Sötét van, talán tizenkét éves lehetek. Két ember beszélget, egy férfi és egy nő, tisztán hallom minden szavukat. Tudom, hogy nem lehetnek ott, de értek mindent. Nem figyelhetek rájuk, mert semmi közöm hozzájuk, a nemrég befejezett könyvet folytatom gondolatban…
Egy másik alkalom. Tudom, hogy áll valaki az ablaknál. Elég gyakran van ott valaki. A szüleim szerint senki sincs ott, csak azért látok árnyakat, mert éjszakára le kell venni a szemüveget. A kedvenc filmem írom tovább gondolatban. Ilyenkor jó… Nem félek.
Sosem félek, ha írok.
A ’90-es években írtam néhány kis szösszenetet érzésekről, egy anyáról, aki elveszítette a fiát, egy lebénult motorosról, néhány hónap múlva mindegyik megtörtént…
Akkor egy kicsit megint féltem, és kitaláltam magamnak egy másik világot.
Ebben, és megint csak apró töredékekben leírtam az elképzeléseimet Istenről, az Égről és a Földről… Fogalmam nem volt még az ezoterikus irodalomról, sem a vallástörténetről, és a Bibliába sem mélyedtem bele.
Később, amikor komolyan érdeklődni kezdtem a "miértek" iránt, érdekes hasonlóságokat fedeztem fel a régi jegyzeteim és az újonnan vásárolt könyvek között.
Az írási módszerem
Bevillan egy kép, egy gondolat, és leírom. Aztán számos dolog eszembe jut, mint mikor előveszek egy régi fényképet a barátaimról és nézem. „Igen itt ezen a helyen voltunk… Zöld volt a kerítés, látom magam előtt. A fiú – ott a képen – nekitámaszkodott, hallom a szavait, mosolyog. Aztán rájövök, ki az a fiú, kik a szülei, mi a hobbija…”
Így írok… Mindig is így írtam.
Ha nincs nálam épp papír, vagy nincs időm, amikor rám törnek a gondolatok, na akkor gáz van. Az egész belsőm remeg, és ordítani tudnék, és sírni. Mert le kell írnom, mert akkor… sosem tudom mi lesz, de félni kezdek.
Van néhány érdekes tárgyam, dedikált könyv egy embertől, aki az indiánok között élt. Egy gyöngyékszer egy indiánlánytól – mind véletlenül került hozzám.
Ritkán nézek ismeretterjesztő adót, egyszer épp akkor kapcsoltam be mikor Ülő Bika unokájával készült interjú.
Naptánc című regényem egyik szereplője egy fehérek között felnövő indián asszony. A történet a jelenben játszódik. Már kész volt a teljes kézirat, mikor egy dokumentumkönyvben olvastam a ma élő indián nők lehetőségeiről. Az én szereplőm életútja az egyik legtipikusabb életút…
A regény egyik helyszíne Pearl Creek – a patak valóban létezik, és gyönyörű… Már kész volt a könyv nyomtatásban, mikor az Interneten megtaláltam a helyet. Csak a városka nincs ott, amiről írtam…
Voltak már kézirataim szépíró kezében és voltak már szórakoztató irodalmat író szerzőnél, mindegyik azt tanácsolta: „Jobb lenne abbahagynia az írást és mással foglalkozni!”
Pénzhiány vagy a terjesztők miatt utasítanak el a kiadók.
Amióta azonban hallottam, hogy voltak, akik sírtak az írásaimon, és megosztották velem az érzéseiket a regényeimről, tudom, akihez kell, eljutnak majd, ha a blogról, akkor onnan, ha én adom a kezükbe a kéziratot, akkor úgy.
Valaki azt mondta nekem, mikor megköszöntem neki, hogy olvasott tőlem:
„Én köszönöm! És nem is tudod, hány embernek segítesz…”
Ezt az idézetet is véletlenül találtam, amikor azon töprengtem szabad-e a regényem megosztani másokkal úgy, hogy nem tisztázottak a jogi viszonyok:
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha)
Az én kincseim a gondolatok.
Egy ideje nem álmodom. Azóta, ha egy kérdéssel fekszem le este, a válasszal ébredek. Ha elakadok a regényben, és az utolsó már meglévő sorokat pörgettem a fejemben, reggelre a folytatással ébredek.
Mindenütt azt olvastam, csak arról írj, amit átéltél…
Van egy szó: úgy hívják empátia – beleérző képesség, aki ezzel rendelkezik, szerintem sok dologról képes írni.
Persze teljesen idegen témákról nem szabad egyes szám első személyben írni! Ott őszintén kell fűzni a szavakat, bevallani, hogy mit nem értük, "tiszta szívvel" bármit elmesélhetünk, amit láttunk, de nem éltünk át!
Beszélgess emberekkel, közben nézd a szemüket, figyeld a kezüket, a szájuk sarkának apró rezdülését.
Hallgasd meg a katonát, amikor elmeséli, hogy halt meg a barátja, érezd a hangja remegését a torkodban, a könnyei forróságát a szemedben, vedd észre a válla rándulását, egy ideges homloksimítást – és képes leszel leírni, amit átélt!
Egyetlenegy dolgot kell tenned abban a pillanatban: a legjobban szeretni azt az embert a világon!
Egyelőre ennyi…
Majd lehet, hogy folytatom.
(Köszönöm, Haidey!)
