Könyvismertető
 |
| A könyv a moly.hu-n |
Balázs, néhány héttel a gyermek születése után magára marad Down-szindrómás kisfiával, Misivel. Amikor megismerjük őket, már eltelt három év, a diplomás apa azóta állást váltott, és ételfutárként dolgozik, hogy többet együtt lehessen a fiával. Az édesanyja és régi baráti támogatják.
A több szálon futó történetet Balázs szemszögéből követhetjük nyomon: az általa írt blogon keresztül, a jelenben, illetve a Misi születése idején játszódó jelenetekben.
A megrázó kezdés, képek és pillanatok után a döbbenet és a tehetetlenség helyét lassan átveszi a humor, az önirónia és helyenként a cinizmus, mintha az olvasó Balázzsal együtt szokna bele a feleség / anya menekülésszerű távozása után burokként bezáródó, majd egy tévészereplést követően újra kinyíló világba.
Fokozatos változások indulnak el a kicsiny család életében, Balázs a bezárkózás után lassan nyit, hiszen több irányból is kényszer nehezedik rá. Misával közös életében és az ő felnőtt életében is örömök és nehézségek váltják egymást – úgy, ahogy a legtöbb ember – megtapasztalja, ha működnek a dolgok munkában, szerelemben vagy a családban, hirtelen valahol valami úgyis összeomlik, eltörik.
Balázs azonban ki tudja, honnan sokszor magát is meglepve erőt merít, küzd, szeret és fut tovább.
Szemléletes, életszerű leírások, élettel, érzelemmel teli párbeszédek, beszédes gesztusok jellemzik a szerző írásmódját, ennek köszönhetően magam előtt láttam Balázst, a tévé stúdióban, Misivel, Katával, Lacival és Nellivel. Az utóbbiak Balázs egyetemi barátai, és én nagyon megkedveltem őket.
A könyv az utolsó oldalakig tartogat izgalmakat, és csak reménykedhetünk, hogy a szereplők helyes döntéseket hoznak.
Egy számomra kedves idézet a könyvből:
"Nem titkolják, hogy összetartoznak. Nevetnek minden apróságon, sokszor megérintik és megölelik egymást, ahogy nekünk is kéne, biztosan, csak valahogy a szmog, reggeli szürkeség, a délutáni fásultság meg az akármi és a bármi eltakarja előlünk.
– Hát veletek mi van? – kérdezhetné tőlünk a Down-társadalom. – Ja, semmi, csak kiszállt belőlünk az élet – felelhetnénk vállat vonva. – Hát akkor tegyétek vissza magatokba! – Válaszolnák. Valószínűleg nevetve.
Rövid az élet – de ezt már nem ők mondják, hanem mi gondoljuk.
Mert mi mindig ilyeneken gondolkodunk."
Hajdú-Antal Zsuzsanna Facebook oldala.
