a testét. A zuhanykabin illatos és egyenletes hőmérsékletű vize sosem váltotta ki belőle ezt a különleges, borzongató érzést. Már jó ideje álldogált a lezúduló víz alatt, derékig a tóban. Az illatok bódítóak voltak, élesek, szinte bántották az orrát, égették a tüdejét. A levegő élt. Rezgett körülötte minden: a fák levelei, a fű. A napfény hihetetlenné tette a színeket, a zöld mély volt, és a virágok szinte világítottak a fűben.
Nem tudta mennyi idő telt el, mikor kilépett a víz alól. Széttárta a karjait, a hűs szellőtől megborzongott, de még ez is örömet okozott a számára.
Távolról gépek zaja jutott el hozzá, botladozva indult a partra a holmija felé. Kétségbeesetten kapkodta magára a ruháit. Már teljesen felöltözve, nyirkos ruhában, víztől csöpögő hajjal álldogált a parton, amikor feltűntek a városőrség járművei. Összehúzta magát, két karját összefonta a melle előtt, és felkészült a legrosszabbra.
– Szerencséje van, doktornő – mondta kedvesen a tiszt, aki elsőként ért oda hozzá.
Magdaléna zavartan nézett rá, előre nyújtotta a kezét. Törvényszegése miatt bilincset várt, de a városőr gyengéden megfogta az ujjait. A többiek is mosolyogtak. Aggódva méregették.
– Nem bántotta? Valóban csak kitette magát a homokfutóból?
Magdaléna, semmit nem értve könnyes szemmel bólogatott.
– Ne féljen! Már minden rendben van, többé nem bánthatja. Az elrablóját egy mesterlövészünk leterítette.
Magdaléna egy kerítés nélküli, öreg téglaház előtt állította le a kis homokfutót. Ahogy kiszállt, egyik karjával magához szorította a fémdobozt, aztán az ajtóhoz sietett és bekopogott. Három hét telt el azóta, hogy a városőrök hazavitték. Azóta küzdött, hogy teljesíthesse Del kérését. Felkereste minden hivatali ismerősét, akinek valaha szívességet tett. És végül sikerült…
Ősz hajú, vékony asszony nyitott ajtót. Csodálkozva nézett az elegáns, fiatal nőre, aki így szólt:
– Jó napot! A nevem Magdaléna Mond.
– Hát, maga az? – az idős asszony elmosolyodott, a kezét nyújtotta.
– Ráchel Delano vagyok. Del mesélt magáról. Miután elvitte a tóhoz, hazajött elbúcsúzni.
– Elbúcsúzni? – Magdaléna elsápadt. Kezében megremegett a fémdoboz. Sután az asszony felé nyújtotta, aki elképedve nézett rá.
– Engedélyt kértem a Tanácstól, hogy a terápia részeként elbúcsúztathassuk néhány régi társával, aztán inkább elhoztam…
– Del? – kérdezte Ráchel, és a dobozért nyúlt, szemét elfutotta a könny.
– Tom! – kiáltotta.
Magas, széles vállú, szürkülő hajú férfi jelent meg az asszony mögött.
– Na, mi van? – kérdezte.
Ráchel a férjére nézett.
– Ő Magdaléna, és elhozta Delt – az asszony megsimogatta a doboz tetejét. Tom Delano egy pillanatra mintha elfelejtett volna levegőt venni, megmerevedett, aztán Magdalénára nézett:
– Kérem, jöjjön be!
Röviddel ezután Magdaléna Tommal üldögélt a teraszon, míg Ráchel vacsorát készített. A fiatal nő a száraz, szomjazó kertet figyelte, míg a férfi beszélt:
– Hárman voltak jó barátok, a vadőrök mellett dolgoztak a vadas parkban. Hal öccse asztmás. Kiürült az inhalátor, és ide a gyógyszertárba nem szállítottak. Ezek a bolondok betörtek a vadas park gyógyszertárába. Persze elkapták és az átnevelőbe szállították őket. Csak tizenhét évesek voltak, fél évet kaptak, tárgyalás nélkül. Az átnevelő kórházából hoztam ki a fiam, és a két karomban vittem el egy jó baráthoz, a maga városában. Nem mertem hazahozni az anyjához. Del ikertestvére hat éves volt, amikor eltemettük… Először csak aludt, félálomban, kiskanállal próbáltuk itatni. Ételt nem fogadott el és nem beszélt. Nem voltak komoly sérülései, de csontsovány volt. Csak hónapokkal később, amikor a földvédőkhöz csatlakozott, akkor mesélte el, mi történt. Ő volt a XX. századi fogoly. Huszadik századi vallatási és kínzási formákat próbáltak ki rajta. A többiek a történelem más részét kapták… Ők nem élték túl. Amikor másodszor elkapták, mivel együttműködött, három év után elengedték – Tom hangjában a gúny és a harag keveredett. – Kísérleteztek rajta, hogy a városlakókat gyógyíthassák. Egy ideje már érezte, hogy beteg…– a férfi sóhajtott. – El tudja képzelni, mi várt volna itt rá gyógyszerek és segítség nélkül? Amikor elfogták és megvizsgálták, akkor közölték vele, hogy menthetetlen. Ha lett volna reménye, sosem egyezik bele az átnevelésbe.
Magdaléna hallott már az emberkísérletekről és a visszaélésekről, de a Kék Város, általa ismert, tiszta, steril és gondoskodó képével mindez összeegyeztethetetlen volt. Milyen sötét titkokat őrizhetnek még azok az urnák a város mélyén?
Elszörnyedve, kétkedve nézett Tom Delanora, de a férfi kifejezéstelen arccal hallgatott.
Ráchel jelent meg mellettük, Magdaléna vállára tette a kezét.
– Mindjárt sötét lesz... Töltse itt az éjszakát. Holnap reggel Tom majd elkíséri a kapuig.
A levesből és kenyérből álló vacsora után Tom Del szobájába vezette Magdalénát.
Az ütött-kopott íróasztalon egy régi számítógép állt, olyan, amit Magdaléna még az egyetemen használt. A falakat térképek, fényképek és rajzok borították.
Magdaléna figyelmét egy különös, páros rajz vonta magára a Földről és egy hozzá hasonló bolygóról, melyen azonban több volt a sziget és a földrész.
– Ez melyik bolygó?
Tom nevetett.
– Ez a Föld, a XXI. század elején. Akkor még nem borította el ennyi sós víz és sivatag, egy élhetőbb világ volt. A fiam és a társai azért harcolnak… – Tom hangja elcsuklott. – Del hitt benne, hogy a romlás még megállítható… Álmodozó idealista volt, akárcsak az apám, Wilfred testvér…
Magdaléna egész testében megremegett, a torka elszorult, és ekkor meghallott egy hangot, mely egyszerre volt szép és félelmetes.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ez a templomunk harangja – válaszolt Tom. Úgy tűnt, meglepte, hogy a vendég még sosem hallott harangszót.
Magdalénát a multiképernyő jele ébresztette szunyókálásából. Az első pillanatban azt hitte, még mindig Del szobájában van. Aztán rájött, hogy hazatérte után, a saját kanapéján ismét elnyomta az álom. Előrehajolt. Érintése nyomán egy hozzá hasonló, szabályos arcú, kontyos nő jelent meg a képernyőn.
– Magdaléna, óriási hibát követtem el! – mondta zavartan.
– Beteg a babám? – Magdaléna alig kapott levegőt.
– A baba jól van. Csak a donor… Ne haragudj, nem tudtam, hogy ismerted, a kapcsolat még nem szerepelt a nyilvántartásban. Állandóan elmaradnak a frissítésekkel. A donor nem rég meghalt, kiadták a hamvait. Amikor a naplót ellenőriztem, akkor láttam, hogy te vetted át.
Magdaléna megszédült, hátradőlt a kanapén.
– Del? – suttogta.
– Néha az átnevelősöktől is vesznek mintát… Tizenhét éves volt akkoriban, tökéletesek voltak a tesztjei, és még jóképűnek is találtam. Ezért választottam neked. De ha kiderül, hogy ismerted, a Tanács… Elő kell, hogy jegyezzelek…
– Lia, nem lehet valahogy eltüntetni…
– Nem, Magdaléna! Sajnálom. Majd kicsit később újra próbálkozunk. A Szép Jövő Intézet természetesen minden felelősséget és költséget vállal.
Magdaléna elhűlve hallgatta barátnője szavait.
– Mikor jössz be? Jobb lenne minél előbb. Túl leszel rajta, és elfelejted az egészet. Még nála is szuperebb donort keresek, ígérem.
– Kösz, Lia, elrendezem az ügyeim és felhívlak.
– Egyetlen napról van szó.
– Jó, Lia, hamarosan hívlak.
Magdaléna kikapcsolta a multiképernyőt, és a hasára csúsztatta a kezét.
– Elviszlek innen, kicsim, elviszlek – suttogta, és a könnyei végigfolytak az arcán.
Magdaléna azonnal megírta a lemondását, de a levél elküldését csak másnapra, a munkaideje kezdetére időzítette. Összepakolta a legszükségesebb dolgait, és útra kelt. Az őrök tekintetének kereszttűzében lépett ki a Kék Városból a sötét éjszakába. Amikor a hatalmas fémlapok visszacsúsztak a helyükre, dermesztő csend borult rá. Tudta, még órákig kell gyalogolnia, hogy elérje Tom Delano házát, ezért nem sietett. Ahogy az ég alja világosodni kezdett, kicsit enyhült a szorongása, és amikor távolról meghallotta a templom harangját, már mosolyogni is tudott.
(A novella a Végtelen Mezők Vándora kötetben jelent meg nyomtatásban.)
;)
